Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám
Jó néhányszor megírtam már, mit akkor írtam volt meg először, amikor Vázsonyi Vilmos pályát kezdett, zászlót bontott, s felvetette, amiről addig senki sem beszélt: a magyar polgárság dolgát - megírtam, hogy mikor ő a már erőbe kapott s polgárdöntésre szervezkedett munkássághoz utólag akarja hozzáteremteni a polgári rendet: úgy tesz, mint az ügyész, ki előbb meggyógyíttatja a delikvenst, mielőtt akasztatni küldené. Mondom: jó egypárszor megírtam már ezt, ahogy lusztrumról lusztrumra alkalma került - de most valahogy úgy érzem, hogy nyilván utoljára írom meg. Mert úgy veszem észre, eleinte sokkal igazabb volt, mint most - jobban mondva: igazabbnak tetszett. A szocializmus akkor annyi érdemeket szerzett volt nálunk a mának a tegnappal való szembeszegezése körül, hogy mindenhatónak látszott az elragadtatott szem előtt. Ma sem kisebbek az érdemei, ma sem haszontalanabb a munkája, ma is legelején jár azoknak, kik kevesebbet ígérnek, mint amennyit beváltanak - de hogy mindenhatónak maga sem hiszi magát, azt az a bölcs megalkuvása mutatja, mellyel, mialatt kipellengérezi az okos óvatosokat, kik, ha radikális igét hirdetnek is, nem szegezik le magukat határozottan az általános, egyenlő és titkos választójoghoz: maga elég okos és óvatos, hogy olyan választójogra szövetkezzék a szövetkezett ellenzékkel (az eine reaktionäre Massé-val), amely választójog radikális ugyan, de se nem általános, se nem egyenlő, se nem titkos. Nagy és jó oka van erre, nagyot és jót cselekszik ezzel, s nagy és jó figyelmeztetés foglaltatik ebben azok számára, kik a magyar fejlődésben átugorható mennyiségnek képzelték a polgári kialakulást. Nem az. Hogy megmaradjak ma utoljára leírt hasonlatomnál: azt az erőt, hogy a polgárságot majd egyszer felakaszthassa, a munkásságnak a polgárság kiépülésétől kell várnia. A munkásságnak a történelmi rendekkel nincs annyi érintkező pontja, hogy hatalmukat, ahol és amennyire az fölöslegessé vagy nyomasztóvá lett, maga tudja megbénítani. Társadalmunkban nem oly egyenletes terjeszkedésű, hogy maga tudjon mindenhová beülni, ahonnan amazokat kiszorítja. E társadalom azt az ő kapitalizáltsági fokát, amely fokon alul nem tud a kapitalizmusnak helyébe ülhető rendeltetést, erőt és fejlettséget adni a munkásságnak, csak a polgári rend kifejlődésén át kaphatja meg. Mint semmi természet, a társadalmi fejlődés természete sem ismer ugrást, s az apának, ha nem megy másképp, utólag kell megszületnie, hogy a munkásság valaha apagyilkos lehessen. Hogy mi lesz, ha meglesz a szociáldemokrácia, azt senki sem tudhatja, hogy a negyedik rend valóban maga lesz-e, vagyis mindeneket magához alakítva, úrrá a társadalmon, vagy, mint eddig minden feljutott hatalom, ez sem irtja ki végképp a felette voltakat, hanem csak megosztozik velük az uralmon: afelől csak sejtelmesen lehet jósolgatni, nem tudományosan. De a haladottabb országok történetéből törvény gyanánt lehet levonni, hogy a szociáldemokráciához az út a demokrácián vezet keresztül, s a demokrácia eddig mindenütt úgy alakult ki, hogy a feudalizmus egy rétege leszállott, a munkásság egy rétege felemelkedett a polgáriságba - egyaránt azzal (s orvoslásául annak), hogy az eredendő polgárságnak egy felső rétege felemelkedett a nemességbe, egy alsó rétege leszállott a proletáriátusba. Magyarországnak ma szabadsági politika kell, s ez polgári politika, Magyarországnak ma gazdasági politika kell, s ez polgári politika, Magyarországon ma szociális politika kell, s ezt csak a polgárságon át lehet megcsinálni, Magyarországon ma városi politika kell, és város és polgárság egy. Magyarországon ma aszerint életképes és, nagyon kevés idő múlva, aszerint lesz kormányképes akárkinek politikája, amily fokig polgárivá tudja tenni.
Hogy Vázsonyi ezzel már húsz év előtt is ennyire tisztában volt-e, azt nem tudom. De bizonyos, hogy már húsz év előtt azt hirdette, amit ma - ugyanoly gőgös teljességgel, ugyanoly lenéző őszinteséggel, ugyanoly gyilkos műveltséggel, ugyanoly megejtő és fejbekólintó nagyszerű ékesszólással. S furcsa: ő ma is az, aki volt, ma is azt mondja, amit akkor mondott, ma is ott tart, ahol akkor tartott - csakhogy akkor arra, amit mondott, azt mondták, hogy elmaradtság, arra, ahogy mondta, azt mondták, hogy tapintatlanság, s az emberre, aki ezeket és így mondta, azt mondták, hogy nem politikus. Ma: ő viszi a zászlót, melynek utána megyünk, s az ő hangjáról érezzük, hogy ez a hang kellett volna ide már húsz év előtt. Hozzá kellett visszatérni, hogy legelöl járjunk.
A magyar polgárságnak ki kell alakulnia: nemzeti szükség, hogy kialakuljon. A munkásság ezt már átlátta - nem adok neki nagy időt: át fogják látni a történelmi rendek is, s lesz bennük annyi bölcsesség, hogy maguk is ott legyenek alakulásánál, inkább, semhogy ellenükre és őellenük alakuljon ki. A választójogra szokás mondani, hogy első választásra azt juttatja többségre, aki megadta. A radikalizmus is az iránt lesz hálás, aki megérti, átérti és - hasznosítja azt a valóságot, hogy ami minálunk legszélső radikalizmus: nem sokkal több, mint amit Angliában tory-liberalizmusnak neveznek. Történelmi idők közeledtek - ki érezze ezt meg, ha nem azok, akikben a történelem él? S okos embereknek: csakugyan olyan nagy elhatározás kéne ahhoz, hogy okosak legyenek?