Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
III.

Az irodaajtón másodszor kopogtattak. Császi kiszólt a másik szobába, senki sem válaszolt. Dél elmúlt már, a segédje elment. Kikiáltott:

- Tessék, nyitva van.

Közben már kinyílt az ajtó, és hangos szóval, nevetve jött be a Turner-házaspár.

- A fogadtatás ugyan nem nagyon barátságos, de azért bejövünk, mert muszáj - szólította meg az asszony.

- Hagyja abba a munkát, mérnök úr, már elhúzták a levesnótát - kedélyeskedett Turner.

Császi ledobálta két székről a felhalmozott rajzpapír-tekercseket, és helyet csinált vendégeinek.

- Ha még egyszer azt mondja valaki, hogy maga nem dolgozik eleget - mondotta az asszony -, a legerélyesebben meg fogom cáfolni.

- Hát azt mondják?

- Vannak, akik azt mondják. Sok mindent beszélnek az emberek. Meg az asszonyok. Meg a lányok.

Az asszony nevetett, és közben fenyegetően villant meg a szeme. Turner, miután vagy két percig ült, felpattant a helyéről, és körüljárta a szobát. Minden műszert megnézett, minden dobozt fel próbált nyitni, minden vonalzót megemelt, és tele volt kérdésekkel.

Az asszony hátradőlt a kényelmetlen széken, és keresztbe vetette a lábait. Az arcán így közelről, már meglátszottak az évek, az alakja azonban finom és izmos volt, csakugyan lányos, és ezt senki se tudta jobban, mint ő maga. Különösen a bokái voltak szinte klasszikusan szépek, karcsúra metszettek, arisztokratikusak, és a szürke cipőben, szürke selyemharisnyában szinte tökéletesek, minden frivol, minden érzéki íz nélkül. Látszólag idegesen mozgott a széken, valójában azonban ez is alakja kellő érvényesítéséhez tartozott. Hirtelen felállt.

- Nagyon rég nem láttuk, mérnök úr - mondotta sebesen, félhalkan.

- Nagyságos asszony éppen most állapította meg, hogy sokat dolgozom. Tényleg, nagyon el voltam foglalva.

- Éppen két hete, hogy együtt vacsorázott velünk. Azóta nyoma veszett.

- Tudja, hogy vendégem is van...

- Vendége?

- No igen. Gyurácz, az új rajztanár, régi iskolatársam és barátom, igazán barátom. Mindig szerettük egymást, és most újra nagyon összemelegedtünk. Én vagyok itt régebben, hát utóvégre vannak bizonyos kötelezettségeim...

- Kérem, kérem, én nem akarok a nagy barátság útjában állani, és önnek nincs szüksége mentegetőzésére.

- De igen...

- De nem.

- De nagyságos asszony kérdezett.

- Én nem is kérdeztem.

Császi tehetetlenül nézett körül. A szép nagy fiú, aki oly biztosan bánt az emberekkel és állítólag az asszonyokkal is, most nem tudta, mit kezdjen, mit mondjon. Szerencsére a szomszéd szobából berobogott Turner, miután mindent összevissza dobált, felkutatott, megnézett, és gesztikulálva, hadonászva adta meg a látogatás magyarázatát.

- Mérnök úr, azt gondolja, hogy talán látogatóban vagyok itt a szép asszonnyal! Szó sincs róla. - Előbb nevetett a sikerült viccen - hogy a saját feleségét szép asszonynak nevezte -, aztán folytatta: - üzletről van szó, kérem. A gyárhelyiség középső falát ki kell venni, de vasoszlopokat és vastartót kell tenni helyébe, mert fölötte van a munkaterem. Már most azt mondják nekem, hogy az nem megy úgy, ki kell számítani a vasakat, meg kell rajzolni, és ez nagyon sürgős. Hát kérem: legyen szíves délután eljönni, megnézni, aztán megrajzolni, kiszámítani az egészet - mennyi idő alatt -, mondjuk három nap alatt, koszt, vasz koszt.

