Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám
Mint lázongó sziv, amelyet a vére
Feszít és hajszol vad cselekvésre,
De jég erejével az ész fent lefogja,
Úgy forrong az auto ércszive dobogva.
Bent az erők már reszketve készen,
De a vezetőkar azt mondja: Még nem!
S minden csepp ízén az élet lekötve
Remegve vibrál halkan, dübörögve...
De most!... a soffőr egy gyenge nyomással
A kormányhoz nyul... és sziszegve szárnyal
A szél körülöttünk... sivítva, búgva
Indul az auto éjjeli útra.
Elránt helyünkről egy kar szakítása,
Vasujja a gépben, senkise látja,
És felszabadul és kapva erőre
Játszva ragad előre, előbbre...
Eltépi előlünk a kis nyaralókat,
Bokrokat, fákat futásra nógat.
Kiront vakkantva egy Bodri utána,
Elcsap egy ablak gyenge világa,
Nyargal a hold a ringó vetésen,
Hiába fut, hogy nyomunkba érjen,
Álló lég szálló szél lesz előtte,
Mögötte minden elmerül ködbe.
Parasztszekér jön szembe a porban,
Elzúgunk... két lova reszketve horkan,
Az éj pár mély szinét gyorsan megölve
Lámpánk fénye rátüz a mezőkre,
Bolond lepkék elénkbe kerülnek,
A fénybe repülnek, a porba terülnek,
Felpattan a rög... az uton inalva
Egy-egy nyul riad jobbra, vagy balra...
Süvit a szél és szemünkre támad,
Nem látunk, könny borít pillánkra árnyat...
Zsuptetők... templom... összebogozva
Távirók drótja, rohanó pózna...
Most egy fahidon döccenünk által,
Fel-fel a dombra vad rohanással...
Őrház... a sorompó útunk elállja,
Megtorpadunk zubogva, zihálva...
Mint égő szalag elcsattog az éjbe
Az Orient express... megcsap a fénye...
Sír a sorompó... csörg a rács rajta...
Átbuvunk... kezdődik ujra a hajsza...
Süvit a por... előre... de még sem...
Sárga villamos fut a töltésen.
Ivelt boltozat... sikos út... lárma...
Kocsik... káromlás... sok kis gázlámpa...
Villam... nagy házak... sok nép... világos...
Elnyel bennünket a város... a város.