Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám · / · Szabó Dezső: Jamest olvasom

Szabó Dezső: Jamest olvasom
Pragmatizmus és vigasztalás

I.

Nem vették komolyan, mert mindig egész létét kockáztatta igazságaiért. Nem hittek benne, mert abszolút önzetlenséggel élt az igazságainak. Nem szerették, mert senkit sem tudott gyűlölni, a háborúban is magává tudta élni az ellenséget és nem fért be az apró szervezkedések kis cinkosságába. Olyan szélesen volt ember, hogy senki sem bízott benne.

Évről évre mind több igazságának lett az özvegye. Sorra temette el őket és mindenik halálával még többféleképpen lett ember. De azért mindenik halálával sokat szenvedett. Azután kisodródott az élet összeharapásából egy olyan helyre, hol az emberek lábujjhegyen gyűlölnek, suttogva harapnak, ahol az élet csak annyira élet, hogy a szeretet züllésnek, a fájdalom értéktelen monomániának tetszik.

Sokáig azt hitte, hogy meghalt és csak az írott nagy szépségek leheltek életet beléje. De mi az írott szépség annak, aki arra született, hogy az emberekben élje meg magát?

Azután jött egy magyarázó, békéltető ősz. Füléhez tette csendjét, melyből minden kihangzik, szeméhez vette napfényét, melyen át mindent meg lehet látni. Mindent hallott és látott, mert az akaratát elaltatta az ősz.

És ekkor maga felé fordult és így beszélt: Mi az élet értelme számomra? Én már mindenféle lelkesedést illúzióvá hősködtem. És semmi pózzal nem tehetem élhetővé az életet, mert minden póznak átéltem az irodalmát és minden irodalomnak ismerem a pózait.

Nem élhetem a meg nem értett ember magános pózát. A sok volt példa szemembe kiáltaná a szerep meddőségét.

Nem élhetem a schopenhaueri póz tragikus illúzióit. Az élet nagy mosolygó tükre komikusan rikítná vissza savanyú arcom.

Nem élhetem az egy példányban levő »különös egyén« pózát, a tour d'ivoire naiv gőgjét. Életre és testvérre vagyok éhes s a régi pózok hideg kőkoporsók.

És minden pózban, minden igazságban csak egy részem érezném s csak egy szerep próbálná életnek hazudni magát. Hogy éljek és tegyek, ha nem hihetek valamiben abszolúte, korláttalanul?

És hogy higgyek valamely igazságnak mikor már annyi igazságom volt? Mindenik igazságom egy mámorosan érzett énem volt és mindenik múlttá siklott, mint az összemarkolt patakvíz. Pedig fiatal vérem taszít az élet nyüzsgése felé és zátonyra dobott életem, mint szerelmes szarvasbika tülköl feléd: dolgozó ember, szerető ember, gyűlölő ember.

De hogy menjek közétek, mikor nincs igazságom, mely erőt adjon a lépés, a kézfogás és az ökölcsapás illúzióira?