Az asszony napernyőjével bökdöste a padlót, Császi mosolygott.

- Ez tulajdonképpen nem az én szakmám, nem is igen érnék rá most ilyen apróságokra, de a szépasszony kedvéért - itt meghajolt feléje - mindent.

Az asszony összeszorította kezében az esernyő nyelét. Turner diadalmasan nézett a feleségére:

- No látod, hogy megmondtam. A feleségem ugyanis - magyarázta Császinak - szinte szóról szóra azt mondta, amit a mérnök úr. Hogy aprólékos dolog és hogy nem lesz rá ideje. Én pedig azt feleltem, hogy ha én kérem, hát lesz ideje. Most pedig szaladunk. A viszontlátásra, mérnök úr.

- Én nem tudom, otthon leszek-e délután - mondotta az asszony, és jelentősen nézett a férfira.

Császi kikísérte őket a szálloda lépcsőjéig, aztán visszatért, furcsa grimaszt vágott, és folytatta a számolást, ott, ahol elhagyta. Mérleget csinált a saját dolgairól, és a mérleg e pillanatban sehogy sem akart egyensúlyba jutni. A kósza hírnek félig-meddig igaza volt. Nem sokat dolgozott az utóbbi időben, nem sok olyan munkát végzett, ami pénzt hozott volna a házhoz, hanem az embereket dolgozta, gyúrta, gyömöszölte, nagy terveihez készítette elő az utat, és ez vitte, vitte a pénzt, az eredménynek pedig még alig mutatkozott nyoma. Mikor a számok nagyon is sötéten sorakoztak egymás mellé, becsapta a nagy jegyzőkönyvet, és elment ebédelni. A vendéglő már üres volt, a révpartiak korán megéheznek. Vízízű levest, kemény húst, gyanús külsejű tésztát tettek elé, a gyümölcs szomorú volt és félig romlott.

- Szegény istenben megboldogult trónörökös, ha tudta volna - sóhajtott fel -, nem engedte volna meg, hogy róla nevezzék el ezt a nyomorúságos korcsmát.

Mire a kávéházban lenyelte a fekete kávét és átnézte a lapokat, három óra lett. Lusta volt tíz percig járni, kocsit hozatott, kihajtatott a Turner-gyárba. A kattogó gépek, lármás kalapácsok között Turner fogadta kis házi sapkával a fején. Átvezette a rossz levegőjű, ócska helyiségeken. Egy öreg munkás előtt megállt, lassan, ünnepélyesen kivette a szivartárcáját, és átadott egy szivart. A munkás alázatosan, görnyedten köszönte meg, Turner diadalmasan nézett a mérnökre, és a tekintete ezt mondotta:

- Ilyen vagyok én, így bánok azzal, aki megérdemli.

Császi nem volt ugyan kíváncsi, de Turner irgalom nélkül végigvezette az összes helyiségeken. A csomagolóteremben lányok dolgoztak, fiatalok és öregedők, szurtosak, lomposak, de akik nemrég jöttek ide, nemrégen szívták ezt a napfénytől elzárt, mindenféle porral telehintett levegőt, azok között voltak még frissek, gömbölyű karúak, piros arcúak.

- Mariska! - kiáltotta el magát Turner.

Egy szép, fekete szemű fiatal leány hagyta abba a munkát. Turner megcsípte kemény arcát, megveregette a karjait, és a szeme zavaros lett. Császi rosszul érezte magát, nem is tudta, hogy miért, hiszen a nők erkölcséről se tartott sokat, nemhogy a férfiakéról, de - így magyarázta, így szokták ilyenkor magyarázni - esztétikai érzését sértette ez a jelenet, ez az egész ember, ahogyan itt járt-kelt, mintha férfiak és nők, mindenki felett szabadon rendelkeznék.

