Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Figyelő
Gyönyörködéssel, meg-megríkattan s össze-össze borzongva teszem le s veszem kezembe újból-újból Rudnyánszky Gyula verseskönyvét. Poétáét, kit diákkoromban már kiválónak tanítottak, s azóta talán még kiválóbb, s az emberét, kit már akkor szerencsétlennek hallottam, s azóta sokkal szerencsétlenebb. 1904 és 1912 között írta e legújabb verseit Rudnyánszky, a könyv följegyzi a stációkat: Budapest, Debrecen, Fiume, New York, Cleveland, Chicago. De ezek a stációk bakterházak lehetnek, csak a nagy, belső, rejtett stációk s a fénytelen, szörnyű nagy állomás, a megvakulás mellett. Soha személyes életünk vigasztalan és megtörhetetlen zsarnokságát álmainkon, jobbik felünkön, művészetünkön dühítőbben, kegyetlenebbül nem éreztem, mint Rudnyánszkynál. Ez a zsarnokság nemcsak azt gátolta meg, hogy robusztus, nagyszerű talentuma valami önmagát felülmúlót, tehát új művészetet adjon, de még azt is, hogy ami nagyszerűfélét adott, lelkünkkel jól, becsületesen meglássuk.
Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany- és Petőfi-epigonoknál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.
"A jó világ eltemetett elégszer:
A sírom éjjelén, ha meghalok,
Ragyogjanak, mint tisztafényű ékszer
Lelkemre csillagkoszorus dalok.
Azt akarom: mit ferdén cselekedtem,
Porladjon el nyom nélkül feledetten,
De oszlop álljon a magas hegyen,
Költészetem sugárzó tett legyen!
Alkotni vágytam, mégse boldogultam,
Szerettem a jót, szépet és nemest,
De szellememre békót vert a multam,
Munkám delén nyomott le a kereszt.
Akik híven szeretnek, mégis árvák,
Az ember-sorfalon szenvedve járják
Végig a méltatlan vesszőfutást:
Dalom legyen fölöttük a palást".
Igen, a régi Rudnyánszky, de még készebb, tökéletesebb, az abszolút versíró, egy rímes, formás, pompás áradat. Rímeitől, formáitól, példáitól s számító eszétől, mely csak személyes életében nem volt mindig kormányzó társa, azonban máig sem tudott megszabadulni. Ha sebeit kitárja, ha jajgat, haját tépi, őrjöng s már-már átugrik a legmesésebb térbe a poézisa: készsége, számítása, hidegsége, szabályossága visszarántja s visszaránt minket. Ez a régi, magyarázhatatlan nagy titok: szabállyal és szabálytalanul, egyformán lehet valaki igazi és nemcsak kiváló költő. Be nagyrahívott poéta, be emberien szomorú, küzdelmes, tragikus életű ember, s be kár, hogy csak kiváló költő, s megvakult, szerencsétlen, megöregedett ember lett belőle.