Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám
dea nec dignata cubili est.
Vergili Ecloga IV.
Gyönyörü föld! Szebb százszor, mint menyország!
Örömök völgye! Égnek tündöklője!
Szivem, a vágyak égő füstölője
Tömjénfüstét hagy küldje mostan hozzád.
Ó alkonyok kék fátyla! Tiszta légnek
Arany bora! Mélye sok messzeségnek,
Miket a csend, mint rózsaillat, áthat,
Száz fénylő város, rajtad drága ékszer...
Ó átkozott e két szem, hogy elégszer
- Csudálatos te! - s egyszerre nem láthat!
Jaj, végtelen az én szivemnek vágya
S örök bánat nékem, hogy nem repűlök!
Jaj, jaj,
Az isteneknek asztalához én nem űlök,
S idegen nékem az istennőknek ágya!
Szebb álom vágya álmot hajt szememről,
S a fényben állok búsan, mint sötétben.
S hányszor, nyugodván kedvesem ölében,
Ábrándozom a messzi szerelemről.
S a földet látom, járván pornyi részén,
Mintha a messze Siriusról nézném,
Fehér fátylában lengő légkörének.
Nagy sokaságban járok egyedül,
Fülembe szférák dala hegedül,
S ajkamra nem mer felszállni az ének!
Ó mérhetetlen szépségeknek vágya!
Éden, meződre sohasem kerűlök!
Jaj, jaj,
Az isteneknek asztalához én nem űlök,
S idegen nékem az istennőknek ágya!
Bús lelkemet, mint vad pusztát a dudva,
A vágy, a kín, a bánat felveri,
Bozótját vigasz vágni nem meri,
Sakál üvölt s futkos a mélyén dugva.
A gazt nem irtom, nőjön bokros ága!
Én lelkemnek szörnyü nyomorusága
Mérges indáit hajtsa hosszura!
Csitt, apró bánat, kis szomoruságok:
Elnémulnak a pusztán a sakálok,
Ha megbődül a sivatag ura!
Vén oroszlán, vad sivatag királya,
Kiálts lelkemben, mig siromba dűlök:
Jaj, jaj,
Az isteneknek asztalához én nem űlök,
S idegen nékem az istennőknek ágya!