Végre befejezték a körutat, hozzákezdhetett munkájához. Ezt már unta Turner, és Császi még javában méregetett, amikor elszaladt, azzal a kijelentéssel, hogy sürgős dolga van. Mindennapos sakkpartnere, egy nyugalmazott őrnagy sürgősen, türelmetlenül várta már a kávéházban.

Négy óra után Császi végzett, megmosta a kezét, indult kifelé. A gyár bejárata mellett, külön, pirostéglás épületben volt a Turnerék lakása. Az udvari bejárónál ott állott az asszony bő, kényelmes pongyolában, és buzgón kiáltozott valami cseléd után. Mikor Császit meglátta, úgy tett, mintha nagyon meg volna lepve.

- Nini, maga még itt van? Azt hittem, már rég elment. Akkor hát jöjjön fel egy csésze teára. Majd küldök az uramért is.

- Ne fáradjon, nagyságos asszony - mosolygott fanyarul Császi -, az ura már javában sakkozik Hodlicsek őrnaggyal.

- Egy percre magára hagyom - mondotta az asszony a szalonban, ahová bevezette -, amíg megrendelem a teát.

Nagy sarokhelyiség volt ez. Egyik oldalon a poros országútra nyílt széles kettős ablaka, a másikon a gyárudvarra. Császi leült egy karosszékbe, és igyekezett számot adni magának arról, ami itt történt vele. Nem tudott pontosan visszaemlékezni. Nincs tíz hete, hogy először volt itt, és nincs egészen két hónapja, hogy egy forró csókot adott és egy még forróbbat érzett a száján, és két gömbölyű, erős kar átfogta, és előtte alig volt valami előkészítés, és utána alig volt magyarázat. Eleinte nagyon jelentéktelennek gondolta az egészet, azután úgy vélte, hogy nagyon is hozzátartozott, hozzánőtt az életéhez ez a színben piros, de formában diszkrét szalon, ezek a kis koppenhágai porcelánok, a zengve ütő, régieskedő, de annál kiáltóbban modern óra, az egész levegő, amely nem volt nehéz és buja, amint a regények hirdetik, inkább tiszta és fanyar egy kissé. Most, minden elhatározás nélkül, pusztán az ösztönei útmutatása nyomán úgy érez, hogy legjobb volna még csendesen elmenni, és nem jönni többé vissza.

Ekkor azonban bejön az asszony, a szemei csillognak, meztelen karjáról aláhullanak a pongyola bő ujjai, és a férfi ezt kérdezi:

- Miért elmenni? Miért betenni az ajtót és nemsokára kinyitni egy másikat, a vörös szalon helyett talán sárga szalonét, talán rút és ízléstelen és gonosz hely ajtaját?

Ellágyul, megbánja, hogy egy pillanatig komisz cselekedetre volt készen, és melegen, a várakozó, hívogató férfi kutya-tekintetével néz az asszonyra. A kanapén, amelyen ül, még van hely, az asszony azonban nem ül mellé, mint ahogyan szokta, kitéve magát annak, hogy későn ugrik fel, mikor a szobalány lépteit hallja, hanem szembe, egy kis támlátlan székre. Ebből meg kell érteni, hogy a dolgot, az "ügyet", a vétkes mulasztásokat nem lehet elintézni, áthidalni egy forró pillantással, a szemrehányások elől nem lehet kitérni.

Néhány pillanatnyi csend, aztán az első támadás, az első kérdés:

- Nem tudná megmondani, hány éves a polgármester lánya, az idősebb?

Császi kissé bambán néz a kérdezőre.

- A polgármester lánya? Hogy jut ez eszébe?

- Nono, csak semmi csudálkozás. Vagy nem sétált vele tíz nappal ezelőtt másfél óra hosszat a korzón?

- Ugyan, Ilonka, micsoda tréfa ez? Maga nagyon jól tudja, hogy én a polgármesterrel sétáltam, azt is tudja, hogy a lánya utána szokott jönni, s hogy nekem ezekre az emberekre szükségem van.

- Jó. Hát a Parlagi Lilire is szüksége van, akinek csokrot adatott fel a színpadra?

