Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy
Orosz-német ellentét a berlini kongresszus után. - Franciaország tengerentúli terjeszkedései. - Olaszország csatlakozik a békeszövetséghez. - Trónváltozás Oroszországban. - III. Sándor cár és a pánszlávizmus. - A három-császár-viszony felújulása. - Skiernievice. - Bolgár nemzeti visszahatás az orosz befolyás ellen. - A kelet-ruméliai forradalom. - Battenberg Sándor fejedelem élére áll a bolgár uniónak. - III. Sándor a bolgár unió ellen. A bolgár-szerb háború. - Anglia magatartása. - Andrássy interpellációja a bolgár ügyben. - Az unió elismerése mellett nyilatkozik. - A cár kiengesztelése nem sikerül. - Katonai összeesküvés Sándor ellen. - Távozása Bulgáriából. - A bolgár kormányzóság és Kaulbars tábornok küldetése. - Interpellációk és külügyi vita a magyar országgyűlésen. - Tisza Kálmán az orosz beavatkozás és protektorátus ellen. - Kálnoky a bolgár kérdésről. - Andrássy nézete, hogy Oroszországhoz való közeledésünk kivetkőzteti a békeszövetséget eredeti jellegéből. - A békeszövetség az orosz intervenció akadálya. - Újabb németellenes mozgalom Oroszországban. - Bismarck a német haderőt kívánja szaporítani. - 1887. január 11-i beszéde a szeptennátusi javaslat mellett. - Bulgária sorsa nem érdekli Németországot. Hekuba. - A boulangizmus ellen. - Felrázza a francia békepártot. - Különbség Bismarck és a magyar közvélemény felfogása közt a keleti kérdésben. - A szeptennátusi javaslatot elvetik. - A birodalmi gyűlést feloszlatják. - Az új birodalmi gyűlés megszavazza a szeptennátusi javaslatot. - Bismarck akciója a béke fönntartása érdekében. - Katonai előkészületek nálunk 1887-ben a háborús veszedelem ellen. - A boulangizmus Franciaországban. - Grévy leköszön 1887. december 1. - Sadi-Carnot elnök. - Koburg-Koháry Ferdinánd Bulgáriába megy 1887. augusztusban. - Kálnoky és Crispi Friedrichsruheban.
Az orosz-francia koalíció rémképe adott létet a monarchiánk és Németország közt megkötött békeszövetségnek. Ez a rémkép a szerződés megkötése után sem tűnt el. Pedig az öreg Vilmos császár lojalitástól áradozó levél kíséretében sietett a szerződést közölni »kedves öccsével«, II. Sándor cárral. Az évek óta tartó feszültség a két ország közt most sem szűnt meg. Az orosz közvélemény és sajtó Bismarckot okolta azért, hogy Oroszország a berlini kongresszuson a Törökország fölött nyert győzelmek gyümölcsétől nagyrészt elüttetett. Bismarck az effajta szemrehányások jogosultságát határozottan tagadta s azt szokta mondogatni, hogy ha a legmagasabb orosz rendjelet már nem bírta volna, azt a berlini kongresszus után okvetlenül meg kellett volna kapnia.
A berlini kongresszus utáni években a keleti kérdés elvesztette ugyan előbbi akut jellegét, de a parázs ott izzott a hamu alatt. A kongresszus határozatainak végrehajtása körül sok mindenféle kontroverzia fordult elő és Gorcsakov herceg azt várta Bismarcktól, hogy mindenütt az orosz követelések szekerét tolja. Mivel ezt nem tette meg, nagy volt orosz részen az elégedetlenség.
A visszavonult Andrássy budai palotájából figyelte a világ folyását, politikailag jó ideig nem szerepelt. Bismarck ezalatt nőttön-nőtt hatalomban, dicsőségben. Vele együtt nagy műve, az egyre jobban megszilárduló német birodalom. De a francia revans-eszme és az orosz kacérkodás Franciaországgal sok gondot okozott Bismarcknak.
A keleti kérdés balkáni része a békeszövetség megkötése utáni években elcsendesedett. Oroszország, a mi passzív belenyugvásunkkal, egyelőre úr volt Bulgáriában, Szerbia és Románia ellenben bevonatott a békeszövetségbe. Ebbe Olaszország, melyet nagyon elkeserített Franciaország tuniszi előnyomulása, 1882-ben szintén belépett. Bismarck a francia nemzet pihenni nem tudó ambícióját az Európán kívüli területek felé igyekezett irányítani. Egyenesen bátorította a franciák ilynemű vállalkozásait, hogy gondolataikat a Németország elleni bosszuló háborútól elterelje. Maga Ferry miniszterelnök elismerte, hogy Németország sem a kínai tengereken, sem Formozán, sem Madagaszkárban egyáltalán nem igyekezett Franciaország törekvéseit keresztezni. Mikor 1881-ben a Ferry-minisztérium a Tunisz elleni akcióra határozta el magát s Berlinben kérdeztette, hogy Németország mit szólna ehhez, Bismarck azt felelte Saint-Vallier francia nagykövetnek: tegyenek, amit akarnak, de nekünk Európában hagyjanak békét. Ugyanaz a gondolat rejlett ebben, mint mikor Ausztriának azt tanácsolta, hogy tegye át súlypontját Budára.
Ennek a politikának közvetlen következménye volt, hogy a franciák tuniszi előnyomulása által elkeserített Olaszország csatlakozott a két közép-európai nagyhatalom szövetségéhez. 1882. május 20-án Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország öt évre megkötötték a hármas szövetséget. Úgy látszott ekkor, hogy az európai helyzet hosszú időre békés arculatot ölt, mert a nagyhatalmak versenyében a súrlódási felületek más világrészekbe helyezkedtek át.
De ugyanakkor, mikor a viszonyok ily kedvezően alakultak, mégis felmerült egy kedvezőtlen mozzanat. A békés hajlamú II. Sándor cár 1881. március 13-án áldozatul esett a nihilisták merényletének. Utána az ó-orosz szélső irány barátja III. Sándor lépett Oroszország trónjára. Most már az Ignatiev és Pobedonosev által képviselt és irányított pánszlávizmus hatalmas tényezővé lett Oroszországban. Bismarck felismerte a nyughatatlanságok emez új forrását. Egy orosz-francia koalíció rémképe újra felemelte fejét. E veszedelem távoltartása lett most már fő gondja a német kancellárnak.
