Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Balázs Béla: A fából faragott királyfi
Groteszken primitív kép. Elöl baloldalt dombocska. Dombocskán váracska. Kis tornyos játékvár, melynek külső fala hiányzik, hogy belé lehessen látni, mint régi, kedves olasz képeken. Látunk is egy kicsi szobát, abban is asztalt, széket és kerekes rokkát. (Egyéb talán nem is férne.) De látjuk, hogy jobb falában kis ablak nyílik a vidékre, hátsó falában pedig ajtócska. (Hogy is fér ki rajta egy nagy ember?) Két lépcsős út vezet le a gyönyörűszép kastélyból. Az egyik a domb innenső lejtőjén hajlik le jobbra. A másik a túlsó oldalon alig látszik. Nyilván a hátsó ajtócska küszöbéhez búvik, alázatosan feküdve elébe.
Hanem a dombot patakocska öleli körül. De nem ám holmi zavarosan ugráló alaktalan víz. Széles, jóságos, kerek kékezüst hullámok sorakoznak csendben, őszinte magamutató rajzzal, mint száz fekvő asszony mellei. Az innenső út híddal hajlik át rajtuk. Hanem a patakocska kékezüst gyűrűjét fenyveserdő fekete-zöld abroncsa fogja körül. Bizony nagy rengeteg. Négy szép sorban állnak a fák mozdulatlanul. Mert ezek sem borzas, tépázott bozótok. Kitárt karjaikról nehéz zöld függönyök hullnak alá, szép egyformán, mintha rejtő, őrző, jólnevelt udvarhölgyek szigorú sora volna.
Az erdőből egy út vezet ki a világba (jobbra és hátrafelé). Az út szélén egy nagy kő hever. (A színpad közepe táján.) A háttérben pedig egy másik dombocska, azon is váracska látszik. Az út éppen csukott kapujának fut. Nem eresztik tovább. [*]
Azután már csak az egy aranyszínű ég látszik. És minden egyszerű és rendes. Az a világ ez, melyben a dolgok már békét és szövetséget kötöttek egymással. Egymással nincs több bajuk. Utolsó szavuk az és az ember végső feleletét várják.
[+]
[*]