Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám

Kertész István: Kőtörők

A pusztai útra gyilkos nap sütött. Szállott az országút pora, beborítva fehérbe az útszéli jegenyét. Egy-két kocsi is baktatott keresztül a pusztai úton - a zörgése távolba veszett. Gyolcsosok mentek a vásárra. A kilométerkövek - mint a sivatag obeliszkjei - álltak őrt az útszélen. Tövében kacabajka, levetett gúnya, mellette egy nagy sír, apróra tört gránitkövekből - amint szépen piramisba hányták a kőtörők, az útkaparók. Mint egy napban izzó - keleti temető, olyannak tetszett az országút ezekkel a "honvédsírokkal", felette a kilométert jelző sírkővel, a forróságban bánatosan suttogó jegenyével, meg a feléje boruló kopácsoló, térdre ereszkedett alakkal... a kőtörővel.

Törtek követ a tarnóciak, a törincsiek, a kalondaiak. Ritka beszédű, jóízű, aranyos palócok, kiknek az öregapja - az egész nemzetsége, akinek ha volt, ha van mestersége - az útkaparó. Így nyáron biz' az nem a legkellemetesebb mesterség - bizony sokat kell azért az aprítnivalóért izzadni. Őszre, ha az esős idők ráülnek a Vepor nyakára, még csak tűrhetőbb - a sarat kell húzni-kaparni az út közepétől a két szélére -, ez a mesterség az útkaparás. Tél elején meg, ha kezd fagyni az országút sara - nem kell már kaparni, de a' kell is a kutyának télen a jó országút, az útkaparóból válik a legszorgalmatosabb burókaverő.

Binga János Kisebb az is burókaverő télben, útkaparó ősszel, kőtörő nyárban. Tavasszal a maga gazdája. Hát, hogy mi az a burókaverés? - Fentemlített János szerint a letajánlatosabb mesterség, letinkább a tarnóciaknak. Meffizetik jól - ami csizsmát elnyő mellette az ember, az egész meg nem egyeb, mint hogy ponyvát terít az ember a borókafenyő tövibe, oszt csihi-puhi. Ajánlatos kinek-kinek, me'lehet mellette három forintot is keresni. Ez a burókaverés.

Buzgón verte-törte Binga János a követ a tarnóci úton. Őszbe csavarodott hajú, kora-öreg, gömbölyködő hátú volt - lehet mondani - az Öreg. A lelógó ingujjával törülgeti egyre a homloka izzadságát - iszik gyakran a nap hevében a hosszúnyakú kútnak a csepegőjén -, a kezefejébe törüli nyírott bajszát. Olyan éppen - mintha félangolosra volna vágva.

- Hiába no! öregszőnk - oszt' öregszőnk... ki tehet róla!? gondolkodott félhangosan magában János. Egyen nem fog csak az idő - a burókán... a' csak zöld marad - a' csak szagos - mint a borovicska -, és ahogy felegyenesedett a kőhalma felől, hogy megtörülje magát - a szomszéd kőtörő szapora munkáját nézte.

Fiatal, izmos volt a törincsi legény, csak pattogott a kis kőtörő kalapács a kezében - messzebb-messzebbre húzódott tőle a hosszú kőrakás - vitte, amerre akarta - minden méter pénz, szépen csillogó-csengő pengőforintok - amire most nagy szükség van, mert Pestrül kell káposztamagot kérni, hogy megteremjen egy bornyúcskára valót a Sári-puszta.

- Sok van-e még neked hátra? te Jani! - kérdi János.

- Eltart odáig, mint regveltü idáig - felelt Jani.

- No, akkor isten neki, fakereszt. Fohászkodjónk csak neki, üsd csak - nem apád!

Nem is ügyelt tovább a fiúra.

- János bácsi, mondja csak, hát hogy igaz legyék az...

- Mi? te?!

- ...hogy Imerkát mekkérette Gracza Bógyi - biróvót - fia?

- Hát? mi dolgod van vele? ha akarom igen, ha akarom, nem. - Biz' ők hajolnak egymáshon.

- Úgy hát mégis igaz legyen?...