Más államférfi talán elégséges biztosítékot látott volna a hármas szövetséggé kiegészített német-osztrák-magyar-olasz békeligában. De Bismarck ezzel nem elégedett meg, hanem a hármas szövetség hatalmas védővonala mögött egy második védelmi vonal gyanánt megkísérlette az egykori három-császár-viszony föltámasztását. E törekvésének sikerét előmozdította az, hogy engesztelhetetlen antagonistája, az öreg Gorcsakov herceg ez idő tájt már állandóan betegeskedett s 1883. március 4-én meg is halt. Már 1882. április óta Gorcsakov veje, Giers vezette az orosz külügyeket. Adva volt tehát az Oroszországhoz való közeledés lehetősége. Giers 1883 őszén ellátogatott Friedrichsruhéba s feltehető, hogy Bismarck már ez alkalommal behatóan megtárgyalta vele a három-császári viszony rekonstruálásának eszméjét. 1884. március 21-én forma szerint létrejött s a három hatalom képviselői által aláíratott egy háromévi terminusra szóló egyezmény, mely ismét szorosabb viszonyba hozta egymással a három császárt. Ez év szeptember 15-én Vilmos, III. Sándor és Ferenc József találkoztak Skiernievicében s egész Európa szemei előtt mintegy ünnepélyesen megpecsételték a régi barátság újraélesztését. A fent említett titkos szerződés szövege sohasem került nyilvánosságra, de tartalmát félhivatalos nyilatkozatokból eléggé ismerjük. A szerződés lényege az volt, hogy a három hatalom jóakaró semlegességet ígért egymásnak, ha valamelyik bárhonnét megtámadtatnék. Ezzel a francia-orosz koalíció veszedelme három évre ki volt küszöbölve.
Habár a három császár titkos megállapodása első tekintetre úgy tűnik fel, mintha kiegészítése volna a német-osztrák-magyar-olasz hármas szövetségnek, bizonyos irányban ennek jellegét ez az új megállapodás mégis módosította. Ha a mi szempontunkból nézzük a békeszövetséget, szembeötlő, hogy annak jellege határozottan védelmi ugyan, de éle elsősorban Oroszország ellen van irányozva. Ily célzattal kötötte meg azt gróf Andrássy Gyula. Természetes tehát, hogy a beállott változás gróf Andrássy figyelmét nem kerülte ki. Gróf Andrássy Gyula nem ismerte és nem ismerhette az 1884. március 21-én kötött titkos szerződést, de látta monarchiánk Oroszországhoz való közeledésének tényét s nem szűnt meg bíráló szemmel figyelni gróf Kálnoky politikáját, ki báró Haymerle halála után (1881. okt. 10.) a külügyek vezetését átvette.
Gróf Andrássy Gyula a maga független állásának teljes tudatában a következő kormányokkal szemben nyíltan megmondta véleményét. Így például, mikor 1881-ben a közös kormánynak és közegeinek hibái és mulasztásai folytán a megszállott tartományokban lázadás tört ki, melynek elnyomása 35 millió forintba és még egyéb áldozatokba került, Andrássy a delegáció bizottságában nem habozott kimondani szigorú ítéletét az elkövetett hibák fölött.
Nem lehet tehát csudálni, hogy a bírálat jogát, melyet a hadügyminiszterrel szemben gyakorolt, a külügyminiszterrel szemben is igénybe vette, mikor erre az időt elérkezettnek látta. Ez pedig bekövetkezett az 1885-i bolgár válság kitörése után.
A bolgároknál beigazolódott gróf Andrássy Gyulának az az ismételve nyilvánított nézete, hogy minél jobban megtanultak a balkáni népek maguk lábán járni, annál jobban elmegy a kedvük attól, hogy magukat az orosz gyámkodásnak alávessék. Bolgárország a berlini kongresszus után nem ugyan jogilag, de tényleg egyelőre egészen Oroszország hatalmi körében maradt. Oroszok ültek miniszteri székeiben, orosz tisztek parancsoltak a kis bolgár hadseregben. Az orosz uralkodóháznak rokona, Battenberg Sándor [*] herceg ült az ország trónján. Az oroszok már egészen Bulgária urainak érezték magukat s azt hitték, hogy ebben az országban tehetnek amit akarnak. De éppen az ő határt nem ismerő kíméletlenségük ébresztette föl és növelte nagyra a bolgár népben azokat a nemzeti törekvéseket, melyeknek jelszava lett: Bulgária a bolgároké!
Battenberg Sándor fejedelemben is éppúgy csalódtak az oroszok, mint a bolgár népben. Ez a derék fejedelem tökéletesen együttérzett népével, ennek jövőjét, boldogulását teljes erejéből igyekezett előmozdítani, nem akarta, hogy az a nép, melynek sorsa őreá volt bízva, idegenek rabszolgájává süllyedjen. Hogy az orosz cárnak és az orosz közvéleménynek zokon esett ez a kiábrándulás, az lélektanilag érthető. Régóta el volt tehát határozva, hogy Sándornak távoznia kell Bulgária trónjáról. A bolgár nemzeti aspirációk dédelgetésében, a Kelet-rumélia birtoka után való nemzeti vágyakozások szításában is emeltyűt láttak arra, hogy a gyűlölt Battenbergtől szabadulhassanak. A szófiai orosz megbízott nem is csinált ebből titkot, nyíltan támogatást ígért a kelet-ruméliai unióra irányzott törekvéseknek, de csak Sándor elűzetése árán.
A kelet-ruméliai forradalom kitört 1885. szeptember 18-án s győzött. Egész Európát meglepte ez az esemény, de legkellemetlenebbül lepte meg az oroszokat. Mert mi történt? Ez a forradalom nemcsak hogy nem járt együtt Sándor elűzetésével, hanem maga Sándor fejedelem volt az, aki Kelet-ruméliának Bulgáriával való egyesítését két nappal a filippopoli forradalom után, szeptember 20-i trónbeszédében proklamálta. Battenberg Sándor maga volt az orosz iga lerázására irányult bolgár nemzeti mozgalom lelke s mikor a kelet-ruméliai lakosság szeptember 18-án őt lelkesedéssel fejedelméül kiáltotta ki, bátor kézzel kezébe vette e mozgalom vezetését s proklamációjában felvette északi és déli Bulgária fejedelmének címét s befejezett ténynek nyilvánította Kelet-rumélia egyesítését Bulgáriával.
