Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám

Radó Sámuel: Vita a bankokrácia körül

Dániel próféta körülbelül olyan kellemes érzéssel léphetett az oroszlánok közé, mint én most a számos ellenféllel szembeszállok, ki a bankokráciáról szóló cikkemet tolla hegyére vette s a legkülönbözőbb szempontokból megbírálta.

De előbb egy dolgot kívánok tisztázni. Hogy jutottam én tulajdonképp annak megállapítására, hogy a bankokrácia hatalma oly félelmetes és megdöbbentő? Abból indultam ki, hogy a tőkekoncentráció folytán, mely mindenütt észlelhető, a nemzeti összvagyon tetemes része néhány főember kezébe kerül, ki egészen korlátlanul sáfárkodik. Bebizonyítottam továbbá, hogy a bankvilág alkotmányos orgánumai, a közgyűlés, az igazgatóság, a felügyelőbizottság rendszerint tulajdonképpeni hivatásuktól elidegeníttetnek és hatályos ellenőrzésre képtelenek.

Székely Ferenc azonban, ki cikkemmel behatóan vitatkozik, azt mondja: Van a bankvezér abszolút hatalmának egy nagyon jelentős korlátja. Ha a bankvezetőség visszaél megbizatásával, ha állandóan a részvényesek érdeke ellen vét, akkor ez az elégedetlenség, melyet a közgyűlésen elnémítanak, mely a felügyelőbizottságban nem juthat szóhoz, mégis csalhatatlan módon megnyilvánulhat: az árfolyamban. A részvényes, ki különben teljesen tehetetlen, egy fegyverhez folyamodhatik, egy elvitázhatlan joggal élhet: a részvényes eladhatja a papirost, ezáltal nyomja az értéket s az alacsonyabb kurzus egyszersmind a közönség ítéletét fejezi ki az igazgatóság aggályos gazdálkodása fölött.

Ez teljesen igaz. Csakhogy ezzel az igazsággal úgy járunk, mint azzal a másik tétellel, hogy az a kormány, mely rossz politikát csinál, okvetlenül belebukik. A kérdés csak az, mikor áll be ez az időpont, mikor jön a leszámolás nagy napja. Rendszerint a kár akkor már helyrehozhatlan s a megtorlás legalábbis olyan veszteséggel jár az ártatlan részvényesre, mint a bűnös igazgatóságra.

Az árhanyatlástól való félelem tehát, mely az igazgatóságot némileg féken tartja, mégsem képes az ellenőrzés más eszközeinek hiányát teljesen pótolni. Rendszerint csak arra indítja a vezetőséget, hogy gyanús tranzakcióit mély titokba burkolja. A közönség kevesebbet tud a pénzvilág rejtelmeiről, mint a diplomácia titkaiból. A pénzvilágban különben feltétlenül érvényesül az a tétel: Ne scandalum fiat! Még a versenytársak sem pattantanak ki kompromittáló titkokat. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok fittyet hánynak a nyilvánosságnak s a külügyminiszter kékkönyve pletykafészek a részvénytársaságok üzleti jelentéseihez képest. E mesterségesen fenntartott tájékozatlanság folytán a közönség nem alkothat magának helyes ítéletet a bank gazdálkodásáról. Az iránytű hamisan mutat, mert van mód befolyásolni. Az árfolyamképződés tehát sokszor hamis feltevések és többnyire oly adatok alapján történik, melyeket éppen jónak látnak publikálni. Vagyis a börzei árfolyam csak kis részben korrektívuma a vezetőség mindenhatóságának.

Ez a tényleges felelőtlenség, mely a pénzvilágot más közéleti tényezőkkel szemben jellemzi, kútforrása minden bajnak és visszaélésnek. Én nem foglalkoztam egyéni eltévelyedésekkel, mint olyanokkal. Én azokat csak annyiban feszegettem, amennyiben az általános okot, a hatalom korlátlanságát kívántam jellemezni.

Még nagy jellemszilárdsággal megáldott férfiú sem tudja magát a korlátlan hatalom csábítása alól kivonni. Különösen, ha látja, hogy ez a hatalom még akkor is, mikor a közönség rovására gyakoroltatik, nagy sikert arat s a kartársak feltétlenül helyeslik.

