Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Figyelő
Schubert darabjaival milliókat kerestek és milliókat fognak még keresni. Életében olyan gyöngén fizették őket, hogy szerzőjük koldus volt. Érthető: sokkal kisebb volt a közönség. Manapság üzleti cikké lett az ő álmodozó mélysége, és komoly urak, aranykeretes szemüveggel fölfegyverkezve, vastag könyveket írnak róla jó pénzért. A zeneszerző-életrajz különös műfaj, mert zenész kell, hogy írja, az ilyen pedig ritkán pszichológus (mint Chamberlain). Míg Schubert művein átesztetizálom magam, egy élet múlik el, míg az egyéniségét keresztülvizsgálom és tudományos karakterológiába olvasztom, ugyancsak egy élet merült ki. Pedig jó életrajz csak a kettő egyesítése lehet, hiába minden zenetörténeti összehasonlítás, hiába minden analízis: csonka lesz a kép az egyéniség lélektani szerteboncolása nélkül. Mert a művészi irányok útvesztői a művészek karakterében bonyolódnak ki, amit "az idő érlel", az is csak az emberi bensőkben érlelődött.
Az ilyen vastag Schubert-könyvtől vagy zeneesztétikai analízist vagy pedig a művészegyéniség képét várjuk legalábbis. Az első eset megismertetne az akkori zeneállapotokkal, beléjük helyezné a mi emberünket, végigvezetne tanulmányain, fejlődésén, bemutatná másoknak reá és neki másokra gyakorolt hatását, eredetiségének kibontakozását. A második eset volna a tulajdonképpeni életrajz, mely a fölkutatható családi és személyes adatokból a művész éles arcképét vetíti elénk, kiemeli a jellemzőt, más egyéniségekkel összehasonlít, a világ folyásába szükségszerű és mozgató pontként állítja hősét. Ezek lennének az alapos, komoly könyvek. Az előttünk fekvő nem az, hanem üzleti cikk, népszerű olvasmánynak adták ki. Ilyen Schubert-könyv azonban van már nem egy. Gumprecht 1869-ben adott ki nem tudományos, de szép nyelvű, kulturált és magas szempontokban mozgó "skicc"-et. Ismertek Niggli, La Mara és Klatte (utóbbi igen ügyes) ily irányú művei, ezek eléggé tájékoztatják az ún. nagyközönséget. Nagyobb életrajz a száraz, de alapos Reissmann-féle, melynek írója zeneszerző volt, és sok helyes gondolatot is megpendített. Heuberger bécsi tanár jól pergő biográfiája is teljesen kielégítheti a német laikust. Mit adhat új könyv? Új szempontot: ez nincsen Dahmsnál, az eddigieknél elevenebb, érdekesebb előadást: hiába keressük benne. Mit tehát? Új adatokat. A 450 oldalas könyvet éhesen föl fogja falni Németország, mert 20 adattal több van benne az eddigieknél.
De ne kicsinyítsünk, az adatok száma és pontossága tekintetben lelkiismeretes munkát kapunk. Amit csak kortársak összeírtak, történészek összekutattak Schubertről, az itt megvan. Még azt is megtudjuk, hogy műveit milyen sorrendben, mikor, melyik kiadónak és mennyiért adta el. Ez érdeme a könyvnek, illetve dr. Fellner wieni tanárnak, ki az adatokat Berlinbe szállította. Szerzőnk (előszava szerint) nem akart egyszerű kompilátor lenni, és bizonyos életet vélt vinni a dologba. Ez azonban nagyon balul ütött ki, és annál szomorúbb, hogy így történt, mert elődjei már bemutatták a tárgy sokkal különb kezelésének lehetőségeit. Amit pl. Riemann (Gesch. d. Musik seit Beeth.) néhány oldalon elmond, az sokkal jobb, mint Dahms egész könyve. A Nohl-féle fecsegő iskola újabb föltámasztása nem vet kedvező világot a fogyasztóközönségre. Minő magaslat ehhez képest Gumprecht, akkor már inkább ezeket a régieket kellene újra lenyomtatni! Pedig a mai embertől az új tudós világ szellemét várnók holt frázisok helyett. Még mindig nem unták meg, hogy a scherzókban "éjjeli koboldok" ugrálnak, és hogy az utolsó tétel "fergetegként rohan tova?!"