A hatalmak meglepetve állottak a kelet-ruméliai forradalom előtt. A mi külügyi hivatalunkban azt hitték, hogy orosz kéz műve ez a forradalom. Az oroszok Ausztriát gyanították mögötte. Mind a két föltevés téves volt. A Filippopolban végbement eseményeket a bolgárok a maguk emberségéből hajtották végre. Magát Battenberg Sándor fejedelmet is éppúgy meglepték a dolgok, mint a hatalmakat. Ő is befejezett ténnyel találta magát szembe, amit természetesen Szentpétervárott nem hittek.
III. Sándor cárt végtelenül felháborította a filippopoli forradalom s a bolgár unió proklamálása. Nyomban megparancsolta a bolgár hadügyminiszternek - ki az orosz Kantukuzén herceg volt - és a bolgár hadseregben szolgáló orosz tiszteknek, hogy azonnal hagyják el Bulgáriát. Ez szeptember 23-án meg is történt.
Sándor fejedelem nem ijedt meg. Elment Filippopolba, hol a nép határtalan lelkesedéssel fogadta s onnét szeptember 25-én köriratban tudatta a hatalmakkal, hogy az eddigi Kelet-rumélia megszűnt létezni, annak népe őt általános szavazattal fejedelmévé választotta s ő szent kötelességének tartotta e választást elfogadni. Egyúttal ünnepélyesen kijelentette, hogy a császári ottomán kormány szuverenitását elismeri.
Legyen szabad itt röviden megemlékeznünk a bolgár válságnak egy sajátságos mellékepizódjáról. Bulgária sikere nem hagyta nyugodni Milán szerb királyt. A szerb kormány a nagyhatalmakhoz jegyzéket intézett, melyben a kelet-ruméliai előbbi állapot visszaállítását követelte s erősen fogadkozott, hogy neki nincs hőbb óhajtása, mint az, hogy a szultán őfelségének előbbi hatalma ne csak visszaállíttassék, de még inkább megszilárdíttassék. Valódi vágya természetesen az volt, hogy az ún. »balkáni egyensúly« nevében ő is hasíthasson magának egy darabot Törökország testéből. Milán megüzente Bulgáriának a háborút s ebben a vállalkozásában őt gróf Kálnoky, a mi külügyminiszterünk is bátorította, mert akkor még ő is azt hitte, hogy Oroszország keze dolgozik a bulgáriai eseményekben. Szerbia elhamarkodott vállalkozásának gyászos vége lett. Az egyheti hadjárat Slivnicánál fényes győzelemhez segítette a bolgár fejedelmet. Csakis a hatalmaknak, elsősorban monarchiánknak gyors közbelépése mentette meg Szerbiát a bolgár győzők keményebb visszatorlásától. Ausztria-Magyarország belgrádi követe, gróf Khevenhüller, Battenberg Sándornak, ki már Pirotig benyomult Szerbiába, átnyújtotta a hatalmak kollektív tiltakozását s egyúttal tudatta vele, hogy ha még tovább előrenyomul, akkor Ausztria-Magyarország csapataival gyűlik meg a baja. Így lett szánalmas vége Milán király vállalkozásának. A vitéz Sándor fejedelmet pedig s a derék bolgárokat a hatalmak minden tiltakozása ellenére szárnyaira kapta az összes európai népek rokonszenve. Sándor fejedelem egyszerre egész Európában rokonszenves alakká, ama mozgalmas napok hősévé magasodott.
A bolgár kérdés lett most már hosszú időre az európai nyughatatlanságok és aggodalmak viharközpontjává. Csudálatos fordulata a helyzetnek ment végbe. Oroszország, mely a San Stefanó-i békében Bulgáriának akarta biztosítani az ún. Kelet-rumélia birtokát, sőt még ennél jóval többet is - persze abban a reményben, hogy az így megteremtendő Nagy-Bulgária az ő szatrapiája lesz - most Bulgária megnagyobbítása ellen fordult. Anglia viszont, mely 1878-ban kész lett volna háborút viselni azért, hogy ez a Nagy-Bulgária ne létesülhessen s melynek kormánya éppen e célból kieszelte ennek az ún. Kelet-ruméliának alakítását, mihelyt arról győződött meg, hogy Oroszország nem áll a bolgár forradalom mögött, sőt egyenesen annak ellene fordult: határozottan Bulgária pártjára állott. A hatalmak konstantinápolyi követeinek értekezlete oly határozatokat készült hozni, melyek szerint a hatalmak a bolgár-kelet-ruméliai unió megszüntetését s az előbbi status quo visszaállítását mondották volna ki. Anglia most ehhez nem járult hozzá s ezzel a hatalmak akcióját meghiúsította.
Maga a szultán, kit pedig ez a dolog legközelebbről érintett, némi habozás után arra a meggyőződésre jutott, hogy rá nézve semmivel sem rosszabb, ha Filippopolban Sándor fejedelem kormányoz, mintha ott Aleko pasa - a hatalmak gyámkodása mellett - parancsol. Ezért 1886. február 1-jén aláírt fermánjával kinevezte Sándor fejedelmet Kelet-rumélia főkormányzójává. A hatalmak egy ideig ellenkeztek, de a hosszas deliberálás végeredménye tudvalevőleg mégiscsak az lett, hogy a bevégzett tényeket senki sem bolygatta meg.
Gróf Andrássynak a bolgár ügyek szolgáltattak alkalmat arra, hogy kilépjen tartózkodásából. Interpellációt intézett Tisza Kálmán miniszterelnökhöz 1886. január 25-én, tehát éppen abban a válságos időpontban, mikor a bolgár kérdés a hatalmak előtt feküdt s mikor a szultánnak ez ügyben való elhatározását (mely február 1-jén megtörtént), várták. Andrássy szükségesnek látta kérdést intézni a kormányhoz, hogy milyen álláspontot foglal el a bolgár kérdésben. Tisza Kálmán a külügyminiszterrel való értekezés után kijelentette, hogy az ügy jelenlegi stádiumában nem nyilatkozhatik. Andrássy az interpellációt megokoló s a kapott tagadó válasz után ismét tartott beszédében érdekes nyilatkozatokat tett a kelet-ruméliai kérdésről, melyeket annál inkább érdemes elővonni a feledés homályából, mert ezek szembeszökő ellentétet tüntetnek fel Bismarcknak későbbi nyilatkozataival szemben, melyekkel alább alkalmunk lesz foglalkozni.