Senki sem kívánja a bankvezérektől, hogy az önzetlenség mintaképei legyenek. Az ő kemény mesterségük nem kedvez az altruizmusnak. Akinek a szíve áradozik filantropikus érzésektől, az rendszerint nem adja magát a pénzcsinálás mesterségére. Nem is fog ezen a téren babérokat aratni. A híres Nothnagel mondta: Csak jó ember lehet jó orvos. De senki sem alkalmazta ezt a mondást a bankigazgatókra. Még annak sincs nagy jelentősége, hogy egyes bankemberek állásukkal visszaélnek s ügyes fortélyok útján a részvényesek rovására gyarapodnak.

De az már öreg hiba, ha a bankkörök véleménye ezt az eljárást nem helyteleníti. Ilyen kifogásolható embereket nem szabad a céh élére állítani. Nem szabad őket példaadó zsenialitásukért ünnepelni. Eszembe jut az amerikai vígjáték csattanós jelenete, melyben a családapa az összegyűlt famíliának napóleoni diadalérzéssel bejelenti: Gyerekek, megint csődbe mentem! Az egész pereputty örömrivalgásba tör ki: Hurrá! Hurrá! Hurrá! Mire az apa nagylelkűen: Ezt a csődöt pedig szeretett Lolámnak engedem át!

E perverzitás hasonmása sokszor megesik a pénzvilágban. S ha a coup fényesen beválik, a kartársak irigységgel vegyes csodálattal kórusban zengik: A smart fellow! Erős ember! Elsőrendű kapacitás! Az elítélés hangját alig lehet hallani. Sőt a különcöt, ki ilyen manipulációt hibáztatna, javíthatlan idealistának csúfolják. Emlékezem, hogy nehány esztendő előtt az osztrák fegyvergyárnak egy szép napon azzal a kedves meglepetéssel szolgáltak, hogy milliós vesztesége van. A mit sem sejtő részvényesek talán vagyonuk egyharmadát vesztették. De széltében beszélték, hogy az elnökségnek ez a veszteség szépen hozott. Sőt a közgyűlésen egy anarchista részvényes ebben az irányban kíváncsiskodni is próbált. Az igazgatóság az okvetetlenkedő részvényes fölött teljes győzelmet aratott. De nem hallottam, hogy az a kétes eljárás a híres vezéremberek hitelét és presztizsét a pénzvilág szemében csorbította volna.

Örülök, hogy Székely Ferenc kritikámnak ezzel a részével keményen szembeszállt. Mert ez az érzékenység mutatja, hogy a pénzvilág nézetei átalakulóban vannak, s hogy a pénzcsinálás közérdekű és tiszteletreméltó mestersége kezdi az erkölcsi tekinteteket is figyelembe venni.

A magunk mesterségében akárhány visszaéléssel találkozunk s a sajtó terén a zsarolók, a revolverzsurnaliszták s egyéb kétes egzisztenciák nagyban garázdálkodnak. De a visszaélések elkövetői, még ha némelykor sikert is érnek el, szembe találják magukat a céh egész közvéleményével. Erős törekvésünk, hogy a gyanús elemeket, ha nem is tudjuk kiirtani, legalább háttérbe szorítsuk. Sohasem engedjük, hogy ezek mint tekintélyek körünkben szerepet játszanak. Ha a panamistát megbélyegzik, akkor legalább a tisztesség elve megkapta az elégtételt. Az erkölcsi veszély csak ott kezdődik, ha a visszaélést tisztelettel veszik körül és kitüntetik. Ez oda vezet, hogy a becsületes elemek, mint különcködő idealisták, válnak nevetségesekké s előmozdítjuk a lelketlen emberek szelekcióját.

Nagy igazságtalanságnak tekinti Székely Ferenc, hogy a bankokrácia túltengése ellen érvelek, holott a születési arisztokrácia kiváltságossága sokkal odiózusabb, miután ez a véletlenen alapul, a bankembernek kiváló pozíciója ellenben a munka, a talentum, az érdem becsülettel kivívott jutalma.

Kétségtelen, az arisztokrácia hatalma nem megérdemelt. De viszont nem is tud mai nap annyi hatalmat kifejteni, mint a plutokrata uralom. Az arisztokrácia befolyása jelenleg mégis inkább csak dekoratív, s fölényének elismerése úgyszólván szabad elhatározáson alapul. Ellenben a pénzvilág centralizációja kérlelhetlen hatalommal lép fel s az óriási lendítőkerék fogai egzisztenciánkba mélyen belekapaszkodnak. Itt nincs menekülés. A születési arisztokrácia befolyása ellen továbbá a népélet elemi ereje áll fegyverben s azt minden pontban visszaszorítani iparkodik. Hatalma, mely történelmi hagyományon és előítéleten alapul, máris nagyon ingadozik. Ellenben a plutokratizmus érintetlenül fennáll, sőt napról napra gyarapodik s a világ teljesen tehetetlenül áll az új hatalommal szemben, melynek veszélyeit csak rövid idő óta ismerték fel, anélkül, hogy az orvoslás módjaira nézve még elméletben is meg tudtak volna egyezni.