- Igenis szükségem van. Ezt is nagyon jól tudja. A városházán Parlagi Lili a legbefolyásosabb kijáró.

- Hát jó. És mikor volt Gábrieléknál?

- Gábrieléknál tegnapelőtt voltam.

- Lehet. Én nem láttam két hét óta.

- Azért voltam náluk, mert Gyurácz Jenőt vezettem be, aki bemutatkozó látogatást tett.

- És miért volt ott egy héttel ezelőtt?

- Milyen pontosan van értesülve. Egy héttel ezelőtt azért voltam, hogy megkérdezzem, bemutathatom-e a barátomat.

Az asszony kacagott.

- Hogy maga utóbbi időben mennyit ad a formákra, az szinte hihetetlen.

Császi minden meggyőződés nélkül, de nyomatékosan felelte:

- Én mindig nagyon sokat adtam a formákra.

- Másokkal szemben. Mindenkivel, csak velem szemben nem.

- Szemrehányások. Mindig csak szemrehányások, amiket nem érdemlek meg.

Egy kis bánat volt ezekben a szavakban, az őszinte bánat egy árnyalata. Ez az asszony kedvére való volt, tetszett a szemének, a simogató ujjainak, az ajkának, a lelkével is, úgy gondolta, érdemes lett volna közelebb férni hozzá, de csak akkor, ha hangtalanul és igények nélkül áll mellette, mindig, csak amikor hívja és mielőtt útjában volna, eltűnik, hogy újra megkereshesse, amikor máshol elfáradt, amikor közel, egészen közel akar érezni magához valakit, aki jó, tiszta és vigasztaló, kedvderítő, amilyen az első hetekben, talán csak az első napokban volt, talán akkor is csak az újdonság ingere, mámora vonta be minden tüskéjét elborító rózsás köddel. Most úgy gondolta, mindig éppen akkor jelentkezik, amikor nem kellene, amikor egyedül akar maradni. Talán holnap örömmel kapná a karjába, talán most is a kis ujja hegyét csókolná, ha véletlenül, igazán véletlenül, mesterkedés nélkül toppant volna elő, és nyújtaná a kezét.

Ez az elmélkedése addig tartott, amíg vontatottan kimondta a panaszos szavakat. Az asszony hirtelen rácsapott:

- Mondja, szeret maga engem?

A kérdés minden bevezetés nélkül érkezett, szárazon, kihívóan, de Császi habozás nélkül felelt rá:

- Igen. Nagyon szeretem.

És igyekezett megint a szeme közé nézni, melegen, meggyőzően. Az asszony azonban megrázta a fejét:

- Hát miért szeret? Mondja meg, miért?

Császi nem tudott már szavakkal hazudni. Felelet helyett közelébb húzódott, a fejét lehajtotta, gyöngéden simogatni kezdte a fehér kezet. Úgy látta, nincs más menekvés, mint ha elfelejteti a tegnapot, és elvonja a figyelmet a holnaptól, a nagy kérdésről, amelynek egyszer csakugyan el kell hangzania. A fehér kezet azonban elkapták előle, a tiszta szürke szemben fényes könnycsepp jelent meg, az összeszorított fogak közül sziszegett újra a kérdés:

- Feleljen. Miért?

Azután lármásan becsapta valaki az előszobaajtót, és mire kiegyenesedtek, mire az asszony eltüntette a könnyek nyomait, berontott a szobába Turner úr, félrecsapott keménykalappal a fején, kivörösödve, széles mosollyal, kedélyesen, hangosan.

- Nagyszerű! Hogy ismerem a feleségemet. Biztosra vettem, hogy itt tartja uzsonnára. Na. Hodlicseket tönkrezúztam ma. Egyetlen partit nem tudott nyerni.

Hodlicsekről áttért a kávéházra, a kávéházról a városra, a városról a gyárra, és fecsegett összevissza, és nem vette észre, hogyan hallgatnak ezek mind a ketten, milyen erőlködve illeszti olykor udvarias mosolyra a száját Császi.

