Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Balázs Béla: A fából faragott királyfi
A királykisasszony (végül is belefárad. Arca elé csapja két kis kezét és sírva fut el (a színpad jobb végibe). Hanem ott belebotlik az élettelenül heverő fabábba. Majdhogy átbukik rajta. A királykisasszony undorodva és elkeseredve nézi. Felrúgja a koronáját): Hát ez vakított el. (Felrúgja a palástját.) Hát ez csavarta el a fejem. (Megrúgja a parókát.) Hát ebbe szerettem bele? (Aztán borzasztó elkeseredésben lekapja a koronát a fejéről és odavágja a fabábhoz. Lehányja a válláról szép ezüstpalástját. Semmi sem kell, semmi! Ne legyen semmi! De még ennél többet is cselekszik. Kirántja öve mellől a nagy ollót (rendes királykisasszony nem jár varrószerszám nélkül) és térdig érő, szép, aranyfolyó haját vállig levágja. Semmi sem kell, semmi! Nem kellek a királyfinak, hát legyek csúnya, szegény, utolsó, semmi! Aztán leborul az elé a kő elé, melyen bújában ült annakelőtte a királyfi és nagyzokogva rájaborul. (Szegény királykisasszony! Bizony, inkább fázó, kopott kis pásztorleánynak nézné most valaki.)
A királyfi (azonban csak nem nyughatott ott a fenyővár mögött. Nehezen fordult ő el mégis a királykisasszonytól. Valami mégis bizsergeti. Mégis előjön ő ott a színpad mélyén az erdőből. Maga sem tudja talán mit akar. Csak úgy ballag, andalogva, valami édes muzsikára. Amint így előbbre jön, hát csak mgpillantja a siránkozó királykisasszonyt. Lám, nem gőgös már, nem kacér szegényke. Elhányta magától minden díszét. Megalázkodott.)
A királykisasszony (hirtelen felugrik. Első mozdulata, hogy rejtőzzék. Mintha csepp tenyerei mögé akarna bújni. Szégyelli magát: Óh, csúnya vagyok és dísztelen. Utálni fog. Ne, ne, inkább sose lásson! És apró lépésekkel hátrál, arcát félrefordítva. Végül a színpad legszélső sarkában fázósan összekuporodik.)
A királyfi (azonban követi): Mikor gőgösen, koronásan, palástosan jöttél és nyújtottad értem két kis kezed, akkor elfordultam tőled. De most megalázkodtál és hasonlatos vagy egy szegény pásztorleányhoz, most palástomba takarlak és magamhoz ölellek. (És ekképpen cselekedett. Fölébehajolt a kuporgó királykisasszonynak, palástjába takarta és magához felemelte.)
A tündér (aggodalmasan és óvatosan követte a királyfit, mint aki érzi, hogy mi lesz a vége. Mikor pedig látta, hogyan közeledik a királykisasszonyhoz, hogyan hajol föléje, akkor széles köröket vágott a levegőbe, mint jajveszéklő hadonászás): Vissza, vissza, én seregem! Mindennek vége!
A dolgok (pedig visszahúzódnak. Fák a helyükre, vizek a medrükbe): Vissza, vissza. Minden hiába volt! Visszapártolt tőlünk az ember az emberi táborba. (És minthogy a királyfi máshol nyúlt az élet után, élettelen dermedésbe rejtőznek vissza a dolgok. S miközben lassan leborul a függöny, egyszerű és rendes lesz megint a világ. Egyszerű és rendes, mint a dolgok utolsó szava, melyre az ember végső feleletét várják. Még mindig várják.)
A tündér (is visszahúzódott a dombra, régi váróhelyére és mozdulatlanul előrehajolva néz maga elé.)
A királyfi és királykisasszony (azonban egymásra néznek, egymásnak felelnek és velük többé nem törődnek).
[+]