Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Pikler Gyula: Érzéklés és felfogás
Nézzünk a 6. rajzra! Csak úgy, ahogy nézni szoktunk, természetesen! Alakot veszünk észre, jólesőt, díszítményt, egyszerűt, nem különös szépet, de mégis azt. Alakot vettünk észre különben valamennyi előbbi rajzban is, de még jobban kidomborodik ez a valami: az alak, itt, ahol nagyobb a bonyodalom.
Az alakkal szemben is ezt kérdezi a mai pszichológia: Miért adja több fény- vagy hanginger az érzékleteken kívül még alak észrevételét is, miért állanak össze az ingerlő folyamatok alak észrevételévé és, ha összeállnak, miért maradnak meg érzékeltető folyamatoknak is? És e kérdésre itt sem talál feleletet.
Mi szerintünk az alakfelfogás magyarázata a következő: A sok összevissza inger felhív, hogy sok, egyszerre vagy gyors egymásutánban külön el sem is végezhető, és mindenesetre jövőre szervnek, emléknek, tudásnak együtt, vagyis együttes tudásnak fenn nem tartható ellensúlyozást képezzünk, azonban mi nem képezünk ilyen külön ellensúlyozásokat, mert az ingerek részbeni egyenlőségénél és, amennyiben különbözők, a különbségek vagy arányok egyenlőségénél fogva, az egyik-másik inger ellen képzett hullámot vagy módosító hullámot mások ellen is tudjuk alkalmazni, és ezt tesszük. Ezen úton megkönnyebbülést érzünk, azt érezzük: így kell ezt nézni, így ennek az egésznek emlékét, tudását, ezt a szervezetet fenn lehet tartani! és ezt az érzésünket fejezzük ki így: ez ennek a sokaságnak az alakja. A 6. rajzban a sok vonalat könnyen ellensúlyozzuk, ha a legalsó téglalapot nézzük egészében, azután a tengelyre megyünk át, mely a felső téglalappal összeköti, és így folyton feljebb. Ekkor az 1. szakaszban mondottak értelmében folyton ugyanegy ellensúlyozó folyamatot alkalmazunk, hol összehúzva, hol kiterjesztve. Nehezen ellensúlyozzuk ellenben a vonalakat, ha például egy téglalap két egybeszögellő oldalát nézzük, azután átmegyünk a tengelyre, ekkor érezzük, hogy a téglalap vízszintes oldaláról nehéz átmenni a tengelyre: ez nem természetes, életképes képződmény. Az első fajta nézésnél érezzük, mi vagyunk az úr a fénybenyomás fölött, a másodikban: nem értjük, és ő győz le bennünket. Nem metafora, hanem való igaz, amit mondok: érezzük, hogy az első nézés az élet, a második a halál. A mai pszichológia szerint a halál csinálná az életet.
Látjuk, hogy az alakot ugyanazon folyamatok által vesszük észre, mint az egyenlőséget és különbséget. Hogy meghatározzam, mikor veszünk észre mégis alakot és mikor viszonyt, röviden még valamit hozzáteszek a mondottakhoz. Alakot, mint láttuk, akkor veszünk észre, ha nehézséget várunk és az megkönnyebbedik, egyenlőséget, ha különbséget vártunk, ha ellensúlyozó hullámot módosítani szándékozunk, de nem kell, különbséget, ha módosítatlanul alkalmazni akarunk egy ellensúlyozó hullámot, de módosítani kell. Alak észrevételéhez tehát nem szükséges a viszonyok észrevétele, amelyeknek objektív meglétén az alak alapszik, már alakok összehasonlításához kell.
Láttuk: mikor alakot konstatálunk, voltaképp csak azt konstatáljuk: "így tartjuk fenn magunkat, így tudunk nehézségeket legyőzni!" A külső alak észrevétele csak a mi életünk fejlődésének mikéntje. Ám ez nemcsak az alaknál van így, a mi lélektanunk szerint az érzékletnél is már így van. Minden, amit konstatálunk, amit megismerünk, bennünk van, a mi életünk, kívül csak egy érthetetlen, alaktalan, eszméletlen nehézség: a halál. Mihelyt valaminek létét konstatáljuk, már a mi győzelmünket, a mi létünket konstatáljuk. A mi érzéklettanunk az első idealisztikus, igazán filozófiai pszichológia, a mai élettelen materializmus.
Még egyet! A fentebbiekből megértjük, hogy különböző emberek kisebb vagy nagyobb fokban tudnak alakokat élvezni. Ez onnan van, mert egyik okosabban, elevenebben, folyamatosabban tud ellensúlyozni, mint a másik, elevenebben, fejlődőbben él. Mert az egyiknél jobban él az, amit egyszer érzékelt, a többi érzékletben is. A művész pedig az, akiben legerősebb ez az elevenség, ő él legigazabban, az ő élete legkevésbé áll közel a halálhoz.
Ugyanabban az ingersokaságban többféle alakot vehetünk észre, amelyek mind szépek. A 7. rajzot például nézhetem vagy úgy, hogy először a felső pontoktól az alsókig megyek és azután (gondolatban) meghúzom a vonalat (a 8. rajz értelmében, ahol a pontozott vonalak csak gondolatot jelentenek), vagy pedig előbb (gondolatban) meghúzom a vonalat és azután megyek a pontokhoz (a 9. rajz értelmében). Nagyon megváltozik így az egész alak: az első nézésnél a vízszintes vonal hosszabbat mutat, mint a másodiknál. Megérthetjük ebből a művész eredetiségét, ki a természetet a maga módján nézi, és egyik-másik vonás (a fentebbi pontozások) kidomborításával kényszerít, megtanít bennünket, hogy mink is úgy nézzük.
Megérthetjük végre, hogy a tudós gondolkodása, mely a formátlan, összevissza tényekben törvényeket lát, mely általánosít, mely módosítva általánosít, ez is csak az az elven folyamat, az élet önfenntartásának a külső, alaktalan halál legyőzésének az a folyamata, amelyet az előbbi felfogásban és már az érzékletben is konstatáltunk. Igen, az egyszerű érzéklet és a tudományos zseni legnagyobb felfedezése közt nincs lényegbeli különbség, ez a mi érzéklettanunk lényege, szerintünk az érzékletet nemhogy a külső inger szállítaná be az embernek, hanem minden érzéklet: invenció, probléma megoldása.