Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Kaffka Margit: Mária évei

Kaffka Margit: Mária évei
Regény (IV. Folytatás és vége.)
X.

»Most már elindultam, most már megyek! ... Olyan bizonytalan az egész, mint valami álom! Pedig én vagyok és megyek; várnak ott és én akarom, így akarom! Mennyi mindenből kiváltam, mi mindent a hátam mögött hagytam, amíg így megindulhattam felé: - Ó, évek! ...«

Nyüzsgött és zümmögött az áprilisi utca, mint valami felnyílott, nedves és kíváncsi szem, olyan volt az egész világ körül. Valami kimondhatatlan, szinte fájó, éles elevenkedés. Alig szürkült még, nem lehetett több, mint fél ötre délután.

Lassan ment Laszlovszky Mária. Meg-megállt a kirakatok előtt, hisz el kell ölnie az időt addig; de csak a saját képét látta ott, benn, a hátsó tükörüvegek mélyén. Halvány! - Ó, milyen sötét árkok a szeme alatt és az orr tövénél a száj két sarkáig lehúzódó mély, kegyetlen vonal! Nem, ez lehetetlen, a rossz világítás az oka. Hiszen még szép és ma kell, hogy az legyen - utólszor. Azután úgyis minden elszűnik és megáll.

Ma elintéződik, megoldódik minden, igen; egy nagy, végleges elszánás révén és az elszánás megtörtént már, őtőle indult, azon már túlesett. Most útban van, már nem fog visszafordulni. Lám, hisz a cselekvés nem is olyan nehéz, ha az első lépés megvolt; a további már nem különbözik sokban a passzív magát-engedéstől. És mégis, ebben szellőzik a lélek. S az övé, hogy senyvedt, összegémberedett, beteggé nyomorodott az években! ... Lám, így, ahogy ő megy itt mostan, evvel a kétkedéstelen, könnyű, szabad mindegy-érzéssel, ezzel a bizonyosságával, hogy másképp nem tehet; hisz így követhették el az emberiség legnagyobb tetteit és hősiségeit. Hiszen nem tenni sokkal gyötrőbb, szövevényesebb, fáradságosabb! Szinte bántotta, hogy nem érezte ebben eléggé és percenkint világosan a saját akaratát. Mintha nem az vinné. Hiszen a léptei viszik!

Tudni akarta, végiggondolni, amit tesz, egészen átélni - élni!

Az órára nézett. Csak hatra írta, hogy ott lesz, több mint egy órája van még. Merre járjon?

Összébbesett a szürkeség odakinn, sűrűbb lett a járás-kelés. Szép, elegáns asszonyok jöttek virággal, gyors idegzett léptekkel, szemük kicsillant a fátylak homálya mögül árulkodón, nyugtalanul, mintha nem bírna a titkokkal. A fátyolok szegélyét a szél zaklatta, repeste mögöttük, ha gyorsan, kémlelve fordult el mozgékony fejük egy utcasarkon. Mintha szerelemre, ölelésre sietne mind, mintha legbelső, rejtélyes és csodás géprugóin járna, mozogna! ... És sűrűbb lett a kocsirobogás! ... Volt már így, valamikor régen, egész régen, egy hajdani drága délután. A ferenciek kis pincetemploma ott, parfüm és tömjénszag; a színház ... körülte nyüzsgés, tolongás már. A »Thrák harcos« - kiáltozták akkor ... Ó, hány éve annak! Mi minden elsiklott, süllyedésbe múlt azóta! Más színdarabokat játszanak. Ha itt egyenesen elhaladna még, elérné az utcát, ahol a Seregély Pál akkori lakása volt.

Itt voltak a szép, régi gyűrűk és kösöntyűk. Hol az a bolt? Most új, silányan ragyogó tucatholmi van egy kirakatban ... Most át kell mennie a másik oldalra.

