Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Figyelő
A színház igazán játékos dolog s Otto Brahm mégis színházigazgató volt. Abrahamsonnak hívták eredettől és puritánabb volt, mint bármely anglikán pap azon Erzsébet királynő korában, ki Shakespeare-t, mint erkölcstelent, főkapitányi rendelettel betiltatta. És Otto Brahm - ez az ő pályáján szinte etikai jelentőség - színházigazgatói pályafutásában is - pedig ilyenül is volt valaki - meg tudott maradni puritánnak.
Ebben a csupasz, szinte kopár külsejű emberkében nem volt semmi játékosság, semmi vérbőség. E nevezetes színházigazgatói tulajdonságok nélkül volt korának legnevezetesebb színházigazgatója. Egy különös, a múlt század végén eléggé gyakori, de nagyobbrészt rövid kísérletekben kimerült típusnak volt egyetlen teljes életű példánya. A teoretikus rendező és igazgató rajta kívül csakis állami és udvari színházakban tudott talajt nyerni. Brahm életének végéig magánszínházakat igazgatott s ha sokszor erősen kellett is küzdenie, meg tudta vetni lábát üzleti területen is. Természetesen ehhez németnek kellett lennie s a nyolcvanas évek furcsa korszakának kellett benne megtalálnia emberét. Nagyszerű hevességgel vívta meg akkoriban a naturalizmus a maga forradalmát a művészet minden területén s e forradalom lelkes aszkézisa még a kulisszák közé is behatolt. Amikor lelkesedéssel mondtak le külső - és valljuk be: legszebb - szépségükről fiatal színészlányok (elfelejtették, hogy a színészet a test művészete): csak ebben a korban lehetett Brahm gyakorlati eredményeket felmutató apostol, sőt - színidirektor.
Bizonyos azonban, hogy inkább apostol volt, mint színidirektor. A vérbeli színidirektor a perctől kapja legszentebb meggyőződéseit, ezeket is rendesen csak - a sikertől függően - utólag. Brahm eltökélt programmal, teljesen kiformálódott esztétikával vállalta színházi misszióját. Csakugyan, missziót vállalt, mégpedig lényegében irodalmi missziót. Eleinte inkább egy irodalmi irány - a naturalizmus - misszióját; ekkor még programjába tartoztak a szektabeli minden fiatalok, tehát Hauptmann mellett Halbe, Dreyer stb. s az összes északiak, tehát Ibsen mellett Björnson is. Később, habár színpadán mások is szóhoz jutottak, tulajdonképp két névben merült ki az egész program: az Ibsenében s a Hauptmannéban. és kétségtelenül meg is állapítható, hogy e hegyóriásokról ő rajzolta meg az első térképet a nagyobb rétegek számára. Ibsen egész európai karrierje (idejegyzem, hogy a múlt heti műsor szerint Berlinnek három színházában játszották Hedda Gablert) elképzelhetetlen Brahm nélkül, ki Ibsen színpadi fogalmazását, hogy ne mondjam: formuláját megteremtette.
Ennek az irodalomnak tolmácsolásában színpadilag is teljes értékűt adott Brahm, teljes equivalenst. Nem volt a fantázia embere, de Ibsen társadalmi s Hauptmann naturalisztikus drámái nem is igen hagynak sok feladatot a rendezői fantázia részére; Ibsen szimbolisztikus és Hauptmann hasonló irányú újabb drámái viszont már nem is otthonosak Brahm színházában (régi repertoár-darabja, a Versunkene Glocke egyike a legrosszabb Brahm-előadásoknak). A színeknek nem nagy keverője volt Brahm, de az ibseni gris en gris-nek mesterévé tudott lenni. Shakespeare-előadásai már nagyon híján voltak a színnek s a fantáziának, kegyeletes Shakespeare-misék, melyek filológus gonddal csak a szöveg teljességére vigyáztak.
Egyben gazdag volt a Brahm színpada: plasztikus emberi értékeket hozott kitűnő színészanyagában. csupa gazdag, differenciálódott profil, új jelenség: a kultúrember a színpadon. Gyönyörű domborúsággal és melegséggel hozta elénk a színpad legnemesebb matériáját: az embert. Igaz, hogy olyan reprezentálóira akadt ennek az értéknek, mint Bassermann, Sauer, Rittner, Else Lehmann, Irene Triesch ...
A forradalmi értékeket, melyeket Brahm hozott, már régen túlhaladta az idő. Az utolsó nagy demonstráció, a három év előtti Ibsen-ciklus meglehetős megkopottságban mutatta meg őket. Az egykor forradalmi kulisszák ... melankolikus látvány volt. De e forradalom megifjító ereje nélkül nem jutottunk volna el a ma mutatkozó konklúziókhoz. A naturalisztikus színpad fanatikus igazsága nélkül nem jutottunk volna el a ma és még inkább a holnap művészi igazságához.