Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Még fülünkbe hangzanak a Műcsarnok és a Képzőművészeti Társulat félszázados jubileumáról szóló émelyítő dicsérőbeszédek, dadogó, de méztől csepegő kommünikék, a nagyhangú ígéretek, az első magyar képzőművészeti intézmény hivatását hirdető kongó frázisok. Két éven keresztül jubiláltak és tósztoztak. Most pedig, mikor újra dolgozni kellene, most jelentkeznek az úgynevezett téli kiállítással, jelentkeznek egy tárlattal, mely úgy előkészítése és rendezése, mint kvalitása tekintetében végleges hozzá nem értéssel párosult rosszakaratról tesz tanúságot. Jelentkeznek egy tárlattal, melynek láttára teljes joggal háborodik fel minden önérzetesebb művész s teljes joggal jelenti ki, hogy elérkezett az az idő, mikor az eszközökben való válogatás nélkül kell rendet teremteni azon a helyen, hol közpénzekért kétségbeejtő dilettánsokat támogatnak, hajszálnyi reménységet nem nyújtó kép-pepecselőknek adnak teret s jó vagy rossz úton járó, de minden kétségen felül talentumos, munkás művészeket zárnak ki.
Konzervativizmus? Jó volna, ha nem élnének vissza oly gyakran ezzel a szóval. Ha valahol, a képzőművészeti tevékenységben, melynek egyre nagyobb mértékben kell mesterségbeli tudáson és tudatosságon, számításon, töprengő tervezésen alapulnia, a konzervativizmusnak legalább annyi jelentősége van, mint a mindent felforgatni akaró, minden kiélt szépség helyett új élvezetet ígérő modernségnek. Ez a modernség csakugyan nem ritkán szabados, merev formák híján gyakran engedi becsúszni a szélhámos tudatlanságot. Ha valaki ezzel szemben konzervatív, akadémikus, annál szigorúbban kell vigyáznia a tudás megállapítható mértékére, az iskolás szabatosságra, mely a tehetséget, sőt a zsenialitást éppenséggel nem zárja ki. Ha már most bemegyek a Műcsarnok mostani kiállítására és felteszem a konzervatív szemüveget és ragaszkodom a kipróbált hagyományokhoz, a megvizsgált tudáshoz, akkor, éppen akkor kell háborognom és bot után nyúlnom. A frissebb művészi irányok egy-egy véletlenül maradt finom vagy ügyes, vagy talentumos hajtását még csak felfedezhetem; de konzervativizmus csupán karikatúra formájában jelentkezik, magára aggatott, rosszul ellesett visszataszító külsőségekkel, mint megcsúfolása halott és eleven konzervatív mestereknek, kik itt, e tehetetlen uszályhordozókban bukkanhatnak legveszedelmesebb ellenségeikre.
Az előzménye e kiállításnak az ok, amiért ilyen üressé, ilyen sivárrá lett az, hogy a Műcsarnok művészi ügyeinek vezetése ma éppen e másodleöntésű konzervatívok kezében van, akik mint művészek az iskolás ötlettelenséget s némely modernek tagadhatatlan léhaságát egyesítik magukban. Ők a zsűri urai s a zsűrin keresztül a kiállítást saját képükre és hasonlatosságukra teremtették meg. Visszalökték tehát a frissebbek, a kevésbé iskolásak közül azt, akiben talentumot sejtettek s hogy mégis bennmaradt egy-egy modernebb íze mellett is kiváló mű, arról bizonyára nem ők tehetnek, azt félreismerték. Az igazsághoz híven meg kell jegyezni, hogy nem láttuk mind a visszautasított képeket. Amit azonban láttunk belőlük, amit láttunk a visszautasítottak névsorából, az kellőképpen megalapozta ezt a véleményt. Hanem a zsűriműködés ellenpróbája, az már látható és ellenőrizhető s megállapítható belőle, hogyan képviselik ezek az elborult szemű emberek a konzervativizmust. Konzervatív először is az, amit ők festettek. És konzervatív, megbízható az olyan munka, amely ezt az önmagában is másodlagos külsőségek közt való botorkálást tehetetlenül használt, silány eszközeivel még mélyebbre süllyeszti. S ez a fajta tucatjával van jelen, szemetszúróan, gyomrotfordítóan ott terpeszkedik a falakon, melyeket becsületes, reményteljes művészek elől szedtek el, olyan művészek elől, kiknek jelentős, emlékezetes - ha ez a Műcsarnok urainak jobban imponál - hivatalosan lebélyegezett sikereik voltak már ugyanezen a helyen. Ez ellenpróba, a zsűri képtelen működésének letagadhatatlan jelei alapján kell aztán egyre harsányabban ismételni: egyetlenegy bekeretezett vásznat nem volt joga visszautasítani annak a zsűrinek, mely megtűri az ordító tudatlanság és tehetetlenség olyan termékeit, amilyenek a Műcsarnoknak szinte minden termében riasztgatják a nézőt.
Most a fiatal, ha nem korra, hát művészetre frissebb művészek lázadoznak a Műcsarnok ellen. Ez természetes: az egészen megállapodottaknak nincs szükségük lázadásra. Hanem a Műcsarnok mai művészi szervezete a vérigsértett konzervativizmustól is megérdemelné, hogy a konzervativizmus jegyében felrobbantassék.