Ha becsengetne, mint akkor és valami álomvarázslat visszahozná azt a régi órát, hinni tudna neki. Ha Jankó nyitna ajtót, elébe szökellne Hella, a fehér agár és fehér szoknyája puha, bolyhos szövetéhez simulna. »Eredj csak oda öreg bátran!« - biztatta a gazdája hajdan. Minden úgy volna, mint akkor. A szép legényszoba, a könyvek, a dohányzó, egy pompás szőnyeg selyemvirágai, az édesanyja képe a falon és a másik asszonyé kivágott, fekete ruhában; egy pisztolycső hidege, egy boldogasszony kép ... És felé nyújtaná mind a két kezét ismerősen, meghatva, szeretettel. De ő most rámosolyogna, letenné a kalapját, megnézne mindent jól és a kezébe venné, megsimogatná a holmikat, segítne teát főzni; aztán elmondana neki mindent. Részletesen, jól kimagyarázná magát, rábízná, hogy ítéljen, tán sírhatna is nála! Az meg tudná érteni, kimentené, megvigasztalná, milyen igaz, nemes barátja volt! Hova lett? Rettenetes, hogy most meg nem találhatná a nagyváros estjében, hogy el kell idegenedni olyanoktól, akik előtt ki tudtuk önteni valaha a lelkünk, megszabadulni magunktól az ő színe előtt! ... Szántszándékkal élezte ki érzéseiben ennek a fájdalmát. Eltűnt, múltba veszett. Ha most odamenne, idegen lakók nyitnának ajtót és bámulva néznének rá.

... Felrázta magát ebből. Most máshova indult, más városnegyedben van dolga, más korszakában az életének. Csak vissza a mostanhoz! Várják! Idegenes, erőszakolt érzés ... valami kifejezett, önmagának százszor elmagyarázott, szertelenül szavakba erőlködő ok; ami e percben mégis oly bizonytalan, álomszerű. Odamegy, mert már elindult feléje ... ennyi!

Egyszerű és nyers kalandvágy az, ami felé hangzott a hívásban? Mindegy, úgyis jó! »Akarom, hogy eljöjjön hozzám, úgy, fehér ruhában, különszakadva mindenből!« Modern tucatregények stílusa ez, igen! De hát veszélyre nem gondol, felelősséget nem érez? Akkor mégis vagyon kell neki! ... Vagy olyannak hiszi, akinek már mindegy? ... Ez a demokrata! Hisz lehetetlen, hogy ne hallott volna a családjáról, ne ismerné a rokonait. Tán valami érzékeny veresége volt nemrég, sebző kudarca szerelem-ügyben és egy ilyen gyors, egyszerű hódítás sikerével akarja gyógyítani férfi-önbizalmát! Vera magyarázná így, ha tudna a dologról; és talán igaza volna. Szegény, okos Vera ... de hiszen ő is! ...

Tegnap beszélt magáról, mindent elmondott. Egy szerelemről, ami elvégezte asszony-életét és annak a nyomát viszi utolsóul az öregségbe mármost. És milyen bölcsen, nyugodtan tudott beszélni róla szegény!

