Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Figyelő
Bizonyos, hogy a valóságban megvolt az a "nagy rendetlen telek a Lógody utcától fel a Lovas útig", a kis korcsma, az alsó két kis ház, a kert, benne a kecskerágó, bodza és vadszőlő, úgyszintén a cseresznyefa, barackfa és almafa is. Bizonyos, hogy a valóságban is léteztek Novoszádék, Jungék, Zelma néni, Kálmán, Géza és Alice. Bizonyos, hogy sok minden csakugyan megtörtént - mozdulat is esett, szó is elhallszott -, ami azután mind mintegy krónikás emléket kapott ebben az elbeszélésben. A művész bőséges matériát merített az életnek előtte elfolyt árjából, és meleg nagy szeretettel ragaszkodott még a tárgyakhoz is, még a nagy kőfalhoz, a lelógó vékony ágakhoz, a fehér rácshoz, a fekete lépcsőhöz és a napfényben kigyulladó szép kvarcokhoz is, még ahhoz is, hogy akkor éjszaka, amikor vihar volt, és a favirágok úgy hullottak az udvarra, mint a hó, "a tejkihordó leesett a lépcsőn"... A táj, az emberek, nagy és kicsiny események, tárgyak: konkrétumok közepében áll a művész, a szíve dobog és izzik, szívének heve mindeneket besugároz, és bús részvéttel átmelegít. Alice a Jung Kálmán fölé hajolt, és letisztogatta válláról a barackvirág-szirmokat, melyek a kertből ráhulltak, ez nem az elme határozatlan zsongásából nyíló elképzelés, hanem ez történés, és ez is szomorúvá tette a művész - az érzéklő ember - szívét. Sok-sok valóság - ez bizonyítéka annak, hogy az író igazi, mindig művész, életének bármely pillanatában az, az ilyen novellák mértékei az író szíve-melegének is, én, az életnek és az embernek szerelmese, nagyon-nagyon szeretem az ilyen novellákat, nagyon szeretem Balázs Béla novelláját.
A valóságot, mint egy gazdag lélek élményét - és immár csak emléket - kapjuk, azt, ami bizonyos, hogy volt, de úgy, ahogy bizonyos, hogy nem volt, az író múltakon merengését, elmúltak fájlalását, és mindig másnak - bármiképpen is másnak - az áhítását. Történetes valóságot olvasunk, de úgy, ahogy az egy dús lélekbe beléomlik, és annak tartalmaival, buján párosul, ugyanez egészen másképp: a lélek húrjainak rezdülése a kísérő zenét adja meg, a valóságnak minden fejezete mintegy érzelmi kommentálással van ellátva.
A részletek pompásan laza - annál nemesebb - kompozícióba vannak öntve, Géza és Alice párbeszédeinek ideális túlfestése gyönyörű képzelet-értékeket ad. Itt-ott néhány kitűnő megfigyelés, összességükben csak az izzó ember megfigyelései lehetnek, máshol néhány adott elemmel való megható játéka a fantáziának, íme, egy tragikusan sötét:
Alice tiszta és finom ágyi ruhát és paplant hoz a halálosan beteg és szerelmes Kálmánnak. Pár nap múlva látja, hogy még a piszkos ágyban fekszik. Megkérdezi Zelma nénitől, hogy miért akarja a Kálmán anyja, hogy a fia piszokban feküdjön? Hogy ne szeresse a hercegnőt (Alicet) jobban azért, hogy ő szegény, és nem tud neki ilyen paplant adni.
Értékmegállapító megjegyzésül: ez a novella egyike a legszebbeknek, melyeket valaha olvastam.