Éppen a szellemi kiválóság, a kétségtelen ügyesség, rafinéria és erély, mely a bankokrácia embereit jellemzi, súlyosbítja a bajt. Az intellektualitásnak az a neme, mely a jó bankembert teszi, a szellemi és erkölcsi rangfokozatban nem foglalja el az első helyet. Ha valaki nagy éleslátással bír, hogy egy pillanat alatt el tudja dönteni, vajon mekkora nyereséggel jár egy bizonyos tranzakció, vajon szabad-e azt a kockázatot vállalni, az kétségtelenül jó bankigazgató lesz. De az emberiség haladása, a nemzetek fejlődése nem ezektől a tulajdonságoktól függ. Az ügyes számítóképesség, a hajlam, mindent üzleti szempontból tekinteni, a képesség sikeres pénzügyi kombinációkat létrehozni, nem az a tehetség, melyet szabad volna első sorba állítani és a legfényesebb jutalommal koszorúzni. Ebben van a morális és szellemi veszély! Mi az iskolában Platót és Dantét, Zrínyit és Petőfit tanultuk példaadó hősöknek tisztelni. Ha az életbe kilépünk, mit látunk? A sikeres bankelnök, az az ideál! Minket Rockefeller példája hevít. Morgan az a szellemi nagyság, melynek lábai elé borulunk, melynek feltétlen hódolattal adózunk! Ez nem jól van így! Az általános bámulat, a rajongás, mellyel a pénzhatalmat körülveszik, korunk egyik legaggályosabb vonása. Minden a pénzemberek körül forog. Az arisztokrácia keresi velük az összeköttetést. A kormány kedveskedik nekik. Tudomány és művészet hajhássza támogatásukat. Az egyház szolgái bő alamizsnáik fejében követendő mintaemberekként dicsőítik őket. Szívem összefacsarodik, mondja egy angol író, ha a mammonizmus bálványozását látom. A legnagyobb emberek meghajolnak a pénzkirályok előtt. A fenkölt lelkűek is kénytelenek velük számolni, ha egzisztenciájukat nem akarják kockáztatni. Ez a világ folyása! Jaj annak a társadalomnak, mely a pénzhatalmat a legfelső polcra állítja, a kereseti képességet, a pénzharácsolási talentumot, mint legnagyobb erényt, ünnepli! Ez a vonás elcsúfítja a világ képét, lealacsonyítja és eltorzítja a kultúrát. Utálom a mammonizmus túltengését. Kerülöm ezt a pénzmániában szenvedő világot. Visszavonulok a magányba. Keresek vigasztalást. Fellapozom a bibliát, Shakespeare-t, Dantét, hogy e tiszta légkörben önérzetem, emberi méltóságom feléledjen és erőt találjak a beteges áramlatnak ellentállni.

Ez az érzés honol a szívemben. Ez emészti a lesújtott lelkeket. Ebből az érzésből fakad az a démoni mozgalom, mely a kultúra legnagyobb központjain, mint trösztellenes mozgalom, mint antiplutokratizmus, mint antiszemitizmus, felszínre jutott.

Éppen a kultúrember az, ki nagyobb érzékenysége folytán nehezebben tud a modern plutokratizmushoz alkalmazkodni s nehezebben tűri a benne rejlő igazságtalanságot. Mert ne tessék ám az oly mélyen meggyökerezett ellenérzést csupán az irigységnek betudni! Kétségtelenül az irigységnek is van része az antiplutokrata mozgalomban. De az irigység nem meri magát komisz meztelenségében leleplezni. Az a gyűlölet, mely feljajdul, agitál és segítséget keres szerény egzisztenciája megmentésére, az az igazságtalanság elleni tiltakozás. Itt van a bankokrácia fényes sorsának egyik tragikus vonása.

A bankokrácia túl van fizetve. A bankokrácia beteges túlbecsülésben szenved. A lateinervilág, a művelt proletariátus - és ezekhez az aránylag szerény fizetésen tengődő minisztereket, államtitkárokat s generálisokat is hozzá kell számítanom - némi nyugtalansággal és nehezteléssel veti fel a kérdést, vajon az ő szellemi munkája a társadalomra és államra nézve olyan nagyon mögötte áll-e a bankemberének, hogy azt a nagy megkülönböztetést indokolttá tegye?