»Világosan láttam és tudtam mindent akkor; de azt is, hogy nem tehetek másképp. Próbáltam menekülni - de a szenvedés egy volt mindenképp; gondoltam, akkor már mindegy! Legyen valami legalább! És elmentem. - Az asszony átengedése, tudod, nem változtat sokat; nagy szerelemből ki nem ábrándít, tán ellenkezőleg - de könnyű hajlamból sem csinál szerelmet, nem köt jobban! Ez mind mesebeszéd, babona; és én tudtam ezt. Nem is azért tettem. Amíg arról álmodoztam, hogy a lelkéhez is lehet közöm; halogattam a másik dolgot és csak ezt akartam erőlködve, mindent próbálva. De nem sikerült! Nem voltam elég fontos neki; tán egy asszony sem lehetne az! »Te az enyim vagy, de én a magamé vagyok!« - mondta nyíltan, kegyetlenül. Olyan ember, aki munkát vélt vállalni a földön és abba nem avat asszonyt; azt hiszi, csak zavarná. Nekem pedig az, éppen csak az kellett volna, amit nem kaphattam meg. Védekezett a befolyásom ellen, féltette a gondolatait, független énjét, munkás estéi nyugalmát, napközi életviszonyait - azért játszta ki túlzottan az érzékiséget, a feltétlen, heves, vad bírni-akarást. Tudom, hogy a vágy dúlta percek felelőtlenségébe szökött előlem; érezte tán, hogy veszélyeztetem. »Hát legyen!« - gondoltam keserves daccal és fájva. Egy félbemaradt flörtnél tényebb, valamibb az úgynevezett »viszony«, ez a babona járja legalább és én elevenebb emléket akartam magamnak, tán magamról is. »Mennyire hálás vagyok, hogy szeretsz!« mondta a gyöngédség percében. Nagyon szenvedtem - pedig talán igaza volt. Független, erős, magános - mi szüksége lett volna az én lelkemre, hangulatokra, harmóniára, kétes végű érzelmeskedésre; az ölelés gyorsabb, elintézőbb, csak az animális részt kell belevinni; az ember hetykén kívül is felülmaradhat; felocsúdik és az órára néz. Én tudtam ezt és bensőmben elbúcsúztam tőle ez ölelések alatt; és már keserű szájízzel lestem a percet, amikor mennem kell, nehogy terhére legyek, hogy unva és önvádlón marasszon egy ideig. Sohasem beszélt nekem a munkájáról, a gondolatairól, belső harcáról - még a gyermekkoráról is nehezen, ha faggattam, vagy anyjáról, a testvéreiről, az első szerelemről. Láttam, hogy fáj neki minden közlés, nem tehetett róla! Elvesztettem a csatát, csak visszavonulni tudtam még. Idejében mentem el, amikor látszatra még (vagy percnyileg maga is hívőn az őszinteségében) - marasztott és akart. Ha maradok, küldött volna előbb-utóbb valami mozdulattal - láttam volna megváltozni a bánásmódját, elkésni vagy sietni tőlem. Nem vártam be - és ez volt minden, amit még magamért tehetettem ebben a dologban ... És azután elmúlt egy év, már a második és nem lettem öngyilkos; hát most már nem is leszek. Igen, valamit majd csak hoz még az élet - nem lehet megállni egyetlen gesztusban, még a fájdalomban sem. - Ezek a feminista szereplések, amikbe belesodródtam, néha ... egészen érdekelnek. Mit tegyek? Zsuzsika is megnő lassacskán. Az urammal jobb most, hidd el - békén hagynak a kis játékai, türelmesebb lettem irántuk. Így lassan, minden elkövetkezik!« ...

Így beszélt, ezt mondta Vera tegnap. Az ő nagy józansága, tudatossága hát semmit se' használt neki - ő is »elment« egyszer. Ez a közös sors; elmenni mindig, így vagy úgy. Mivel rosszabb ő akkor? Tán még szebb is így, tudva és nyitott szemmel azt mondani: magamért, az életemért, egy pillanatért, vagy próbából, kísérletből - de akarva.

Fél hat. - Az Andrássy úton volt. Háromnegyedkor befordul lassan abba az utcába! ... Addig elmehet még az Oktogonig és vissza, legalább kipirul, megfrissül egy kicsit az arca. Megint eszébe jutott, hogy megnézi magát egy kirakatban. A villanylámpa kigyúlt már, odament. Ó, tévedett az imént, vagy lámpavilágnál annyira más; annyival jobb az arcának az esti fény. Milyen jó! Szépnek látta most magát, valami áttetsző, különös ragyogásban - az utolsó idők dúló, sistergő élete, szenvedései átdolgozták, megzilálták az arca vonalait és a szeme ... oly zavaró, különös csillámú, halálos elevenségben sajog ma. Olyan szép!

