Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám

Lengyel Menyhért: Két hét
A naplómból

Október 30.

Negyedik Henrikben nagyszerű az a jelenet, mikor Percy egy levelet olvas fennhangon s meg-megszakítva a levél olvasását, feleletül a levélírónak - vitatkozik vele, gorombáskodik, fenyegeti. Kitűnő rajza egy telivérű embernek, akiben olyan roppant nagy a feszültség, hogy rögtön ki kell mondania minden gondolatát, fennhangon és sivítva, ahogy a kazán nyílásain és hasadékain át a gőz kitör. Természetes - és amellett egy színpadi megoldás. Dialóg egy távollevővel. Olyan ősi ötlet, amilyen csak Shakespeare-től telik. Élő - eleven - üde. S milyen szép az, amit ezután Lady Percy beszél az urával, mennyire nem álköltészet, bár szép szavakkal játszó - s milyen asszonyi! Ide muszáj írni:

Oh kedves férjem, mért vagy így magadban?
Mi bünt tevék, hogy Henrikem ágyától
Elüzött nő vagyok, már két hete!
Mondd édesem, mi vonja tőled el
Az étvágyat, gyönyört s aranyálmodat?
A földre vajjon mért szegzed szemed
S merengsz mindjárt, mihelyt magadban ülsz?
Hová lett orcád üde pírja? és
Hozzád való jogom s kincsem minek
Adtad sötét ábrándok és borulatért?
Lágy szenderedben melletted virraszték
S kemény csatákról hallám, hogy susogsz ... stb.

Shakespeare-t eddig inkább csak színpadon szerettem - olvasva, különösen a történeti drámák, felette untattak. A szavak hidegen csengettek el a fülem mellett - másfél oldalnál már kifáradtam. Most úgy bocsátkozok belé, mint az aranybányába.

*

Ahogy ma délbe kimentem az utcára, a törökök nagy vereségéről hallottam. Bosszankodtam rajta, mint ahogy az ember a tehetetlen és lassú mozgású baráton bosszankodik, aki hagyja, hogy a tetvek megegyék. S azután órák hosszáig nem hagyott el a háború gondolata. Micsoda tehetségtelen fajzat ez az emberiség - hogy nem bír összebeszélni, nem bírja megcsinálni, hogy ne legyen többé háború. Hiszen úgyis megdöglik, elkerülhetetlen a vége - minek sietteti a halált, mely a maga jószántából is eljön. Rakásra öli egymást. Undorító őrültség.

Olvasom egy haditudósításban, hogy a szerbek Üszküb bevétele után a főhadiszálláson, Sándor herceg és a miniszterek és a tisztek és a parasztok összefogódzva, a kólót táncolták. Mint a vademberek.
 

Október 31.

Shakespeare-ben az van meg, hogy elölről kezdi a dolgokat s a történetet nagyszerű bőséggel és könnyűséggel úgy pergeti le, hogy az alakjai múltja a darab eleje s a megmutatott, velünk láttatott múltból kapcsolódik tovább a történet s magyarázódnak az emberek jelleme. Körképet ad - különösen a királydrámákban. Ez a nagy különbség közte s a görög drámák meg Ibsen közt, ahol a múlt el van rejtve, mégis minden abból fakad - a múltban fekszik a meg nem változtatható végzet. A Shakespeare módja, a mindent láttatás és éreztetés, sokkal jobb. Elevenebb. Egy nagy-nagy drámát kellene írni - az élet egész végtelen zengéséről ...

*

Néhányszor igen intenzíven foglalkozol egy nővel - az ügy melegedik, már-már forróvá teszed körülötte a levegőt - azután abbahagyod a dolgot, másfele nézel - mikor vissza akarsz térni: minden egészen kihűlt, újra kell kezdeni. A nőkhöz rendkívüli szorgalom kell. Majd annyi, mint a témákhoz. Némely téma szintén nem hagyja magát, addig nem vehető birtokba, míg a legnagyobb kitartással, folytonos udvarlással s vele való foglalkozással meg nem hódítod. Mióta van viszonyom már evvel az új darab témával - s még mindig ellenáll.
 

November 1.

El kell utazni és megírni a darabot. Állhatatosan, nyugodtan, hogy minden úgy jöjjön ki, ahogy elképzeltem. Ez a nehéz: az elképzelést megközelíteni. Ez kitartás dolga.

Olvasmány: Hoffmansthal »A halál és a balga«. Szép. Jó kifejezője mindnyájunk lelkiállapotának, akik időnként el vagyunk zárkózva az élet meleg forrásaitól s csak ablakon keresztül nézzük az egészet, félve részt venni benne - mert talán fáj. Így jobb? Egy örökös zsibbadásban lenni.

Ablakon keresztül ... délben a Bristol ablakán keresztül egy óra hosszat néztem a korzón sétáló, tolongó embereket. Csúnya látvány volt - csúnya emberek, szánalmas egzisztenciák, ronda gavallérok ... s a nők ... hát ezek - ezek azok, az istennők, akiktől minden ragyogást és szépséget vár az ember - a hercegnők, akikről gyermekkorunk óta álmodunk - ezek azok? Ezek a szegény teremtések, ezek az álruhás kocsisok és boltossegédek ...

