Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám
A szultán szól: "Ezeregy éj letelt.
Úgy érzem asszony, elhagyott a kórság.
Záruljon ajkad... eleget meséltél.
Mert tiszta voltál, pallosom ne sujtson.
Mert öleltelek, arany köntösök,
Mert fiam szülted, királyság a részed.
...S mert meséd meggyógyított, elbocsátlak".
Kacagva csókol hugom Duniazade:
"Seherezáde, ezeregy éj letelt,
A szultán felkelt szőnyegnyoszolyádról
s téged kegyben elbocsájtott.
Tiéd most már balzsamillatos Bagdad,
A kincses napba kevertváros
Ezer utcakart nyujt feléd.
Mindeniken sietve járnak
Fátyolos kéjek, asszonyok
És harci ménen hercegek.
Most ablakod rácsát kitárjad:
Fénylőn borul porba előtted
A kalifátus és a menny.
És ezer piheszárnyu nappal,
Ki mind biztos és eljövend,
Mind hószin galamb, száll feléd
És nem kell félnünk a haláltól.
Seherezáde, ezeregy éj letelt!"
Jaj nékem, jaj, ezeregy éj letelt,
A szultán felkelt szegény nyoszolyámról
S özvegyen hagyta legbölcsebb mesém.
Mint gyermek, ha dajkája menni készül,
Úgy markolta eddig szavam redőit.
Ki száz asszonyt ölt, juhászott előttem.
Én asszonyállat, ezer djinné nőttem,
Ha vágya töndérkertté öntözött.
Mindenik nap itélt Seherezádén,
De minden éjjel felmentette csókkal
És mesemondó szókkal. - Ezer ajándék volt az életem.
...S most egy éltem lesz ezer éj helyett,
Bibor rabnő helyett hervadt királynő
És Bagdad maradt ezeregy meséből.
- És lészen sorsa szegény Seherezádnak,
- Ki nem hajt orsót s nem hajlítja tánc,
Csak tud és elmond ezeregy mesét -
Hogy karjaiból a férfi kiépül,
A tett testet ölt, a kaland kihajt
S kelnek valódibb csókok és csaták.
Bennem fogant vágy elrepült felettem...
Én tépett szállu mesegubó lettem!
Jaj nékem, jaj! Ezeregy éj letelt.