Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám · / · Figyelő · / · Disputa
M. Duboscq könyve nem a többé-kevésbé regényes utirajzok közé tartozik, melyeket annak idején közénk merészkedő honfitársai készítettek a betyárok és cigányok pusztájáról az ijedezni szerető francia hölgyközönség számára. Az ő műve bizonyos mértékü történelmi, statisztikai s irodalmi ismeretek alapján készült szociologiai tanulmány, melyben a szerző felhasználva hosszabb magyarországi tartózkodása alatt szerzett személyes tapasztalatait s megfigyeléseit, tárgyilagos, hü portjait-ját akarja nyujtani a mai magyar társadalomnak. Az idegen, ki e nagyon sokoldalu ismeretet igénylő feladatra vállalkozik, bizonyára elég hamar össze tud hozni, hamarabb, mint akármelyik bennszülött, egy pár adatot, megfigyelést, melynek alapján valami érdekességet tud adni könyvének, mert ő reá minden az ujság, különösség és jellegzetesség erejével hat, látása friss, kombináló képessége gyors és szinte önkéntelen, mert a dolgok állandóan és intenziven érdeklik. Ez a nagy könnyüség s előny a bennszülöttekkel szemben, kiknél hiányzik ez az élénk érdeklődés s kinek képzelődése nehezebben mozdul a körülöttük lévő dolgok megszokottsága miatt, természetszerüleg sok hátránnyal is jár. Az ilyen idegen megfigyelők sokban hasonlítanak a regényirókhoz, kik megszokott napi sétájukban a legérdekesebb témák mellett haladnak el közömbösen, nem lévén meg bennük a belső érdeklődés a mindennapinak mélyére szállni s ott fogni meg az életet s kiknek fantáziáját csak az exotikus, különös és szokatlan tudja megsarkantyuzni. Az ilyenfajta érdeklődés nem keresi a mélységet, csak a felületet, még pedig minél nagyobb területen, - hamar készen van megállapításaival és itéleteivel, mert a logika helyett sokszor a fantazia tüzeli agyvelejét.
M. Duboscq könyve is e hibák jegyében iródott. Maga az, hogy társadalmi, politikai, irodalmi, művészeti és tudományos életünket, mindezeknek alapos történeti ismerete nélkül, a mai élő, hullámzó s mindenesetre zürzavaros állapotában akarta papirra vázolni, eléggé mutatja, hogy kritikai szempontját nem magából a tárgyból merítette, hanem egyszerüen abból a körülményből, hogy ő idegen. Az igaz, hogy ez is tud nyujtani bizonyos távlatot a dolgokkal szemben, de ez valami olyan távlat, melyet minden franciának adnak a pénzéért, ha utijegyet vált Magyarországra. A másik nagy hibája M. Duboscq könyvének, hogy tájékozatlan lévén a viszonyokkal, dokumentumait, melyekre itéleteit alapította, nem mindig a legtárgyilagosabb körökből vette s egyes tendenciózus, a polemia hevében túlzottan szinezett vagy éppen a kifigurázással eszméltetni akaró beállítások elegendők voltak neki arra, hogy azok alapján a legmerészebben általánosítson. (Pl. Herczeg F. Gyurkovics fiuk-ja, vagy Mikszáth »Gavellérok«-ja alapján mégsem lehet a agyar dzsentri pszichéjét megállapítani. Vagy a közigazgatási s némely miniszteriumi adminisztráció fogyatékossága és Apponyinak egy képviselőházi nyilatkozata alapján (»a hivatalnok - tisztelet a kivételeknek - csak ép' annyit dolgozik, hogy kikerülje a fegyelmit«) nem lehet az egész magyar hivatalnoki karról konstatálni az »Amour du moindre effort«-t stb.) Mindezektől s a szerző egynémely hazulról hozott elfogultságától eltekintve, mégis maga a kis mű, mint egy valóban intelligens s nem rosszindulatu idegen impresszióinak gyüjteménye, érdekes és tanulmányos és érdemes arra, hogy közelebbről megismerkedjünk vele.