Mit kell mondania majd ott, hogy kell viselkednie? - nyilallt belé váratlanul valami lendítő, izgalmas ijedtség. Aztán eszébe jutott, hogy mindent a pillanatra bíz. Az ő dolga csak addig tart, amíg odaér, elébe áll - azután engedheti történni a többit. Az ő része pedig majdnem elvégezve már; el van határozva, meggondolva - nincs mód a töprengésre miatta, hál'isten, hál'isten! Egy nagy rettenetes hullámot ver legalább a szegény tespedt élete - mielőtt végleg felszívódna, belemúlna a tétlenségbe, unalomba. Talán ... egészen egyszerű is ez!

Nem ismerik egymást - így jó, ezért gyönyörű az egész. »Két ember elindul a föld ellenkező pontjáról - összetalálkoznak egy órára valami lakatlan szigeten - másnap visszatér mindegyik, anélkül, hogy megnevezné magát. - Mintha ő gondolta vagy írta volna ezt valamikor. »Csak egy jelenet, valami betetőzés, összetalálkozás, visszaemlékezés valami sohasem-voltra - percnyi csodás felemelkedés, aztán hulljon vissza minden!« ... Most itt van a küszöbén ennek. - »Ez az újféle ember, a tett lovagja, idegen, durva, fölényes és siető!« - így gondolta össze magában lényét. De ha váratlanul mégis jó volna hozzá és szelíd! ... A szörnyű, hússzínű ábrákra gondolt, amiket egy orvosi könyvben látott egyszer. Jaj, ha nem bírná, ha az utolsó percben elmenekülne gyáván, kétségbeesetten! ... Vagy ha végképp összezúzza a nagycsizmás, sáros valóság és nem bír majd felkelni utána! ... Ejh, végső esetben - még mindig meg lehet halni! De nem szabad rágondolni. Ővele se' történhet szörnyűbb, mint minden más asszonyokkal.

Igen, igen, igen! Végzetszerű az egész - az ő találkozásuk Darvassal. Az első szókat úgy mondták már, gyorsan; meglepően, mindjárt a lényegest; mintha valaki előre megtervezte volna. Két percig se beszéltek, az arcát nem tudja látni képzeletben - de mennyit foglalkozott vele azután! Ki akarta ezt? És egy évvel előbb még ... hiszen álmodott felőle. Látta a szobáit, a kék bútorokat, egy Segantini-képet, egy halálfej-olvasót ... Hirtelen remegés fogta el, a csoda előtti boldog ámulat. Ha most ráismer - ha újra érzi az álom kimondhatatlan hangulatát! Több volna ez mindennél, amit eddig átélt. Ha ezért kellett hazudnia is akkor, érthetetlenül, őrülten ... ezért a mai teljesülésért? Oly kész volt a hitre e percben; szomjasan, mámorosan fogadta. Reszketett minden tagjában, ahogy közelebb ért a házhoz; érezte, hogy a sorsa dől el ebben az órában.

Elegáns utca volt, villákkal és tág kapus, szép bérpalotákkal. Széles, szőnyeges lépcsőházban állt meg. A karfába fogódzott. »Második emelet.« Eljut-e odáig valaha?

Második - ez az! Nem lehet! ... Még nem történt semmi? ... Idegen erő tudtán kívül emelte a csengő gombjáig a kezét.

Meddig várt? ...

A szomszéd helyiségből - konyhaféle volt tán - kidugta a fejét egy asszony.

- Mi tetszik?

- Darvas képviselő úr! - mondta a leány és megszédült.

- Itt lakik, de nincs itthon. Milyen ügyben, kérem?

- Be vagyok jelentve mára és azt hiszem ... várnia kell. Hacsak a levelem ...?

- Jaj, kérem, már négy napja, hogy Bécsbe utazott. A leveleket a szekrénybe dobja a postás. A képviselő úr senkit sem említett.

