Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám · / · Nagymolnár Ilonka: Egy szőke fiú feje körül

Nagymolnár Ilonka: Egy szőke fiú feje körül
II.

A szobák hosszú sorjába, tárt ajtószárnyakkal egymásba karolva, várakozó magányosságukban csendesen ringatták el szőnyeges mélységeikbe mindazt a kényelmet és pompát, melyet az asszonyuk számára tartogattak. A fogadószoba középső kerek asztalán meg volt terítve - kis hideg hús, sütemény. Hátha éhesek lesznek, ha hazajönnek!? A hálóba gondosan elkészítve pongyola, apró papucsok, kis éjjelilámpa. Az ablakok mind szélesen ki voltak tárva. A vízbe előttük belesütött a hold s a nyugtalan ezüstvibrálás mindenütt megcsillogott a lakás tükreiben. Legvégül a vendégszobában állott a lány ágya, elhagyatottabban és idegenebben egy kissé, de azért kedvesen és békésen az is.

Késő éjszaka volt már, mikor irtózatos kimerülten hazaértek. Az asszony, máris félálomban, mielőtt lefeküdt volna, még virágait rendezgette el a tükörasztal márványlapján. Tétován, nehezen ment a dolog, pillanatokra talán el is szunnyadt közben. A lány ott állt szemben vele, az ablakhoz támaszkodva, remegős térdekkel, meg-megroskadva néha, de csendes, szinte túlzott ragaszkodással, nem tágítva az asszony mellől. Margit küldte aludni, de rá se hallgatott, nem mozdult. Elnézett az asszony felett és ajkai remegtek.

Margit tulajdonképp nem törődött vele. Jó Isten! micsoda más, édesen zavargó kínokkal volt most telve az ő lelke!! Ahogy a kék íriszeket rendezgette a magas bronzvázába, felcsigázott agya előtt, hogy kergették egymást az emlékek!! Ahogy lehunyta egy-egy pillanatra a szemét, hogy burjánzottak fel benne máris az álmok!! Az ágyba már szinte alva omlott le s zavaros lelke ott egyszerre rátalált szőke kedvesére, akit egy órával ezelőtt, a kis gáti úton, a patak mellett megcsókolt, egy éjszakai láz önkívületében.

Juliskán azonban valami szorongó, határozatlan félés vett mind jobban erőt, melyről nem tudta, honnan és mért súlyosodik rá. Valami lappangás ülte meg belsejét és valamiképp menekülve s védekezve Margithoz húzódott, felkuporgott ágya lábához és sehogy sem mert elmenni onnan, bemenni a maga távoleső, idegen szobájába. Nem merte lehunyni szemét és küzdenie kellett önmagával, hogy ne sírjon, ne sikítson, fel ne ébressze Margitot. Egyszerre úgy kezdte érezni, hogy lassan, alattomosan valami túlerejű ellenség, láthatatlan szellem csapatai szállják meg tehetetlen, gyámoltalan, szegény énjét és percről percre nagyobb területeket hódítanak el az önuralmából. Ekkor még egyszer felfegyverkezett s hősi küzdéssel harcolt a józanságáért, a titán erejével reászálló őrület ellen, amint ott kuporgott gyötrő félelmében az asszony lábánál, ki új kis szeretőjéről álmodott.

Már hajnalodott, mikor egy leheletnyi nesz, valami suttogott szó, vagy sóhaj hagyta el az asszony ajkát. Juliska megértette, tisztán úgy értette, hogy azt mondta: »Laci, Lacikám!!«

Itt egyszerre fellobbant váratlan-rémesen a szíve s visszhangzó kongó ütemével felverte egész letompított lényét. Vad fokozással már torkán és agyán zuhogtak a dobolások s fékevesztett iramlással száguldozni kezdett a vére. Felugrott, mert már egész elvesztette az önuralmát s végképp legyőzve, elkapatva, a téboly hatalmába került. Szaladgálni kezdett a szobában s úgy érezte, hogy már nemcsak az ő szíve és egész léte remeg, hanem a levegő itt bent és kint, az egész világ ezzel a harsonás, rettenetes ritmussal telik meg, mely belőle csírázik és így liheg szakadatlan, folyvást: »Laci! Lacikám! Laci! Lacikám!«

De mire az asszony mélységes álmából tápászkodva, lassan felébredt, Juliska már újra lecsendesedett, sőt szinte természetellenesen meredt nyugalommal az ablaknál állott. Mögötte a hajnalodó halovány ég, a kékes ködökből bontakozó város; a tompán csillogó víz hátteréből tragikusan és fenségesen vált elő az alakja, a szép egyszerű feje. A mélységesen fekete haján elsiklottak a kékes fénylések, az aláfestett, megnőtt szemeiből valami túlvilági közönyösséggel siklott el a pillantása a víz felett. A keze szépségesen, csendesen pihent a párkányon. Előtte a kék íriszek állottak, a bronz tartóban.

Az asszony hozzásietett: »Mi az kicsikém?! Hát nem feküdtél le?! Csak nincs valami bajod?«

A lány nem felelt, mozdulatlan tovább állott és a pillantását nem emelte le a vízről.

Az asszony meleg álmossággal simogatta meg a lány fejét, babusgatva kérdezgette még - de azután, hogy feleletet, se semmi jelt nem kapott, elcsodálkozva, nem értve, leült egy székre, közel a lány mellé és egy verestarka nagykendőt terített magára, mert fázott.