Budapest a maga egészében, az Erzsébet-hidról nézve, megkapó látvány számára, annál inkább lehangolja őt a város, ha utcáin kószál. Szük, rosszul világított utcák, furcsa és rikító boltcégérek jobbára ujjonnan épült, egyhangu, vagy tulságosan modern stilü házakon, a sarkokon piros sapkás hordárok, nagy ablakos, pompás kávéházak előtt, melyekben ujságbarrikádok mögött ül órákhosszat a budapesti ember kapucinere mellett. »Keleti tétlenség« - mondja a szerző, a magyar nem szokta meg a városi életet, valahogyan nem otthonos benne, hogy az ember valójában megismerje őt, ki kell menni a pusztára, az alföldi kis falvakba. A magyar paraszt komolyságával, mellyel munkáját végzi s naiv fönségével, amivel ritka látogatóit fogadja, a bibliai pásztorokra emlékezteti őt. A falvak szomoruak, a sáros vagy poros utak mentén szétszórt, szinte ideiglenesnek látszó kunyhóikkal s hagymaformáju templomtornyukkal, mely dominálja az egész falut. (Érdekes az előszót irt M. Milletnek az erre vonatkozó reflexiója: »Szt., István birodalmában a hódító nemzet még mindig táborozik. A faluk kis, egysorban lévő, de össze nem forrt házai olyanok, mintha gyökért eresztett sátorok volnának. A ló, a hódítás eszköze, a legnagyobb kultusz tárgya. Az uralkodó faj a felszinen uszik, az összeolvadás még nem kész; a kereskedelem - mint a középkorban - zsidók kezében; a mezei munkások kilenctized részben tótok vagy románok, maradványai legyőzött népeknek. A győző megszerezte a földet, de majd mindig másokkal művelteti. Sok helyén még a XIV. vagy XV. századi társadalmi viszonyok maradtak meg.«)
A társadalmi kérdések közül bőven foglalkozik a zsidó- és dzsentri-kérdéssel s pár szóval a munkásosztályról is megemlékezik. Társadalmi életünk uralkodó vonásainak tartja a pflancot (»Látszat«, ez a szó lehetne felirata a magyarok erkölcsi viszonyairól szóló könyvnek), a hézagos, egyenetlen műveltséget, a legprimitivebb mellett a legelőrehaladottabbat s valamely általános nemzeti gőgöt és hiuságot, mely fázik a demokratizmustól. (Millet szerint: »Nem tudom - mondta egyszer nekem egy román hölgy - miért hordják oly magasan a fejüket, ezek a magyarok. Alapjában nem érnek többet, mint mások. Nincs egyebük, mint dölyfös patriotizmusuk.« Igen, de van ebben a dölyfben valami jó a gyenge és meghasonlott nemzetiségek között. És azután az embernek az az érzése, hogy ez »a dölyfös nemzet« az első jelre, mint egy ember, áll talpra. Más helyen: »A magyarok szivesen jönnek Párisba, hogy leszedjék a mi civillizaciónk virágait anélkül, hogy erőlködnének megérteni, hogy miképp tudja egy demokratikus világ megőrizni a társadalmi életnek bizonyos elegánciáit. Ők mindig ösztönszerü ellenszenvet fognak érezni a mi demokratikus intézményeink iránt és másrészről Oroszországgal való szövetségünk mindig gyanus lesz előttük«.)