A szobalány behozta a teát, és odatette mellé Turner számára a helyi újságot. Most legalább felállhattak, helyet változtathattak. Császi a teáját kavarta, az asszony nem is nyúlt hozzá, Turner a sovány, négyoldalas lapocskát forgatta.

- Hát újság ez? - kérdezte harsányan. - Öt órakor délután hozzák, és a tegnapi országgyűlés van benne. Hát nem tudnak itt egy rendes, tisztességes, reggeli lapot csinálni, mint más vidéki városban? Különben: nem is érdemes. A pesti lapok itt vannak délután, a Presse itt van már délelőtt tíz órakor - minek ez nekem, mikor már a Pressét olvastam. Az a szerencséje, hogy a tőzsde benne van. Csak azért tartom, higgye meg, csak azért.

Hangosan szürcsölte a teáját, átfordította a lapot. A másik kettő hallgatott, és újra Turner szólalt meg:

- No, végre egy újság is van benne. Azt mondja: A pesti Apolló-gyár részvénytársaság ajánlatot tett a városnak, hogy hajlandó a nagyér vízierejének felhasználásával nagyszabású villamos művet létesíteni, amely ellátná a közúti vasutat, a közvilágítást, sőt más városok rendelkezésére is adhatna villamos áramot. Az ajánlatot kiadták a városi főmérnöknek. Mit szól hozzá mérnök úr? Ez már magát is érdekli.

Császi összeszorította a fogát. Túlságosan érdekelte a dolog. Nyugalmat erőltetett az arcára és a lap után nyúlt:

- Szabad megnézni?

- Parancsoljon.

Aztán mégsem vette el az újságot.

- Hiszen majd megtudom holnap az egészet.

- Úgy tudom, maga is ebben mesterkedik. Tessék, most kapott egy konkurenst a nyakára. No, nem kell félni. Magáé lesz, mérnök úr a mi emberünk. Benn van már az ajánlata?

- Még nincs benn - mondotta közömbösen. - De benn lesz - tette hozzá. Észre sem veszik, már benn lesz.

Felállott. Az asszony aggódva nézett rá. Nemigen ismerte a dolgokat, de észrevette, hogy a férfit valami kellemetlenség érte, és ez megváltoztatta a hangulatát. Megkönnyebbült. Császi bajba jutott. Most szüksége lesz reá, és hálás lesz, és nem tud kegyetlenkedni. Határozottan örült a fordulatnak. A maga szűk szögletéből nézett mindent, és annyit látott, hogy ami történt, az kedvez neki. Kikísérte Császit az előszobába, sietve, nehogy az ura is jöjjön. Már homályos volt, és a sötétben kissé hozzásimult, szótlanul akarta tudtára adni, hogy már megint a régi. Vele ment az ajtóig, és amikor a férfi még mindig hallgatott, megszólalt suttogva:

- Valami baja van? Ne menjen el így.

Császi megfogta a kezét, megcsókolta, aztán az asszony odanyújtotta az ajkát, és amikor valami zajra összerezzentek, hirtelen kinyitotta az ajtót, és gyorsan kinn volt a gyárudvarban, aztán az úton.

Szégyellte magát. Kétszer is gyenge volt. Előbb a férfival, a fecsegő Turnerrel szemben, aki nem vett észre semmit abból, ami reá tartozik, de azt észrevette, hogy üzleti terveibe hiba csúszott. Azután az asszonnyal szemben mutatkozott gyengének, s a végén úgy surrant ki, mint valami tolvaj.

- Vége van! - mondotta magának haragosan. - Nem jövök többet ide, nem látnak többé.

Másnap ebéd után a telefonhoz hívták, és ott töltötte vacsora előtt az egész estét a vörös szalonban. Vasárnap következett, akkor velük vacsorázott, és a következő héten már ő keresett ürügyet, hogy a vastartók miatt benézhessen a gyárba.

(Folyt. köv.)