Törték tovább szorgalmasan a követ - a fiú szaporán - az öreg ernyedten.

Az öreg válaszként az elszállt kérdésre inkább magában dünnyögte:

- Az aóm! Te gyerek! Te is húzol Imerkához? mi? nem esné' le mán az ágyrú' heh? Hát nem mondom én kétszer se, hogy ette apád - mán mint Telek Jani Idősb, kisebb gazda vóna, akár csak Gracza Bógyi biróvót. Be is jársz te Tarnóczra - azt mán látom rég. - Imerka? a'sse ihedne el tőled - eccóval hát mellátom - aszondom, hogy inkább, letszivesebben neked adom a lyányom - apád, Telek igen kedves, kellemetes komám is, meg oszt' nem is rátarti, mint Graczáék! Ez én szegénységem szégyelleni se' fogja...

Hallgatta a fiú tágranyílt szemmel. Leeresztette a kalapácsot a lábához - úgy nézett mély áhítattal az öregre.

- Gyere ide közelebb - no - fiam. - Csak befejezzem ezt a három metert estig, akkorra gyün a tarisznyáért Imerka, majd beszélek vele. - Segíts már nó! hamarább leszünk kíszen... Igyunk csak no ebből a nyakolajból...

Nekifogtak a törésnek. A kemény gránitkő, mint a cukor - frecsegett széjjel. A fiú óvatosan vezette a sort arra, amerre már az ő kupaca terpeszkedett, szépen összeért a két piramis, felhányták szépen, hegyes élűre verték a lapáttal... szép piramis volt... tíz lábnyi... mint más háromé...

Szedték össze a kacabajkát. Kalapácsot, lapátot a vállukra, és megindultak a falu felé. A többiek pipázva előrementek, az öreg a fiúval hátul kullogott. Nemigen szólt. Nagyokat sercentett a pipa mögül a földre. A törincsi határba értek, az út a nagy fánál kétfelé válik, az egyik Tarnóc, a másik Törincs felé. Az öreg hunyorgatva pislantott a fiú útja felé. Aratásról beszéltek. János szúrós szemével a fiúra nézett, és sunyi mosollyal, majdnem súgva duruzsolt a fiúnak:

- Abbizony, úgybizony, két jó madár vótunk együtt ette apád - meg én. - Mán én bizony kimondom - itt kettőt-hármat köhint az öreg -, de nagy kakas is vót ám a kijed apja!

- Hogy? hogy?...

- Hát úgy, hogy együtt arattónk egyszer a kalondai határba'. Hát egyszer csak látom, hogy a kijed apja furcsán évőgyik ez én feleségemmel az Emerrel.

- No hátosztán?

- Hát osztán úgy lehet, hogyha annyi sokan együtt nem lettőnk vóna, ez én Emerem lenne most a kijed anyja... Imerkámé meg a kijed apja...

Jót is nevetett utána az öreg. A fiú bizalmatlankodni kezdett:

- Keed elfelejtette táng, hogy a fiának hítt déltül - most kijednek hí?

A törincsi úthoz értek.

- Hát hogy is mondtam - én téged fijamnak mondtalak?

- Hát igen - vágott közbe a legény -, hát nem nekem ígérte Imerkát?

- Hm! Imer-ká-t? - szólt az öreg. - Nem lehet az te Jani, nem tehettem én azt te-e! hiszen Imerkám már farsangtul jegybe jár! ehjnye! de is megárt az embernek ebbe a cudar melegbe a pálinka!

- Hát nem emlékszik, fijamnak hítt?

- Igen, igen - dünnyögte Binga János -, ahogy elébb apádról mondtam: hát ahogy ő lehetett vóna ez én Imerkám apja - úgy lehettem vóna - merhogy én meg anyáddal cicáztam - ette apád - aligha nem így gondoltam.

- Nyugodalmas jó ét'cakát - köszöntötték egymást - háttal egymásnak elindultak, Binga János Kisebb - az útkaparó - Tarnócnak, Telek Jani Ifjabb - a kőtörő - Törincsnek, mindkettő télen burókaverő.