Milletnek és Duboscqnak is közös hibájuk, hogy bizonyos kiütköző s talán legszembetünőbb vonások után nagyon is egyszinben látják a magyar közéletet. Nem látják azt a több százados szakadást, mely a német befolyás kezdete óta oka minden belső egyenetlenségünknek, de talán haladásunknak is s mely a protestantizmus óta, röviden szólva, nem más, mint a dolgos, kulturatermelő, haladni vágyó demokratizmus küzdelme a maradi arisztokratizmussal. Ők konzervativnak látják, német-gyülölőnek és németmajmolónak, a nemzetiségi aspirációk kegyetlen letiprójának a magyart s nincs tudomásuk arról, hogy éppen a demokratizmusnak köszönhetjük a XVI., XVII. és XIX. században irodalmi, tudományos és művészeti életünk felvirágozását. M. Duboscq azt hiszi, hogy a mi irodalmi életünk nincs még százéves sem s megütközve hallja, hogy Pesten Baudelaire és Verlaine nagy divatban vannak, szóval, hogy engedjük ránk hatni a dekadens irodalmat, mikor még sohasem voltunk in floribus.
Általában M. Duboscq meglehetős lenézéssel kezeli a mi kulturánkat. Idézőjelbe is teszi ezt a szót, mint valami olyant, amiről sokat beszélnek ugyan Magyarországon, de amihez neki nem volt szerencséje. Mindazonáltal némi elismeréssel szól a magyar zenéről, a festők közül Munkácsyról és Szinnyei-Merséről s különösen a magyar drámától, melytől szerinte még sokat lehet várni.
Amit Magyarország közjogi helyzetéről s általában politikájáról ir, azok mind helyes és okos dolgok s bizonyára hozzá fognak járulni ahoz, hogy a francia közönség valamivel tisztábban s jobb értesültséggel lássa helyzetünket, csupán a nemzetiség kérdésben foglal el egy kissé tulzott álláspontot, mikor csatlakozik M. Loiseaunak, a Balkan Slave szerzőjének amaz óhajához, hogy igen helyes lenne, ha a horvátok, erdélyi oláhok, felsőmagyarországi tótok stb. külön francia konzult kapnának, kik legalább tanui lehetnének a magyar nemzetiségüldöző politikának.
M. Duboscq könyve végén figyelmezteti a francia közönséget, hogy nem szabad sokra tartania a magyar frankofil érzelmeit. Utal arra, hogy 1870-ben Andrássy Gyula gróf és a magyar politika erőszakolta ki a monarchia semlegességét a porosz-francia háboruban (de megfeledkezik az azt megelőző osztrák-porosz háboruban Franciaország semlegességéről, ami ugyan jó volt nekünk, de viszont eredeti oka volt a porosz megizmosodásának), méltatlankodva említi fel Tisza Kálmán eljárását a 88-iki francia kiállítás alkalmával s egy meggondolatlan nyilatkozatát, mely aztán diplomáciai reperálásra szorul s azzal fejezi be tanulmányát, hogy aligha lesz valaha oly erős a magyarság szimpatiája Franciaország iránt, hogy megtegye a franciáknak azt a szolgálatot, hogy elválik Ausztriától és megbolygatja a hármas szövetséget... Istenem, ki tudja mi lesz addig, míg Oroszország oly erős lesz, hogy átnyujtva kezét a franciákig, össze tudja roppantani a közbeeső országokat? Viszont pedig ne féltse M. Duboscq országunkat a teljes elgermánizálódástól. Mostan küzdelmeinknek előbb-utóbb a demokratizmus győzelmével kell végződnie, melynek talán sikerülni fog annyira közel hozni hozzánk a nemzetiségeket, hogy többé ne lehessen őket ellenünk kijátszani s amely meggyőzi majd őket arról, hogy velünk közös érdekük a germán preponderanciának utját állni.
Visszatérve most M. Duboscq könyvéhez, készséggel elismerjük, hogy az minden felületessége s itt-ott jelentkező elfogultsága mellett is, komoly és érdeklődő munka terméke s ép azért csak sajnálni tudjuk, hogy valaminek hiányát éreztük benne mindvégig, ami pedig minden produkciónak az alfája, hiányát éreztük a szeretetnek. Ha a szerző, úgy látszik hosszabb magyarországi tartózkodása alatt, megszerette volna azt a népet, melyről könyvet akart irni, kevésbé fölényes s inkább megértőbb lett volna vele szemben.