Andrássy nyilatkozataiból csak a legfőbb mozzanatokat kívánom kiemelni. Elmondotta, hogy a berlini szerződésnek Kelet-ruméliára vonatkozó rendelkezéseit mindig a kongresszus legkevésbé életképes alkotásának tartotta. Jelezte, hogy ő maga milyen alakulást tartott volna kívánatosnak (egy kisebb, de természetes határokkal bíró Bulgáriát, a többi területet pedig sans phrase meghagyni a töröknek). A kelet-ruméliai alakulásba - úgymond - a kongresszuson csak akkor egyezett bele, mikor látta, hogy erre nézve Anglia és Oroszország már előzetesen megegyeztek. E felfogásából Andrássy azt a következtetést vonta le, hogy nem lehet a mi feladatunk egy oly status quónak helyreállítása, mely már előbb is inkább csak a papíron volt meg s amelyhez maga Törökország sem ragaszkodik. Feladatunk az, hogy oly megoldást keressünk, mely az életképesség és tartósság garanciáival bír.
Világos ebből, hogy gróf Andrássy a bolgár-kelet-ruméliai unió elismerése mellett szólalt fel s egy ily illetékes férfiú szavai abban a fontos pillanatban, midőn a hatalmak arról tanácskoztak, hogy minő állást foglaljanak a bolgár-kelet-ruméliai unió befejezett tényével szemben, bizonyára nyomatékosan estek a mérlegbe s talán volt is némi részök annak az eredménynek előidézésében, hogy végre is senki sem vállalkozott a beállott tények felforgatására.
Sándor fejedelem mindent elkövetett az orosz cár haragjának kiengesztelésére. De Szentpétervárott megkísérlett lépései merőben eredménytelenek voltak s ismételve tett kérdéseire, hogy hát mittevő legyen, még választ sem kapott. Végre megjött a válasz. Abban állott, hogy tudatták vele, hogy törölték a nevét az orosz hadsereg listájából.
Ami most már következett, talán felesleges azt itt bővebben elmondani. Orosz pénzen összeesküvést szerveztek Sándor fejedelem ellen s 1886. augusztus 21-én erőszakosan elhurcolták országából. Bulgáriában, hol az egész nemzet lelkesült érte, csakhamar ellenforradalmat szerveztek az ő érdekében és Sándor három nap múlva visszatért Szófiába. De miután meggyőződött, hogy a cár semmi áron sem hajlandó megtűrni Bulgária trónján, szeptember 7-én szép és nemes proklamációval búcsút vett a bolgár nemzettől. Proklamációjában egyebek közt tudatta a bolgárokkal, hogy az orosz cár kormánya biztosította, hogy Bulgária függetlensége, szabadsága és jogai sértetlenek maradnak és senki sem fog beavatkozni Bulgária belügyeibe. (Hogy ezek az ígéretek mennyit értek, az csakhamar kitűnt.) Elmondotta azt is, hogy mivel a cár kategorice követelte távozását, ő elhatározta magát a lemondásra. Mielőtt távozott, kormányzóságot szervezett, melynek a nagy tehetségű Stambulow, továbbá Karawelow és Mutkurow voltak tagjai. Szigorúan megparancsolta búcsúproklamációjában, hogy minden bolgár tartsa kötelességének, a kormányzóságnak engedelmeskedni.
Ez a kormányzóság vezette Bulgária ügyeit 1886. szeptember elejétől 1887. május 5-ig. Ebbe az időbe esik (szeptember 15-től november 7-ig) Kaulbars tábornoknak, a cár rendkívüli megbízottjának szereplése Bulgáriában. Kaulbars tábornokot a cár azért küldötte Bulgáriába, hogy ott orosz pártot szervezzen s ennek segítségével megbuktassa a kormányzóságot. Kaulbars példátlan erőszakoskodásokkal és semmiféle eszköztől vissza nem riadó mesterkedésekkel kísérlette meg küldetésének keresztülvitelét. De terrorizmus és rábeszélés, valamint a rubel nem volt képes megingatni a derék bolgár nép hazafiságát. Nehogy a cár haragját mégjobban kihívják, csudálatos türelemmel viselték el Kaulbars hallatlan basáskodását, de válaszuk mindig csak az volt: Oroszország az oroszoké, Bulgária a bolgároké! Kaulbars bulgáriai időzésének ideje fényes tanúbizonysága egy a szolgaságból alig felszabadult nép okosságának és derékségének. Kaulbars végre látva, hogy a bolgárokkal semmire sem mehet, eltávozott. Nemsokára, 1886. február végén Hitrovo bukaresti orosz követ orosz pénzen Szilisztriában fölkelést szerveztetett a bolgár kormány ellen, de ennek is szánalmas vége lett. Úgy Kaulbars garázdálkodása, mint a szilisztriai fölkelés csak még jobban elidegenítették a bolgárokat Oroszországtól.
*
A bolgár válság hosszas vajúdása kiindulási pontja lett egy vészterhes európai konstellációnak, mely a magyar közvéleményt is erős mozgásba hozta. Szeptember 18-án a képviselőházban Horváth Boldizsár, Irányi Dániel, Szilágyi Dezső és gróf Apponyi Albert interpellált. Nagyszabású külügyi vita indult meg, mely Bismarck figyelmét is erősen magára vonta. A balkáni kérdések elevenére tapintott Szilágyi Dezső, ki azt kérdezte, vajon a kormány a berlini szerződéssel megegyeztethetőnek tartaná-e, ha Oroszország gyakorolná Bulgária fölött a protektorátust s vajon Oroszország és Ausztria-Magyarország érdekkörei úgy vannak-e elhatárolva a Balkán-félszigeten, hogy Bulgária és Kelet-rumélia kívül esik a mi érdekkörünkön?
Tisza miniszterelnök válaszának lényege ez volt: a monarchia egész befolyásával azon van, hogy a balkáni államok önálló fejlődését előmozdítsa s hogy egy egyes idegen hatalom (értsd Oroszország) protektorátusa ott ne létesülhessen. A kormány ismételve kijelentette, nézete szerint semmi hatalom egyoldalú fegyveres beavatkozásra és protektorátus felállítására jogosítva nincs.
Tisza Kálmán nyilatkozata megfelelt nemcsak az interpellálók, de az egész magyar közvélemény felfogásának. Nem is Tisza nyilatkozata ellen tettek kifogást az interpellálók, hanem az ellen, hogy az akkori bolgár állapot valóban flagráns ellentétben állott a Tisza által - a külügyminiszterre való egyenes hivatkozással - hirdetett elvekkel, mert hisz éppen e napokban kezdődtek meg Bulgáriában Kaulbars tábornok erőszakoskodásai.