De ha kiegyeztünk is a közönséggel, ha írunk is elavult analíziseket, nem szabad az elemi kötelesség, a sine qua non nyakára hágnunk. Elsősorban is hiányzik a romantika kezdeteinek némi körülírása, végtére az az olvasó, akit az ő dilettáns, vizenyős elemzései érdekelhetnek, nem lehet mestere a "romantika", a "lyrizmus" fogalmainak. Hiányzik a bécsi fiatalság művészi életének leírása, nem érdekli az a szellem, melyből Schubert mély filozófiája táplálkozott. Nem veszi át az általánosan elismert igazságot, hogy a dalok zongorakísérete Beethoven technikájából nőtt ki. Nem érinti azt a hatalmas irodalmi újjászületést, mely a zenei romantika testvéreként virult. Schubertnek ezerszeres vonatkozásai vannak vele. Éppily kevéssé hallunk az éled nemzeti áramlatról, mely a népies elemet művészi kezekbe hajtotta. A legremekebb alkotások mellett hidegen elhalad, és Schubert egyéniségének világraszóló oldalait az adathalmaz szürke tömegébe fojtja. Néhány példa: Neki a "Geheimes" c. dal a zeneirodalom egyik legeredetibb és legcsodásabb mesterműve, csak "graziős" és nem több. Nem veszi észre, hogy a kórusok némelyike eladdig hallatlan, összehasonlíthatlan magaslaton lebeg (As-dúr mise: Incarnatus és egyebek). Az a-moll vonósnégyes hihetetlen intimitásai mellett értetlenül elhalad. A "Grab und Mond" c. kórus örök nagyságában csak "merész modulációkat" lát. Nem érzi, hogy a B-dúr zongoraszonáta "Durchführung"-ja a zenei impresszionizmus legjelentősebb alkotása. Nem eléggé hangsúlyozza, hogy Schubert az ún. bécsi iskolának, mely később Strauss Jánost teremtette, első nagymestere, hogy a jellemző osztrák ízű melódiákat ő viszi be a dal- és kórusirodalomba. Mindezt egy-egy szóval, futólagosan szeretné elintézni. A népzenéről szól ugyan, de kifelejti, hogy már Haydn is alkalmazza pl. a Ländler-ízű triókat, hogy Beethovennek sem volt idegen a népies dal földolgozása. A történelmi szempont egészen hiányzik, ehelyett bizonyos fatalizmust érzünk a jövő események beállításában: így kellett mindennek jönnie. Helyesen mondja, hogy Schumann, Mendelssohn, Liszt, Franz, Brahms, Wolf léptek az örökébe. De hogy ki hol kapcsolódott belé, arról nem beszélhet az oly zenei könyv írója, melyben egy kottapélda sincs. Nem elég, ha tudjuk, hogy Schubertből egy század táplálkozott, példákat is kell látnunk. (Pl. az Alfonso und Estrella c. opera 2. felv. elején Mauregato áriájának es-dúr része teljesen a Mendelssohn Frühlingslied-hangulatának ősapja. És még számtalan ilyen és különb példa.) - Az eddigi irodalmat nem veszi figyelembe, a sok kitűnő eredmény helyébe frázist frázisra halmoz. Csak némely helyen merünk jó mintára következtetni, mikor hősét Beethovennel összehasonlítja, mond néhány találót, a misék hangulatát is jól ülteti írásba. A dalciklusok tárgyalásában is találunk a gyönge és lehetetlen részekkel össze nem egyeztethető igazságokat.
