Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám
Az Est kiírta, tehát nem státustitok, hogy a háborúnak annyira küszöbén álltunk, hogy a mozgósítási parancs már a király előtt feküdt aláírásra, de a király, úgy beszélik, felkapta a nevezetes okiratot, s aláírás helyett földhöz vágta. Hozzáteszik, hogy a királyt ebben nemcsak népei iránt való emberi érzése vezette. Hanem egy ember iránt, egy nagyúr iránt való is, aki e háborúnak született vezére lett volna, s kinek felesége, kétségbeesésében s féltvén urát, akit fiatalabb éveiben tüdőbajtól féltettek: a király elé vetette magát, úgy könyörgött, ne engedje meg ezt a háborút, mely férjét újra beteggé teheti... Ilyen szép, ilyen emberien szép magyarázatát tudják adni nagy történelmi dolgoknak - s ha megható volta mellett kissé furcsa is volna, látni, mint fordul meg milliók sorsa egy-egy embertársuk akaratán, még mindig vigasztalóbb, mint volna, teszem, az a magyarázat, hogy a mi háborúnk azért maradt el, mert a német császár nem akarta. Mert ilyen magyarázatot is hallani - s annyi bizonyos, hogy Springe előtt, hol a mi trónörökösünk együtt vadászott a német császárral, a mi monarchiánk sokkal eltökéltebben viselkedett a balkáni szövetséggel szemben, mint Springe után. A német császárnak, tudniillik, nagy érdeke, hogy számíthasson a mi rájautalt monarchiánkra, ha ő van bajban. De semmi érdeke nincs abban, hogy ő kerüljön bajba vagy csak háborúba is, csupán azért, hogy a mi monarchiánk balkáni hatalom legyen. Ez nemegyszer ki volt fejtve ezeken a lapokon, ki volt fejtve, ez állapot következéseképpen, hogy majd belekerülünk ugyan igen költséges hadi zavarokba, de háborúnk utolsó percben elmarad - nem mintha mi visszariadnánk tőle, mert hiszen már nyár óta el voltunk szánva a téli háborúra, de mert a német birodalom nem hatalmas, esetleg győztes szövetségest keres bennünk, hanem mindenfelől visszaszorítottat, ki az ő támogatására szorul.
Az a sóhajtás is elröppent nemrég e lapokon, hogy ha volna most e monarchiának Bismarckja vagy Andrássyja, az tudná, mit tegyen, s felhasználná a nagyszerű konjunktúrát, melyben a törökkel, a bolgárral s a románnal összefoghatna a szerb nyugtalanság megfékezésére. Mikor Danev úr, a bolgár szobránye elnöke itt járt Budapesten: ez a konjunktúra legcsúcsára ért. A mi monarchiánk lehetett volna - mindkét féllel szemben örök érdemeket szerezve - békeszerző a török, s a bolgár között, s ugyanígy lekötelezően, féltékenységek eloszlatója román és bolgár között. Visszanyúlhatott volna a Goluchowski politikájának nem is olyan rossz, nem is olyan utolsó hagyományaihoz, melyek azon sarkalltak, hogy ez a monarchia a Balkán kialakultabb keleti elemeire támaszkodjék, a féktelen, de megfékezni való nyugatibb elemekkel szemben. Annak idején Goluchowski e kombinációba a görögöket is belevette, s világos, hogy ha most kialakult volna, a görögök most sem hiányzottak volna belőle. A Goluchowski számításait keresztezte Reval, az angol intrika, mely e kombinációban nem a mi monarchiánknak erejét látta, hanem a gyűlölt hármas-szövetségét, s nem látta át, hogy mentül erősebb ez a monarchia, annál kevésbé szorul a német szövetségre, s annál inkább természetes akadály úgy az orosz, mint a német világhatalmi törekvés előtt: az angol intrika felborította Goluchowski tervét. Most sokkal jobb a konjunktúra, mert a thrák s a macedón csomót Bulgária karddal vágta ketté, s ezzel minden feltétele megvan annak, hogy a török s a bolgár békében s barátságban összefoghasson. Ez annyira kézenfekvő lehetőség - annyira minden feltétele megvolt annak, hogy monarchiánk elébb, a keleti Balkánra támaszkodva, leszámoljon a szerbekkel, aztán, ezeket körébe vonva, felkapja megnagyobbítva a Kossuth Lajos ideáját, s élére álljon egy balkáni konfederációnak -, hogy még a mi diplomáciánk is gondolt ilyesmire, aminthogy mindenkinek tisztában kell vele lennie, hogy velünk vagy nélkülünk, de a legközelebbi háború nyilván egy új bolgár-szerb háború lesz... Mondom: minden lehetőség megvolt rá, minden készen állott rá - s utolsó percben elmaradt. Es wär zu schön gewesen, es hat nicht sollen sein. A németeknek jobb így.
A magyaroknak is - vélik némelyek. Lehet, de nem bizonyos. Nem bizonyos, hogy mindaz a kényesség, mely elénk vetődnék, ha Ausztria-Magyarországnak szlávokkal való meggyarapodása e monarchiának valami új szerkezetét tenné elkerülhetetlenné: így elkerül-e bennünket. Egyet világosan látok: azt, hogy a mostani fejlemény legszerencsésebb esetben is örök gyarmatiságba szorít bennünket. Ha a Balkánnak nem tudunk urai lenni, s ha az odavaló piacot részint, mint már eddig is tette, iparcikkeivel elárasztja a német, részint kiszolgálja politikai önállóságával kifejlődő saját ipara: akkor az osztrák iparnak nincs hová máshová exportálnia, mint Magyarországra, akkor az osztrák iparnak minden érdeke azt kívánja, hogy Magyarországon ipar ne fejlődjék, sőt ne fejlődjék jobban a mezőgazdaság sem, úgyhogy a magyar mezei termékek mellett még elkeljen egy kis balkáni származású agrárbehozatal is. Ez azt a perspektívát jelenti, hogy még a félvad balkáni országok is elébb fognak indusztrializálódni, mint a mi szerencsétlen országunk, azt a perspektívát, hogy Ausztriának s vele a dinasztiának is az lesz a java, hogy mi legyünk Európában az utolsó kannibál-sziget, hová üvegkalárisokkal és garasos bicskákkal lehet idejönni, hogy elcseréljék gabonára és aranyporra. Ezek lesznek a mi számunkra a béke áldásai.