Már ekkor világos volt, hogy Bismarck felfogása ebben a kérdésben nem áll összhangban a magyar felfogással és a monarchia érdekeivel.
Mikor a delegációk Budapesten 1886 őszén összejöttek, Kálnoky expozéjának (november 13.) fő tárgya a bolgár kérdés volt. Fejtegetései során kívánatosnak mondotta, hogy a delegációk kebeléből nyilatkozatok történjenek. Kimondotta, hogy a monarchia egyik felében sincs senki, aki a háborút kívánná. (Andrássy közbekiáltott: Senki sincs!) Mindnyájan a békét akarjuk, folytatá Kálnoky, de nem a békét mindenáron. Természetesnek találja, hogy Kaulbars tábornok eljárása nálunk is bizonyos ingerültséget idézett elő. Ez azonban szerinte azt a hiedelmet keltette, különösen Németországban, mintha nálunk a háborút kívánnák. Áttérve Németország magatartására, konstatálta Kálnoky, hogy Bismarck sohasem csinált titkot abból, hogy Bulgária csak annyiban érdekli, amennyiben a keleti és európai békével áll összeköttetésben. A megindult viták során Kálnoky ismételve felszólalt és kijelentette, hogy orosz okkupációt Bulgáriában - sem a kikötőkben, sem az ország belsejében - még csak ideiglenesen sem engedhetnénk meg és semmit, ami protektorátushoz hasonlít és azt a reményét fejezte ki, hogyha síkra kellene szállnunk a berlini szerződés fenntartásáért, Angliát is oldalunkon fogjuk látni.
A Kálnoky expozéja fölött megindult vitában ismét nagyobb beszédet mondott gróf Andrássy Gyula és felszólalása mindenütt, a külföldön is, nagy figyelmet keltett.
Andrássy nyíltan kimondotta, hogy a monarchiánk és Németország közt kötött védelmi szövetség nem teremtette meg azokat a gyümölcsöket, melyeket tőle vártak. Ennek okát a három hatalomnak (Ausztria-Magyarország, Németország és Oroszország) újabb, természetellenes csoportosulásában látja. »Míg ez a szövetség - úgymond - két oly hatalom szövetsége volt, melynek érdekei sehol sem ütköztek össze, addig jól működött. Ez nincs így, mióta osztentatíve azt hirdetik, hogy a mi politikánknak, név szerint a keletet érintő kérdéseken, az a feladata, hogy mindenekelőtt Oroszországgal jussunk egyetértésre. A szerződés elvesztette az európai béke fenntartására való képességét, mert most már oly három hatalom szövetségévé lett, melyek közül kettőnek éppen ott, hol együtt kellene működniök, ha nem is éppen ellentétes, de különböző érdekei vannak. Innét van az, hogy Németország, mely nemcsak most, hanem már a berlini kongresszuson semlegesnek nyilvánította magát, lehetetlen helyzetbe jutott Oroszországgal szemben. Németország az elé a dilemma elé van állítva, hogy vagy kizárólag a mi érdekeinket tegye magáévá az oriensben - vagy minden rendelkezésére álló eszközzel nyomást gyakoroljon reánk s akkor veszélyezteti a velünk való szövetséget. Ebből azt a következtetést vonom le - úgymond - hogy nem a Bismarck részéről való jóakarat hiányában, hanem a hármas szövetségi viszonyban rejlő kényszerben kell keresni azt a hibát, hogy mi másoktól várjuk, hogy megtegyék azt, amit magunknak kellene megtennünk, hogy azt kívánjuk, hogy ők beszéljenek, mikor nekünk kellene beszélnünk, hogy - legalább úgy látszik - nem határoztuk el magunkat annak a felelősségnek elvállalására, mely elsősorban minket, csakis minket illet. Amit a külügyminiszter úr megjegyzéseiben nélkülözök, az az arra való utalás, hogyha egészen egyedül állanánk is arra nézve, hogy a berlini szerződés intézkedéseit megvédelmezzük, akkor sem haboznánk ezt megtenni. Ezt azért szükséges egész határozottsággal kimondanunk, mivel csak az az állam számíthat biztos szövetségesekre, mely adott esetben egész erejével helytáll érdekeiért, még ha egészen egyedül állana is, mely eset nálunk bizonyosan nem forog fönn.«
Gróf Kálnoky határozottan ellentmondott annak a föltevésnek, hogy Oroszországhoz való közeledésünk rontott volna Németországhoz való viszonyunkon. (Különben Andrássy nem ezt állította.) Egyébiránt pedig kijelentette, hogy Oroszországot Bulgáriában nem illeti meg különállás. Ebbe azután Andrássy belenyugodott. Gróf Andrássy fentebb jelzett fejtegetései mutatják, hogy őneki nem volt - s nem is lehetett - tudomása arról, hogy monarchiánknak 1884. március óta formális szerződése volt Orosz- és Németországgal, mely az egykori három-császár-viszony föltámasztásával volt egyértelmű. Ő azt a konstallációt, mely monarchiánknak Oroszországhz való közeledésével beállott, úgy fogta föl, mint az utóbbi hatalomnak csatlakozását a közép-európai (német-osztrák-magyar-olasz) békeszövetséghez s úgy találta, hogy ez a csatlakozás kivetkőzteti ama szövetséget eredeti jellegéből s ellenkezik ennek rendeltetésével. A dolog lényegét tekintve helyesen látott Andrássy. Gróf Kálnoky nyilatkozatából viszont, bármennyire igyekezett ez az Oroszországhoz való közeledést aggálytalannak feltüntetni, kitűnt az a félreismerhetetlen tény, hogy az 1884-i titkos szerződés által rekonstruált s a skiernievicei császártalálkozással Európa előtt is kitüntetett három-császár-viszony a bolgár válság után nem volt képes meggátolni a köztünk és Oroszország közt való érdekellentétnek bizonyos kiélesedését. De viszont a Németországgal és Olaszországgal fönnállott - amannál bensőbb, mert valódi érdektalálkozáson alapuló - szövetségi viszonyunk mégsem vesztette el teljesen hatását s minthogy Németország azt vallotta, hogy az abban vállalt kötelezettséget állja, elég erős volt annak meggátlására, hogy a köztünk és Oroszország közt keletkezett érdekellentét és feszültség hadüzenetre vezessen.