Nagyon megrontja a könyvet az a törekvés is, hogy érdemeket lát, ahol nincsenek. Szerzőnk bízik Schubert operatehetségében, és itt mutatja meg, mennyire nem érti meg az egyéniségét. Nem a "gyakorlat" kellett volna a jó operához, hanem a "Schliff", a világfi-lélek, ami teljesen hiányzott az álmodozó Schubertből. Szeretett volna népszerű operát írni, de ez a törekvés a triviálisba csalta. Mihelyt pedig szép, olvadékony részt ír, megszűnik drámai lenni, szétfolyóvá lesz. A drámai részek triviálisak, a szép helyek nem drámaiak: így lettek tarthatatlanul unalmasak az operái. Míg Weber színpadokon forgolódott, Schubert félénken visszahúzódott az emberektől: ez a távolság lett operáik különbségének is mértéke. Hogy Loewe balladái különbek a Schubert-féléknél, így szeretné elodázni Dahms: "két mestermű összemérése teoretikus agyafúrtságokhoz vezet, mik semmit sem jelentenek azoknak, kik átélik a zenét, és végre is csak ezek számára alkottak a szerzők". - A befejezetlen h-moll szimfóniát kész műnek tekinti, és Beethoven kéttételes kompozícióira utal. Nem érzi, hogy ez az Andante nem fejezheti be a darabot! Hogy az északnémet közönségnek ínyére legyen, Schubert határtalan erotikáját is kész egészen megtagadni: "Sein Mangel an Erotik..." stb. Helyesen nevezi "Zukunftmusik"-nak hőse zenéjét, de túllő a célon, mikor ezt a mai korra nézve is fönntartja. Nem tartjuk elavultnak a dalkirály zenéjét (mint Debussy), friss és remek az ma is, de azért túl vagyunk rajta és új utakon járunk, melyekre többek közt ő is vezetett. De ez és sok más érthetővé válik az oly szerző kedélyesen léha dialektikájában, ki mai zenénkben a föloszlás folyamatát véli látni (270. o.).
Egyéb baklövések: Schubert reformját így írja körül: "A zenének új kifejezésbeli módozatokkal kellett meggazdagodnia. Ezek: a harmónia elmélyítése, a dinamika kifinomulása és a melódia érzékivé tevése" (Versinnlichung). Ezt Beethovenre és másokra is ráhúzhatja. - A Rosamunde-zenéről: "Ily zene titkát nem fejtheti meg az esztétikus. Hol minden a legelevenebb hangzás (és csakis hangzás), a szónak hallgatnia kell." E kijelentéssel szemben Poincaré módszerét alkalmazhatjuk, melyet Le Roy filozófiájával szemben használt (A tudomány értéke c. művében), ha ti. a szó hasznavehetetlen, hát ne tessék beszélni. - Szegény magyar zenének is kijut: az ezerszer ismert "Puszta-hangulat"-ot belekényszeríti a Vág völgyébe, hol Schubert a cigányzenét megfigyelhette. Haydn volt az első német mester, kinek erre alkalma volt, Schubert már nem lépett szűz területre, de tetemesen hozzájárult, hogy később Liszt és Brahms cigányos zenéi keletkezhessenek. Nevetséges, mikor Dahms, számos elődjét követve, teljesen tudatlanul és lelkiismeretlenül magyar ízűnek nevez olyan témákat, mint pl. az opus 159. hegedűábránd Allegrettója. - A művek hosszadalmasságát így próbálja menteni: "künn az erdőn-mezőn, szőlőhegyen át és patakok mentén való vándorlás közben hosszú lélegzete van az ember dallásának". És később: "Schubert célja éppen az időtlenség érzete, az idő és valóság fölötti lebegés". Mintha a hosszadalmasság nem épp az ellenkező hatással volna, legerősebben éreztetvén az időt! Északnémet kávénénikék egészségére kívánjuk. Mi abban keressük az "isteni terjedelmesség" (Schumann) okát, hogy annyira új és káprázatos mondanivaló "knapp" formában nem önthette ki lényegét. És főleg az impresszionista álmodó szemében nem, ki elzárkózva a "nagyvilág"-tól naivan és lelkesen élt álmainak, és keresett "in den Finsternissen des Lebens eine lichte, helle, schöne Ferne" (Schubert szavai). Schubertet nem érdekelte a világ "igazi" képe, neki a művek "reális" hatása mellékes volt, ott, ahol ő előadatta őket, az Elysiumban, jól hatottak. És jól hatnak közöttünk is, "Schubertianerek" között, kik tudjuk, hogy az ún. impresszionizmus csak magasabb foka annak a képességnek, mely nélkül a klasszikus művek is csupán csak fekete pontok vonalazott papíron.
Könyvünket csinos képgyűjtemény is hizlalja. Olyan ez a kötet, mint a német birodalmi szivar: kiállítása ígérő, de belül szalma.