Mind e jelenségek alapján tehát feljogosítva érezhetem magamat a bankvilág uralmáról, bankokráciáról beszélni. Ez a szókimondás volt az oka, hogy fejtegetéseim oly nagy visszhangra találtak és nézeteim ezúttal - noha különben irodalmi sikerek tekintetében nem vagyok éppen elkényeztetve - korántsem proletárok, hanem a középosztály és a politikusok körében találkoztak lelkes helyesléssel. Talán hozzájárult még az is, hogy míg a politikai hatalom bírálatával sűrűn találkozunk a lapokban, a financiális nagyhatalom kritikája a sajtót aránylag keveset foglalkoztatja.

De ne tessék ám azt hinni, ámbár ez a vélemény nagyon elterjedt, hogy a sajtó nem szólalhat fel, mert a bankvilág szolgálatában áll, mert bizonyos kedvezményekkel, nevezetesen a közismert pauzálékkal meg van vesztegetve. Ez alapos tévdés. Legyen szabad erre vonatkozólag némi tájékoztató megjegyzést tennem s talán illetékesnek tarthatom magamat erre, amennyiben húsz évnél tovább, mint szerkesztő és kiadó, közvetlen tapasztalatokat gyűjthettem. A szkeptikusok aztán elég éleslátással bírnak majd annak a megítélésére, vajon állításaim vétenek-e a tárgyilagos igazság ellen.

A bankoknak s a lapoknak üzleti viszonya azon alapul, hogy a pénzintézetek bizonyos jelentéseket, tudósításokat és hirdetéseket publikálnak, melyekért éppolyan fizetés jár, mint más hirdetésekért. Az intézetek vagy egyes közleményekért fizetnek, vagy ha ezek nagy számban és tömegesen publikáltatnak, átalányösszegben, úgynevezett pauzáléban állapodnak meg. Az egyezmény a do ut des elvén alapul. A lapok becsületes szolgálatért becsületes fizetést kapnak. Mármost ezt az üzlei összeköttetést úgy magyarázni, hogy ezáltal a lap és a szerkesztő bizonyos alávetettségbe, úgyszólván jobbágyi viszonyba jut, a legnagyobb botorság. Megvesztegetésről vagy lekenyerezésről nem lehet szó, mert az átalány éppen csak a tett szolgálatnak felel meg s így aránylag oly csekély, hogy annak nagyon hitvány embernek kell lennie, ki ezáltal lekenyerezve érzi magát és emiatt szabad bírálatának jogáról lemondani hajlandó.

Meglehet, hogy a pénzvilág nagy hatalma, úgy, mint az egész társadalomra, a társadalomnak erre a szervére is babonás nyomással hat. De ez nem lepénzelés és vesztegetés eredménye s egészen az egyéniségtől függ, vajon az egyes hírlapíró milyen mértékben tudja magát ez önkéntelen szuggeszció alól kivonni. Ha a sajtó aránylag kevesebbet foglalkozik közgazdasági, mint politikai kritikával, az inkább annak tulajdonítható, hogy a bankok nem kötelesek akciójukat nyilvánosságra hozni, miként a kormány és ennélfogva sokkal kevesebb támasztékot nyújtanak az ítélkezésre. Nevetséges ráfogás tehát a sajtót pauzálék által lekenyerezettnek odaállítani.

A pauzálé e hamis beállítása alkalmul szolgál a Magyar Figyelőnek, hogy Bankokrácia című cikkem miatt ellenem személyes kirohanást intézzen. Csodálkoztam nagyon, hogy komoly lapban helyt adtak olyan alantas polémiának, mely udvari tanácsosságomra, lapvállalatomra, pauzáléimra való célozgatással ízetlenkedik. De azután eszembe jutott, hogy Farkas Pál ezt a cikket napokkal azelőtt bejelentette volt és Farkas Pál tudvalevőleg, noha Tisza István gróf szabja meg e folyóirat általános irányát, a szerkesztőség cselédszobájában teljhatalommal intézkedik, sőt szabad neki, ha az előkelőségek eltávoznak, a főszerkesztő székébe is beleülnie. Így azután egy komoly, nagy fontosságú ügyről szóló tanulmány léha, élcelődő elintézése nagyon természetesnek látszott előttem és csak sajnálhatom, hogy egy komoly revü, mely a publicisztikai vita eldurvulásának útját akarta állani, hűtlen lett programjához s a polémiának ily alantas módszeréhez folyamodott.