Fáj a fejem, rosszkedvű vagyok.
 

November 4.

Fél éjszaka olvastam. Késő éjjel - a roppant csendben, ágyban, erősen szivarozva. A könyv (Egy élet) rendkívül érdekelt, de amíg szövését-fonását néztem s a történetét követtem - majd minden lapnál az íróra gondoltam.

Milyen kitűnő elbeszélő. Gene nélkül, rendkívüli őszinteséggel beszél - alig csinál hibát. Milyen szegény, szerencsétlen, szomorú ember lehetett.

Ha idegorvos volnék, a könyvekből biztosan belelátnék az író egész pszichéjébe s a patologikus vonásokat már a kezdetén csalhatatlanul fel tudnám ismerni. Persze, csak jó íróknál, akiknél igazán az agyból s az idegekből sugározódik ki minden. Az álíróba hiába szúrsz bele, sohasem éred az eleven húsát. Vastag és közönyös bőr takarja.

Maupassant a kezdetén rendkívül objektíven ad elő - teljes nyugalommal és fölénnyel. Egyszerre, a regény harmadán túl, megjelenik a reszketése, a búskomorsága, a nagy irtózat, mely a háta megett áll. Mikor Julien és a grófné katasztrófáját leírja - mikor általában a halált leírja - a fiatal pap vad és komor alakját - s a regény utolsó fejezeteiben az élet egész végtelen szomorúságát és reménytelenségét - s ami a regényből végső kicsengésben megmarad - ez csak olyan ember munkája lehetett, aki folyton-folyvást a katasztrófa félelmét s a kikerülhetetlen elpusztulás rettenetes gondolatát hordozza magában.

Igaza van, minden élet tragikus - kétségbeejtő és katasztrofális - mert minden élet nyitott szemekkel megy a pusztulás felé. Arra kelletett gondolnom, hogy az életünket nem volna szabad más életekhez fűzni, emberekhez, akiket szeretünk, mert folyton-folyvást sebeket vág rajtunk az élet rendje - mindenki elmúlik és kiesik a környezetünkből. Úgy képzelem - nem túl naiv ez? - hogy alkotásokra és intézményekre kellene pazarolni a szeretetünket, amelyek nemcsak megmaradnak, hanem melyeket az utánunk jövők tovább visznek, tovább fejlesztenek - gátat vetve az elpusztulás elé. Az ókori roppant építkezések, a piramisok nem ilyen gátak akartak-e lenni - jelek arról, hogy az emberekből, akik éltek, valami megmaradjon az idők tengerében. Kövek, melyeket eleven kezek emeltek a sivatagba. A sírok felett is ilyen kövek állanak. Itt egyszer egy ember élt.

Azt olvasom, hogy Lüle-Burgasnál és Kirk-Kilisszénél negyvenezer ember halt meg. Elképzelhetetlen szám. Közéjük állani, a két sereg közé s harsogó szóval észre téríteni őket: - ostobák, hagyjátok abba! Nem éritek fel ésszel, hogy az élet a fontos, a pótolhatatlan és visszahozhatatlan. Honnan jöjjön ez a hatalmas és világosságot teremtő szózat? Talán a szocializmustól.
 

Abbázia, november 7.

Függetleníteni kell magamat a környezetemtől, hogy egészen koncentrálni tudjam a gondolataimat - unalom és némi elhagyatottság kell s akkor talán neki tudok szaladni a munkának. Szóval el kellett utazni hazulról.

A hotel teljesen üres.
 

November 8.

A Kaffka regénye nagyszerű. Az élet jó szaga árad belőle. Milyen becsületes író.

N.-nel találkoztam. Este együtt voltunk s elmondtam neki a témámat. Miközben teljes részletességgel elbeszéltem a dolgot, azon való erőlködésemben, hogy meg ne bukjak előtte s az egész ügy logikus legyen - úgy összeállt az egész darab s úgy láttam elejétől végig, összes jeleneteivel s alakjaival, hogy nagy kedvet kaptam hozzá. Egy színdarabról folyton tanácskozni kell, tízféle embernek kell elmondani, mert közben csiszolódik, készül, fényt és erőt kap, s ami a legfontosabb: az ember saját maga megkapja a hozzá való hitet - átéli az egész dolgot, a kigondoltság megszűnik, a sok elmondás s ismétlés következtében úgy fixírozódik az ember elméjében, mint egy meglevő és megtörtént valami. Realizálódik. Nem egy kigondolt történetet írok le, amiben kételkedni lehet, hanem egy megtörtént esetet beszélek el. Nagy különbség.
 

November 10.

