Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Balázs Béla: A fából faragott királyfi

Balázs Béla: A fából faragott királyfi
(Táncjáték egy felvonásban) [+]
Második tánc

A zene nyugtalanabb lesz. Valami történni fog. A szürke tündér mozdul. Csudálatos, széles íveket húz karjával a vidék felett. »Legyetek készen. Most!«

Akkor megnyílik a túlsó vár kapuja és kilép rajta a királyfi. Göndörödő aranyhaján korona, széles vállán bíborpalást. De bizony a paláston tarisznya és a kezében bot. Nagy vándorbot, éppen akkora, mint ő maga. A királyfi nyilván elindult világot látni.
 

A királyfi (búcsút int a lassan csukódó kapuba. Azután néhány lépést előre jön. Kitárja a karját:) »Óh, milyen szép, nagy a világ! Ezt mind be fogom járni. Mind, az egészet!« (Szökdécselve jön le a lejtőn.) »Hej, gyönyörűszép vándorlás.«

A szürke tündér (előrehajolva figyeli a közeledő királyfi víg, muzsikás lépését. »Hát te vagy. Hát jössz végre. Régóta várlak.« Azután lejön a dombról. Mozdulatai titokzatosak és méltóságteljesek. Átjön a hídon és belép az erdőbe, ahol a királykisasszony járja gyermekes táncát; sejtelme sincs semmiről.)

A királykisasszony (kedveskedve bókol a szürke fátylas tündér előtt és hízelegve körültáncolja őt is.)

A szürke fátylas tündér (szigorúan mutat fel a várba:) »Menj fel. Menj haza. Rögtön takarodj.«

A királykisasszony (durcáskodik:) »Nem megyek. Mért menjek? Azért se.« (Hirtelen elugrik, mint a macska és eltáncol.) »Fogj meg, ha tudsz.«

A szürke fátylas tündér (kitárja karjait, melyekről fátyol lobog, mint két szürke szárny. És mintha repülne velük a királykisasszony után. Eléri. Bűvös mozdulatokkal hajtja vissza.)

A királykisasszony (szepegve fut a híd felé és durcásan, búsan kullog fel a várba. De visszafenyeget:) »No megállj csak!«

A szürke fátylas tündér: hátra-hátra néz az úton közeledő királyfi felé és úgy hesegeti fel a királykisasszonyt. Nyilvánvaló. Nem akarja, hogy meglássák egymást. Mikor a királykisasszony már fent halad, lehorgasztott fejecskéjével a dombon, ő maga megfordul, az erdő szélére lép és kitárt karokkal várja az éppen odaérkező királyfit. Vajon mit akar? Talán csak nem magát kelleti?

A királyfi: éppen az erdő elé ért, amint észreveszi az előtte megjelenő tündért. Meglepetve áll meg. Ki lehet az? Mi lehet az?

A szürke fátylas tündér: valami halk, mozdulatlan ringás hullámzik derekából karjain végig. Hívás ez vajon? Ha érted, édes hívás. Ha nem érted, félelmes ismeretlenség.

A királyfi: nem érti. Nyugtalanul húzódik vissza. De mintha delejes örvényből húzná ki nehezen gyenge tagjait. Hanem mi történik akkor. Amint a színpad jobb széléhez ért, csak felnéz a dombra. Meg is pillantja a szépséges királykisasszonyt, amint éppen a palotába lépne. Hopp! Egyszeribe belészeret. Előre fut, jobbra fut, balra fut, azt se tudja, hova fusson. Karjait tárja, letérdel, felugrik, mintha repülni akarna. (Hogy is nem repíti fel ilyen forgószél szerelem? Hiszen a zene is mondja.) Valami hánykódó, vergődő vágyódás a tánca. Mintha köteleit tépné. Mintha kínzó gúzs volna rajta a saját teste, a világ!

A királykisasszony: de a királykisasszony nem vette őt észre. Nem tudja, hogy itt van már a királyfi [*] . Nem tud semmit. Csak beül a váracskába (ahova olyan szépen belelátni), a rokka elé, az ablak mellé és hát elindítja a kereket és dolgozik. (Ilyenkor dolgozik!)

A szürke fátylas tündér: Bezzeg ő látja mi történt. Nem lehet azt nem látni. A királyfinak a királykisasszony kell. De nagyon! Meghajlik magas alakja, karjait összecsukja feje felett és visszahúzódik az erdőbe, a hídon át, fel a dombra. Mért fáj ez neki? Vajon mit akart? A zene valami szomorúságot mond ... és odafent berreg a rokka.

 

[+] Színházakkal és mozikkal szemben kézirat. Megzenésítve bár vagy anélkül, minden előadási jog fenntartva. A szerző.

[*] * Mindig ebből származik a baj. A királykisasszonyok mindig arra várnak, hogy a két szemükkel lássák a dolgot. De akkor már a java elveszett. Ez így van. A szerző.