Áttérek most az Ignotus által felhozott ellenvetésre, mely engem sötétlátással vádol és a bankokrácia visszaéléseit korántsem véli olyan nehezen orvosolhatónak, mint én.

Állásfoglalásom főleg a reform szokásos módszere, a spekuláció korlátozása, a határidő-üzlet eltiltása és hasonló palliatívumok ellen irányult. Nem kívántam az önámításnak, mely az agráriusok részéről követelt antimerkantilis intézkedés folytán lábrakapott, újabb tápot adni. Kétségtelen, hogy a jövő fejlődés a bankokrácia korlátozásának új módjait fogja találni. Az amerikai és angol kísérletek a trösztlegiszláció és a megadóztatás terén ugyan csupán részleges sikerrel jártak. Nem mutatkoztak elég hatályosoknak. A jövő fejlődés talán abban az irányban fog haladni, mely a német kormány petróleummonopóliumában és az olasz biztosítási monopólium létesítésében nyilatkozik meg.

Végre legyen szabad a szemrehányás ellen védekeznem, mintha kedvezőtlen ítéletemet a bankokrácia tagjairól általánosítottam volna és nagyon igazságtalanul nem emlékeztem volna meg a tiszteletre méltó kivételekről.

Mint már előbb kiemeltem, én nem egyéni eltévelyedésekről szóltam, legfeljebb csak példaképpen hoztam fel azokat. Én a kóros szervezet általános visszahatását fejtegettem, mely úgyszólván prémiumot tűz ki a visszaélésre, a tisztességes elemeket pedig háttérbe szorítja.

Ha a kép túl sötétnek látszott, arról nem tehetek. De távol állok a paraszt tévedésétől, mely a bankigazgatót olyan szemmel nézi, mint Franz Moor szerepének alakítóját. Hogy nagy bankokat intelligencia és nagy körültekintés nélkül nem lehet vezetni, azt jól tudom. Ezt nem is akartam kétségbe vonni. Csak kissé túlbecsültnek tartottam e tehetséget.

Hogy a bankember az intelligenciának legbecsesebb faktorával, az objektivitással is rendelkezik, azt éppen a »bankokrácia« megjelenésekor örömmel tapasztaltam. Csak szórványosan nyilatkozott meg a barbár ellenségeskedés. A legtöbbje rögtön arra az egyedül helyes álláspontra helyezkedett, hogy olyan korban, mely a császárokat, királyokat és pápákat is kritika tárgyává teszi, a bankvilág sem igényelheti a kritikától való teljes immunitást. Erre nézve csak annyit mondhatok: a kormányok s a világ összes miniszterei boldogok volnának, ha akcióikat csak olyan fegyverekkel támadnák, amilyent én a sokat említett cikkben alkalmaztam. Az ellentétes álláspont mellett való érvelés, melyet Székely Ferenc képviselt, bizonyára hozzá fog járulni, hogy a közönség e nagy jelentőségű, de a publicisztika által nálunk elhanyagolt tárgyról kellő tájékoztatást nyerjen.

Legjobban meghatott nehány áldott lelkű jóakaróm feddő szava, kik így szóltak: Mire való a harc? Mire jó nyugalmadat zavarni? Miért kell olyan kényes tárgyat feszegetned, mely által hatalmas embereket magadra haragítasz?

Erre a bölcs beszédre igazán nem tudtam semmit sem felelni, ami az okos filisztereket kielégítette volna. De éreztem, hogy írónak kár volna ily józanul gondolkodnia. Az írónak legnagyobb szenvedélye az ő eszméi. Elég gyakran kell neki legjobb gondolatait elfojtania, mert az ember függeteg társadalmi lény, minden csepp függetlenséget ki kell verekednie. De az író nem lehet mindig oly kényes érdekeire és nyugalmára. Az okos diplomatizálás az író legnagyobb veszélye. Egy magasabb ösztön hajtja őt, hogy mondja ki, ami szívét emészti. Ez kötelessége önmaga iránt, ez egyéniségének erkölcsi követelménye. Az emberiség egész fájdalma lüktet szívében. Az író lázongása, elégedetlensége, haragja lesz a jövő nemzedék áldása és jótéteménye. Az igazi író sohasem lehet egészen hűtelen ahhoz az elvhez: Vitam impendere vero! ami magyarul annyit tesz, hogy: Szólj igazat, ha be is törik a fejed!