A Bismarck és Andrássy által 1879-ben létesített békeszövetség tehát végelemzésben mégis kiállotta a bolgár válság folytán keletkezett izgalmak komoly erőpróbáját. Úgy látszik, hogy csakis ez tartotta akkor féken Oroszországot. Csakis ennek volt köszönhető, hogy Oroszország a Kaulbars sikertelen küldetése és a Hitrovó-féle fölkelés kudarca után nem mert tettleg beavatkozni Bulgáriában. Az Andrássy fönt említett beszédében foglalt férfias intelem s az ennek nyomán gróf Kálnoky által tett erélyes nyilatkozat megnyugtatta a bolgárokat arra nézve, hogy orosz részről tettleges beavatkozás bekövetkezni nem fog. Világos volt az orosz stratégák előtt, hogy egy Bulgáriába küldött orosz hadtest, ha ellenséges Ausztria-Magyarország áll a háttérben, a tenger felől pedig a brit flotta áll őrt, elveszett pozícióban volna. Tehát az oroszok, ha Bulgáriába bevonulni akartak volna, ismét csak azzal a régi tétellel találták volna magukat szemközt, hogy az út Bulgáriába Ausztria-Magyarországon vezet vala keresztül. Ámde, amint Oroszország erre az útra tényleg rálép, vagyis amint Ausztria-Magyarországnak hadat üzen: beálland vala az 1879-i szerződésben foglalt casus foederis, mely szerint Németország egész haderejével köteles támogatni monarchiánkat az orosz támadás ellen.
Bismarck jól tudta, hogyha ez az eset beállana, akkor semmiféle hatalom nem volna képes fékentartani a francia háborúpártot és Franciaország megindítaná a revans-háborút Németország ellen. Azért mindent elkövetett, hogy az az eset be ne álljon.
*
A bolgár válsággal egyidejűleg ugyanis és ezzel párhuzamosan az európai konstellációnak egy nagy fordulata kezdődött meg, mely nem szorítkozott a balkán kérdések által közvetlenül érintett hatalmakra. Franciaországban a konzervatív-republikánus Jules Ferry bukásával (1885. március 30.) nagy változás indult meg a közvéleményben, mely lépésről lépésre a radikalizmus irányába szorította a sűrűn váltakozó francia minisztériumokat. Boulanger tábornoknak hadügyminiszterré történt kineveztetése után megkezdődött az előbb egy időre letűnt revans-mozgalom ama feléledése, mely csakhamar a háború meredélyének szélére juttatta Németországot. Bismarck a békeszövetségek kettős övezetével vette körül hazáját, mely kettős övezet egyértelmű volt Franciaország elszigetelésével. Ha ezen az övezeten egy osztrák-magyar-orosz konfliktus rést ütött volna, azon nyomban betolakodott volna a nehezen fékezhető francia revans.
Az orosz közvéleményben és sajtóban ismét elemi erővel tört ki a németgyűlölet, mint egykor 1875-ben, az orosz-török háborút megelőzött időben. A bolgár-kelet-ruméliai kérdésben vallott újabb kudarc az orosz nemzetben még jobban fölkorbácsolta azokat az indulatokat, melyeknek parazsa a hamu alatt izzani soha meg nem szűnt. Híre járt, hogy már 1886 őszén titokban felajánlották Párizsban az orosz szövetséget. 1887 tavaszán újból. Ekkor már nagyon komoly lehetett a dolog, mert a francia minisztertanácsban a hadsereg mozgósítását indítványozták s csakis Grévy elnök békés befolyásának volt köszönhető, hogy ezt az indítványt hat szavazattal öt ellen elvetették.
Bismarck látta a vihar közeledését, mely annál fenyegetőbb volt, mivel most már az 1884-ben három évre kötött orosz-német-osztrák-magyar egyezmény is lejáróban s a mesterségesen rekonstruált három-császár-viszony már a papíron is megszünendő volt. Komolyan hozzá kellett tehát látni a veszélyeztetett béke megmentéséhez.
Első és legfontosabb lépés volt erre a német haderő nagyobbítása. A német haderő létszámát az ún. szeptennátusi törvény hét évről hét évre állapította meg. 1874-ben hozatott ily törvény s 1880-ban megújíttatott az 1888 végéig terjedő időre. Tehát már ez a második szeptennátus is közel volt lejáratához. A szeptennátus megújítását célzó törvényjavaslatban Bismarck, illetőleg a szövetséges kormányok részéről a birodalmi hadsereg békelétszámának az eddigi 427 000-ről 468 000-re való fölemelése is javaslatba hozatott.
A német birodalmi gyűlés 1887. január 11-től 14-ig tárgyalta ezt a fontos törvényjavaslatot. Egyike volt ez a legnagyobb szabású vitáknak, melyek valaha parlamentben elhangzottak. Oly férfiak szellemi küzdelme volt ez, mint Bismarck és Moltke s az ellenzék részéről Windhorst és Eugen Richter. S ehhez az imponáló viadalhoz egész Európa szolgáltatta a közönséget, mert e viták során az akkor oly akut európai helyzet hatalmas fényszórók világításába került. A január 11-i ülésben Moltke után Bismarck emelkedett szólásra. Beszédében a katonai javaslat megokolásán s az európai helyzet megvilágításán kívül megtaláljuk a választ gróf Andrássynak fentebb említett november 16-i beszédére is. Érdemes kiemelni e nagy beszéd egy-két markáns vonását. »Nem csupán az előbbi ellenségünkkel (Ausztriával) való kiengesztelődést tekintettük feladatunknak - úgymond Bismarck -, hanem a mostani három császári hatalom közt való barátság újramegalapítását is. A mi saját viszonyaink Oroszországgal háborúink idejében semmi megszakítást sem szenvedtek s ma is minden kétségen felül állanak. Oroszország felől sem támadást, sem ellenséges politikát nem várunk. - Oroszországgal nem lesznek civódásaink, ha Bulgáriába nem megyünk, hogy ott ilyeneket keressünk. Mi nekünk Bulgária? - kérdi gúnyosan. S e kérdésre azt feleli, hogy »nekünk tökéletesen mindegy, ki kormányoz Bulgáriában« - ismétli a pomerániai gránátos csontjairól szóló régi mondását, valamint azt a másik szállóigéjét, melyet egykor hercegovináról bocsátott világgá, hogy Németországnak Bulgária Hekuba. »Feladatunk nehézsége - így folytatja tovább - nem abban van, hogy a békét Ausztriával és Oroszországgal fenntartsuk, hanem abban, hogy Ausztria és Oroszország közt fenntartsuk. Ez utóbbiak közt valóban léteznek egymással versengő érdekek«. Bismarck politikája feladatául jelöli meg az ezek közt való közvetítést, de míg egyfelől kijelenti, hogy az osztrák-magyar érdekek kedvéért nem hajlandó a hurkot Németország nyakába vetni engedni, másrészt beismeri, hogy Németország abban a veszélyben van, "hogy Ausztriában és még inkább Magyarországon orosznak, Oroszországban osztráknak fognak bennünket tekinteni«.