Hallatlan szép meleg nap. A tenger teljesen nyugodt és tiszta. Meg kellene egyszer kísérteni egy ilyen nap és egy ilyen tájkép leírását. Én általában nem fordítok elég gondot a tárgyakra és a dolgokra s nemigen marad róluk fotográfia a fejemben. Aki komolyan veszi a mesterségét, olyan komolyan, mint például a Goncourt-ok vették, annak úgy kellene gyakorolni a »leírást«, mint a hegedűvirtuóznak a futamokat. Például leírni - mint egy feladatot - ezt a mai napot - a tenger olajos simaságát és rengését, a lassú távoli vitorlás hajókat, a hegyeket a tenger háta mögött őszi sárgulásban s a parton a zöld lombokat - távol Fiumét fehér házaival, az ég kimondhatatlan enyhe kékségét és a messzi partok körvonalainak véghetetlen finomságát. A távolság kilopja belőlük az anyagszerűséget s úgy kéklenek, úgy emelkednek fel a levegőbe, mint a füst vagy mint a felhő. S mikor minden megvan, minden le van jegyezve, amit a szem felvehet - akkor életet fúni belé a szavak és színek tüzével - és ha ezt a legjobb író csinálja, akkor még mindig nem közelíti meg a valóságot, nem tudja kimondani, hogy ez milyen szép. Dadogunk. Az író is, a festő is. A muzsika - az már hoz valamit a dolgok igazi szépségéből.
 

November 11.

A munka lassan halad.

Reggel ragyogó napsütés, estére bősz sirokkó. Bömböl a tenger és a szél.

Megint mozgósítási hírek. Milyen veszett egy dolog ez. Az embert a lelke mélyéig felkavarja, ez nem is gyávaság, hanem az emberi fajtán való kétségbeesés. Napokig nem bírok másra gondolni - az ember nem szakíthatja el magát a dolgoktól. Lehet ilyenkor dolgozni? Nem válik-e végtelenül jelentéktelenné minden írás, pepecselés a zordon tény mellett, hogy holnap katonai parancs százezer embert húz ki a meleg vackából s viszi a halál elébe.
 

November 12.

Munkás nap.

Kitűnő cikket olvastam Fényes Lászlótól. Egy bolgár katona beszéli el, hogy hogy ment a csatába, mi történt vele, mint sebesült meg. Fonografikus hűséggel adja a katona hangját s érezteti benne az embert. Olyan, mint egy jó regényfejezet.

Este N. nagyon érdekes dolgokat beszélt. Azt mondja, hogy mikor egész fiatalon független ember lett, elhatározta, hogy programszerű szép életet fog élni, mindent megnéz, amit a világon megnézni érdemes - és felírta magának, hogy mit kell csinálnia. Tehát: bejárni a földet, utazás India, Egyiptom s Japánba. Párizsban, Londonban tartózkodni. - Sport. - Oroszlánvadászat. Jó könyvek. Nők. Előkelő és finom emberek társasága. És így tovább. Mivel független volt - és volt elég pénze, sietve meg is csinálta a programot - negyvenéves korára készen lett vele. Most revíziót tart, visszanéz és ijedten veszi észre, hogy kevés volt a nő s mivel már az öregség felé halad, meg van ijedve, hogy ebből már nem is lesz több. Mondom neki, erről minden férfi panaszkodik - a végén mind azt érzi, hogy kevés volt a szerelem. Olyan hallatlan igénnyel és felgyújtott fantáziával mennek az emberek ez elé, hogy amit azután kapnak, az sohasem elég. És ha volt szerencsés, akinek részül jutott a legmagasabb fokú szerelem, kínjával és kéjével, ha elérte azt, amit csak ritka ember érez - teljes feloldást egy nőben - akkor is elégedetlen lesz a végén, mert azt szerette volna, hogy ez az extázis legalább még egyszer - vagy többször - előforduljon az életében. A végén mindenki elégedetlen. Casanova is.

N.-t ez nem nagyon vigasztalta. Mondom neki - hát azt nem lehet úgy csinálni, hogy London, Párizs, Egyiptom és India - sport és jacht - és még hozzá nő is. Az igazi nőhódítóknak nem szabad mással foglalkozniok, csak a nővel. Nem szabad elugrani. Miért ment tigrisvadászatra? - Mert ez egyszerűbbnek, könnyebbnek és kevésbé unalmasnak látszott - felelte.

Este akrobatákat néztünk a Quarneróban. Micsoda nehéz munkával keresi ez a különös szekta a kenyerét.
 

November 13.

Sternberg gróf a Neues Wiener Journalba harci riadót ír: - kössünk kardot, menjünk csatába. Tessék, tessék - jelentkezzék, aki önként akar menni és gróf úr, ön vezesse ezt a csapatot. Mit gondol, a monarchiában hány főből állana az önkéntes hadsereg? Furcsán nézne ki a háború, ha nem a legborzasztóbb kényszer verné csapatokba az embereket. És meddig tart ez a kényszer? Míg az emberiség világos szemmel körül nem néz és mind azt nem mondja: - nem megyünk.
 

November 14.

Újra Ibsent olvasom. Kis Eyolf. A legszebb intenciók - a legfinomabb dolgok, melyek felé valaha ember s művész közeledhetett: - s a végső hatás, amit ez a darab tesz, mégis az, hogy abszurd és nevetséges.