- Úgy hát ...

- Bécsből egy hétre Gmundenbe megy pihenni, nagyon elfáradt az utolsó időben. Csudálom, az újságba' is benn volt tegnap! Kinek a nevét jegyezzem fel?

- Köszönöm, majd ...

- No, velem lehet izenni! Én vagyok a Török néni, én takarítok rá és megbízik bennem. Különben, ahogy tetszik! ... A szobákat lezárta, elvitte a kulcsot. Ajánlom magam!

... Lenn volt megint és tudta, hogy most minden elvégeztetett fölötte. Elmúlt az út, a hidat felszedték, nincs hátra semmi. Valami tompa és egyetlen gondolata volt még - mintha mindezt épp így, ahogy történt, ő már előre tudta volna és másképp nem is lehetett.

Kinn az utcákon egészen besötétült; égtek a lámpák, idegenek szaladoztak el mellette. Némelyik megnézte jól - olyankor sietni kezdett. Egyszercsak eszébe jutott, hogy odafenn is az imént hogy megbámulta az idegen asszony és a szemközti lakás konyhaajtajában is félrehúzódott a függöny; valami kíváncsi cselédarc utánalesett. Milyen látvány lehet, feltűnő, fehérposztó ruhájában, széltől csapzott hajjal, elcsúszott kalappal, ahogy itt elrohan és dúlt, kikelt lehet az arca! Mit gondolnak felőle? De hiszen ... azért ment oda, hogy ... Egyszerre olyan gyötrelmes, égő szégyenkezés jött rá, mintha meztelen haladna itt végig.

Hova megy, kihez?

A város rettenetes, idegen sűrűjében régi, elveszett irányait kereste, az utakat, amiken valaha járt. Régen, vagy még ma? ... Vera most egyedül van otthon, már mindent elmondott és talán megbánta utóbb. Ő mégis erős így letiportan is, igen, vissza tudott térni önmagához ... Valahol messze tán rágondol most és hazavárja őt az édesanyja, szegény. Várja-e vajon? Úgy elfárasztotta a szeretetét - ő és a betegség, a kor. Az Ágnes gyermekét megvárja még, azt nagyon várja ... Apostol Sándor! Mennyit ártott ő ennek az embernek, hogy kihasználta, pazarolta a nagy, jó szerelmét! Levezekelhetné valaha? ... Ha Seregély Pálhoz elmehetne most! Ott megnyugtatást lelne, rendet, kibékülést. De hol van az, merre lakhatik a feleségével?Milyenné változott azóta! ... Igen, az internátus, a régi, drága, meleg fészek, a legigazabb otthon, ahonnét elszármazott! Ha most odamehetne és benyitna a tizenhetes szobába és ott lelné a régi lányokat mind, csipkés, hófehér hálóköntösükben a tiszta, szép ágyakon. Az okos Klárit, a kedves, drága Józsát, Taubler Vicát is, akit olyan sokra tartottak. Ó, abból csakugyan vált valami mégis, »a jeles írónő« - így emlegetik. Jaj, hiszen elszéledtek, szétmentek mind, ki tudja, hol vergődnek, vívnak az életükel vagy magukkal ők is! A tizenhetes szoba harmadszor cserélhetett lakókat azóta. Évek, évek! Új generációnak adtak helyet a drága falak. Ki alszik az ő ágyában vajon?

Ment előre, agyonfáradtan, szakadatlanul. A járás mechanikus ritmusa vitte csak és az tartotta fenn, hogy össze ne essék. Az agyában végigkergetődzött éltének valamennyi gondolata, vad száguldással és csodálatos rendszerrel; de erről nem volt világos, biztos tudomása.

Hihetetlen messze utat megtett már így, összevissza kanyarogva zegzugos utcákon, kétszer is kijutva oda, ahonnét elindult. Néha felérzett egy percre. Kocsi után nézni, várni, villamosra ülni, irányra, átszállásra ügyelni! ... Minek az már!