Érdekes, amit Bismarck a Franciaországhoz való viszonyról mondott, ha meggondoljuk, hogy e beszéd akkor hangzott el, mikor a boulangizmus legmagasabb hullámokat vetett. Bismarck a leghatározottabban elutasította egy német részről indítandó preventív háború eszméjét, de utalt Gambetta mondására: »ne parlez jamais de la guerre, mais pensez-y toujours!« És most már nem békés húrok pengetésével, hanem határozott fenyegetéssel fordul Franciaország ellen. Kijelenti, hogy ha a franciák megtámadják Németországot, ebből olyan háború lesz, melyhez képest az 1870-i gyermekjáték volt s hogy a németek igyekezni fognának legalább harminc évre támadásra képtelenné tenni Franciaországot. Bismarck célja volt, ezekkel a fenyegetésekkel felkorbácsolni a revanst ordítozókkal szemben gyáván meghúzódó francia békepártot. Hogy annál jobban megértsék, franciául kiáltotta nekik oda annak a háborúnak a célját, melyre Németország kényszeríttetnék: »saigner a blanc!« Az események még ebben az évben megmutatták, hogy Bismarck szavai nem találtak süket fülekre Franciaországban. A békepárt csakugyan feleszmélt dermedtségéből s ez mentette meg a békét akkor, mikor a háború veszélye tetőpontra hágott.
Bismarcknak még egy másik beszédéről is érdemes megemlékezni, melyben Németország viszonyát monarchiánk irányában különösen a keleti kérdésre való vonatkozással formulázta. Windhorst beszédére felelt, ki azt sürgette, hogy a német politika többet törődjék a keleti kérdéssel s ebben tartson Ausztriával. »Viszonyunk Ausztriához - mondá Bismarck - nem nyugszik azon az alapon, ahogy alkalmilag a magyar parlamentben magyarázták, hogy a két nemzet egyike magát és egész hatalmát és politikáját a másiknak szolgálatába helyezze. Mi Ausztriától sohasem kértük, hogy Franciaországgal való ügyes-bajos dolgainkba avatkozzék. Amennyiben mindkettőnk teljes, szabad és hatalmas nagyállamok gyanánt való létezéséről van szó, annyiban képviseljük kölcsönösen egymás érdekeit. De hogy Ausztriának milyen érdekei vannak Konstantinápolyban, azt neki magának kell megítélni, nekünk ott nincsenek érdekeink«. Gúnyosan aposztrofálja Windhorstot, hogy ha majd ő lesz külügyminiszter, akkor eldöntheti, hogy Németországnak vannak Konstantinápolyban olyan érdekei, melyek miatt érdemes ennek kétszáz mérföldön határos szomszédja ellen milliárdokba kerülő háborút viselni.
Bismarck beszédeinek láthatólag kettős célja volt. A keleti kérdésről hirdetett nézeteivel az orosz felfogásnak kedvezett, hogy a bolgár dolgok menete miatt izgatott orosz közvéleményt és kormányt megnyugtassa s ha lehet, megnyerje. Mindenesetre a francia koalíciótól elvonja. Másik célja volt, hogy a Franciaország felől fenyegető veszedelem erős kiszínezésével a birodalmi gyűlést rávegye a szeptennátusi javaslat s az ebben foglalt hadseregszaporítás megszavazására.
Egyik célját sem érte el. Oroszországban az izgatás tovább folyt nemcsak Ausztria-Magyarország, de Németország ellen is. Az orosz sajtó valóságos paroxizmusban volt úgy, hogy méltán lehetett tartani attól, hogy III. Sándort utóvégre éppúgy belehajtják a háborúba, mint ahogy II. Sándort 1877-ben belehajtották. Az orosz harcias párt tényleg inkább bátorítást, mint megnyugvást merített Bismarck nyilatkozataiból. De a birodalmi gyűlés ellenzékét sem győzte meg a kancellár s a szeptennátusi javaslat a szavazásnál (183 szavazattal 154 ellen) elbukott. Ugyanis mindjárt az első szakasznál oly módosítást fogadtak el, mely szerint megadatott volna ugyan a kért létszámemelés, de nem hét, hanem csak három évre. Tehát szeptennátus helyett triennátus. A tárgyalást nem folytathatták tovább. Bismarck fölemelkedett s fölolvasta a feloszlató császári rendeletet.
Óriási mozgalom ragadta meg a német közvéleményt. A nemzet többsége a kormány mellé sorakozott s az új választásoknál (február 27.) a kormány fényesen győzött. Az új birodalmi gyűlés nagy többséggel megszavazta a katonai javaslatot. Megszavazott továbbá egy 176 millió márkás katonai póthitelt, mely azonban a következő években kiadásra kerülő összegekkel együtt tényleg a 300 milliót is meghaladta.
A birodalmi gyűlés e szavazatainak kifelé is imponáló hatása volt. De Bismarck még ezzel nem érte be. Oly komolynak tartotta a helyzetet, oly fenyegetőnek a háború veszélyét, hogy a békebiztosítékok egész sorának forma szerinti egymásra halmozását indította meg.
Február végén újra öt évre megkötötte és szorosabbra vonta a lejáratához közelgő békeszövetséget Olaszországgal. Ez volt az első lépés, de ezt követte még több is.
Egy nagy világháború eshetősége, vagyis egyrészt a monarchiánk és Oroszország közt a balkáni dolgok miatt való összeütközés s ha ez kitört volna, ennek nyomában a kimaradhatatlan francia revans-háború veszedelme, mint sötét felhő borította be a láthatárt.
