Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: Diadal ének
Koronghy Dénes regénye

Ez a könyv kellemes, sőt érdekes olvasmány. Ha olvasásába fogunk, nem tesszük le szívesen, mielőtt kifejlődik és megoldódik a történet. Kíváncsiak vagyunk a regényben szereplő emberek sorsára. Ezek mindannyian ismerőseink. Itt is, ott is, olyankor is, mikor önnönmagunkat figyeltük meg, láttuk őket. Életük fejleményei érdekelnek, mert, főleg helyenkint, megindító mélyrelátással bontogatja előttünk lelküket a megírójuk. Legjobban az emberi szenvedések kifejlését érti és érteti meg velünk.

Koronghy szeretettel figyelte meg azt a titokzatos kivirágzási processust, mely a lelkünkbe hulló kétely és megsejtés-csírákat burjánozóvá bontja. Gyakran öröm alakjában vesszük észre legelején az új szenvedést. Érzünk valami szokatlant, nyugtalanítót, s kedélyünk menten, mintegy ellenhatásként élénkséget, izgalmat fejleszt, melyet öncsalással örömnek gondolunk.

Minél érzékenyebb idegzetű az ember, annál több a fakadó és félreértett nyugtalansága. Koronghy könyvében tehetséges és az ennél is zaklatottabb, félbemaradt tehetségű művészemberről és szerelmes asszonyokról esik szó. Szürke, ólmos nyárspolgáriasság háttere előtt járnak-kelnek - s alakjuk úgy fényesedik örömeik és kínjuk melegében, mint a szentjánosbogarak, mikor álmos, mozdulatlan setétségű lombfal előtt röpködnek.

Egyre éreznek, egyre tévednek.

Szobor, zene teremtődik, ölelés fonódik, asszony meghal. De mindez mintha csak mellékproduktuma lenne ennek az izgatott, önmagát kereső és egyre félreértő röpködésnek, mely öncéllá fokozódik - kimerít egy-egy életformát - és sohasem pihen meg.

A szerelem felhajszolja szegény kis begubózott Esztert, sorra ébrednek gyávácska álörömei. Gyenge asszonykezével hiába takargatja őket kebelébe, mégis behatol hozzájuk a valóság, s hirtelen belenőnek a kétségbeesésbe.

Megkapóan magától értődő a bánatos, terhes asszony egyre elnehezedőbb testének, lelkének halálba hullása. Nem védekezik, konok gyengeséggel, csökönyös megadással hívja a pusztulást. Halódó kis Eszter legnagyobb szenvedése, hogy érzi önnön elégtelen voltát. Nagy szerelme egyéniségének kisded korlátai közé záratott, és összezúzza törékeny börtönét. Szelíden hal meg, ellenállás nélkül, mert a természet nem mérte rá az erősek osztályrészét, az önfenntartási ösztön súlyos és értékes kötelességeit.

Bár nem Eszter a főalakja a regénynek - a széles vállú, bővérű és képzeletű hős és igazi párja a szerelmes és teljességben pompázó Olga asszony foglalják el az előteret -, ő a legvilágosabb, legkedvesebb, s tán épp, mert sorslebonyolításában nem neki ad igazat az író, kárpótlásul őt formázta legtöbb szeretettel.

Nemcsak egyes emberek, de családok, otthonok, kis összeverődött emberi csoportosulások, társaságok jellegzetes volta domborodik ki helyes alakban Koronghy regényében.

Meg van írva benne, hogy "fog" - mint festékkel itatott holmi - egyes emberek, ideák, hangulatok ereje. "Fog" az egész környezeten, látjuk a domináló szín hatását, emberek cselekedetén, beszélgetésük modorán, lakószobájuk berendezése megjelenik előttünk - ismerjük a lakót - s látjuk szükségszerűen köréje kristályosodott környezetét.

Maga a történet, melyet ezek az emberek átélnek, szerelmes találkozások ott, hol a nyárspolgárság összeütközik a művész életfelfogásával. Mégis, talán nem egészen ezen múlik a sorsok és szerelmek letörése. Talán nem is a tehetséges férfi és a megértő asszony találkoznak minden gátat szétzúzva, talán csak egy nagy életkedvű ember unta meg beteges feleségét, és örült meg egy szép, erős más asszony közelségének. Nyár van, üres, poros, forró Pesten, s ez az izgalmat és álmot egyaránt kereső tikkadás kitűnően van megírva.

Flaubert, Dosztojevszkij hőseiket, egész társadalmukat jobban megértik, mint ahogy azok maguk valaha felismerhették rendeltetésük törvényszerűségét.

A "Diadal Ének" írója még benn jár művében, saját szemükkel nézi alakjait - nem tekinti át őket fölényesen -, velük él és bizonytalankodik.

Fiatal, meleg tehetséget tanúsít a könyve.