A Margit-híd ívelt fel előtte sötét, lenge bordáival. Ó, mekkorát került! - ütött eszébe majdnem józanul és értelmesen. Hisz a Veráék budai lakása ettől esik legmesszebb! Odaát majd mégis villamosra kell szállnia! Borzasztó ez most!

De hát nem lehet megállni az utcán. Nincs mire várni többet! Mégis csak indulni kell valamilyen irányba! ...

- Kérném szépen, nagyságos kisasszony, merre lelem meg az irgalmas barátok kórházát?

Bekötött fejű asszonyka lépkedett mellette szaporátlanul és gyámoltalan, esdeklő nézéssel könyörgött fel hozzá.

- Az uramat operálták, kérem. Most tudtam meg, most jövök Szentmihályról. Ha már be se engednek máma, legalább megtudakolnám ...

Felrezzent végre. Ideges, jeges nézéssel meredt rá egy pillanatig, aztán kinyújtotta a kezét és megmondta az utat kurtán, gépiesen.

- Isten fizesse meg! Jaj, Istenem ... Köszönöm igen szépen!

Megszeppenve sietett előre. Mária lassabban ment, mintegy szándékosan engedve, hogy elhaladjon. "Mit akart? Mit mondott nekem? ... Az urát operálják! ... Miért? ...

Már alig támolygott. Meg-megállt néha és a hídkarfára fektette a félkarját. Nagy, tágas, mozgó egyformaság odalenn; ... a folyó! Megy, mindig megy a víz, örökké! Az ő születése előtt, a halála után majd, száz meg száz év múlva ... mindig így fog folyni egyik hullám a másik nyomába, lassan, konokul, közönnyel és meg nem gátolhatón ... Mindig.

Kinyújtott karját nézte és a kis fekete bőrtáskát a kezében. A víz fölött himbálta ... (Ez is volt már így, éppen így valamikor!) Ha most kigörbíti az ujjait ... egyenkint és elengedi ... csak egyetlen ízét még a kisujjának! ... Most! ... Ó, már ott hull, hull, mint egy kis fekete madár, megforog, elvész a ködben ... Már elérte a vizet, de a csobbanása nem hallatszott fel idáig. Soha, soha többé! ...

Mária nevetett. Most már tudta, hogy mikor volt ez már egyszer éppen így. Régi, régi dolgokat tudott ... egyszerre mindent ... Kihajolt a karfán, mélyen utána a víz fölé ... Hirtelen felhágott féllábbal és már nyújtózva feküdt a párkányon ... oly különös, groteszk helyzetben egy pillanatig. Már csak félkarral fogódzott. No még ... még! Megiramló léptek dobogtak felé, szaladó emberek. Mosolygott. El nem érik! ... Egy görcsös ín a bokában és a bal csukló; de már elfáradt! Már enged ...

Hull, hull és forog. Még mindig. Milyen végtelenül hosszú út!

*

- Valaki leugrott! Segítség!

- Segítsé-é-ég!

- Egy nő. Fehér ruhában. Jaj, ott!

- Láttam! Jaj, Isten irgalmazz! Az imént kérdeztem tőle a kórházat. Még megmutatta, jaj!

- Hogy sikoltoz! Rettenetes!

Egy úrforma ember a budai hídfőhöz szaladt; úgy tudta, hogy az őrfülkében van telefon. Azt mondták neki, hogy azt csak hivatalos ügyben lehet használni.

Éktelen, méltó haragra gerjedt, hadonászott; elhatározta, hogy az újságokba téteti másnap ezt a szörnyűséget. Mikor emberéletről van szó.

Hova is akart telefonálni? A mentőknek? Vagy a rendőrségre ... Csónakot oldani, ha nem lett volna még késő! ...

A kiáltozást percekig lehetett hallani még ...

(Vége)