Nálunk is, miután a népfelkelésre vonatkozó törvény már előbb megszavaztatott, március elsejére rendkívüli ülésszakra hívták össze a delegációkat és 52 1/2 millió forint katonai póthitelt kértek tőlük. Gróf Kálnoky kifejtette, hogy most nem annyira a bolgár kérdés, mint az általános európai helyzet, a nyugat és kelet közti kölcsönös hatások okozzák a veszedelmet. A delegációk megértették, hogy a miniszter egy nagy háború eshetőségére céloz és a tőle nyert bizalmas információk következtében olyannyira komolynak ítélték a helyzetet, hogy a nagyobb hatás kedvéért mind a két delegáció egyhangúlag szavazta meg a kért hitelt. A honvédség felfegyverzésére már az előző februárban az osztrák kormány 12 millió, a magyar kormány 7 1/2 millió forintot kért s ezen összegeket is a parlament mindkét háza nálunk és Ausztriában egyhangúlag szavazta meg.
A háború nem tört ki, de a lapokban már javában folyt. A német kormányhoz közelálló »Post« ily cím alatt: »Auf des Messers Scheide« sugalmazott cikket tett közzé, melyben ki volt fejtve, hogy Boulanger tábornok nagyobb mértékben ura a helyzetnek Franciaországban, mint valaha Thiers és Gambetta volt. Ezt az uralmát azonban csak úgy tarthatja fönn, ha folytatja a harcias indulatok izgatását és ha akarná sem tudná már a francia népet visszavezetni a békés útra. Utalt rá, hogy a francia fegyverkezést lázas energiával siettetik.
Ez nem volt túlzás. A háború menthetetlenül kitört volna, ha - éppen a veszély nagyságának s talán a Bismarck beszédeiben foglalt, fentebb említett fenyegetések hatása alatt - a francia kamarában föl nem ocsúdott volna lomha apátiájából a francia békepárt. Boulanger még május 10-én - a költségvetésben foglalt óriási összegeken fölül - újabb milliókat kért egy próbamozgósításra s a kormány már másnap a költségvetési bizottságban, egy héttel később pedig a kamarában kisebbségben maradt s kénytelen volt visszalépni.
Boulanger és a boulangizmus tehát megbukott, de a revans-agitáció korántsem ült el. A radikális sajtó szenvedélyesen támadta az új Rouvier-kormányt, melyet »német minisztériumnak« neveztek. A háborúpárt most már Grévy elnökre vetette magát, mert benne látta a békés irány legfőbb támaszát. Kíméletlen hajsza indult meg az agg elnök ellen s az ennek veje Wilson által elkövetett visszaélések révén sikerült kierőszakolni Grévy leköszönését. Ez megtörtént december 1-jén, de a háborúpárt számítása mégsem vált be, mert a pár nap múlva elnökké választott Sadi-Carnot szintén a béke hívének bizonyult.
Az európai helyzet válságos volta az egész 1887-i éven át tartott. Időközben a bolgárok végrehajtották a fejedelemválasztást. Oroszország Dadian Miklós mingréliai herceget próbálta meg rájuk tukmálni, de ezt az egész bolgárság egyhangúlag visszautasította, mert tudták róla, hogy Oroszország szatrapája lenne. Július 7-én egyhangúlag megválasztotta a szobránje Koburg-Koháry Ferdinándot, miután ez előzetesen megígérte, hogy a ráeső választást kész elfogadni. A porta és a hatalmak intették Ferdinándot, hogy ne menjen Bulgáriába, mielőtt a hatalmak jóváhagyják választását, de Ferdinánd némi habozás után engedett a bolgárok esdeklő kérelmeinek s - miután a magyar honvédség kötelékéből elbocsáttatott - elindult új hazájába s a bolgár nép határtalan lelkesedése közepette augusztus 15-én Tirnovában letette az esküt, augusztus 22-én bevonult Szófiába és elfoglalta trónját.
A porta kérdést intézett a hatalmakhoz, hogy mily álláspontot foglalnak el Ferdinánd eljárásával szemben. Oroszország azt a fönnhéjázó választ adta, hogy legközelebb Erenroth tábornokot fogja Bulgáriába küldeni főkormányzóul s ez majd új minisztériumot fog alakítani s azután majd fejedelmet választat a szobranjéval. Német- és Franciaország helyeselte az orosz javaslatot, ellenben Anglia, Ausztria-Magyarország és Olaszország azt visszautasította.
Itt van helye, hogy megemlítsük, hogy gróf Andrássy az 1887. november 5-i delegációülésben interpellálta gróf Kálnokyt a bolgár ügyben s érdekes beszédében sürgette, hogy a külügyminiszter igyekezzék a barátságos hatalmakat és a szultánt rávenni Ferdinánd fejedelem megválasztásának jóváhagyására.
A helyzetet érdekesen jellemzi az is, hogy az orosz propaganda a bolgár hadseregben proklamációkat terjesztett, melyekben ilyenek voltak: Te, bolgár katona, ma az angolok, svábok és magyarok üzelmeinek szerencsétlen áldozata vagy. Most a magyar hadnagy, Koburg Ferdinánd akar téged a cár seregei ellen vezetni. Ha majd Bulgária nagy protektora el fogja magát határozni, hogy szeretett népét a borzasztó magyar-sváb zsarnokságtól megszabadítsa, akkor te, bolgár katona, nem mint ellenség, hanem hangos hurrákiáltásokkal, örömkönnyes szemekkel fogsz szabadítódhoz közeledni.
De a bolgár katona nem mozdult. Hűségesen ragaszkodott Ferdinánd fejedelemhez, ki okosan, erélyesen hozzáfogott az egyesült Bulgária kormányzásához. A cár sem mozdult, hogy elűzze őt trónjáról. Az európai helyzet azonban az egész 1887. évben válságosan feszült maradt. Szeptemberben Bismarck 25 éves miniszteri jubileuma alkalmából, gróf Kálnoky külügyminiszter ellátogatott Friedrichsruhéba, utána nemsokára Crispi, az új olasz miniszterelnök. Az egykori híres konspirátor több napon át ottmaradt Bismarcknál s mint később egy beszédében humorosan mondá, »konspirált« Bismarckkal a béke fenntartása érdekében. Hatalmas tüntetés volt ez egy készülő orosz-francia koalíció ellen. De mindez még mindig nem nyugtatta meg Bismarckot. Ő még tovább folytatta a békének s ezzel a német birodalom nyugalmának újabb biztosítékokkal való körülbástyázását.
[*]