Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Figyelő · / · Lányi Viktor: Hubay Jenő
Irodalomtörténeti monográfiák vannak már, ha nem is éppen nagy számban, olyanok, melyek egy költő profilját tisztán megrajzolják s egy életmunka struktúráját felfedik. Az irodalomtörténet nagyobb vonalú speciális problémái s még inkább az általánosak azonban mindeddig megoldatlanok. Így nincsen egyetlen korszaknak s egyetlen műfaj felődésének sem olyan leírása, melyben az irodalomtörténet tudományképp mutatkoznék be. Ez az állítás mértéktelen túlzásnak látszik: de könnyen és egész terjedelmében bebizonyítható. Akármilyen elvégzett munka tudományosságának külső kritériuma: a kapott eredmények nyilvánvaló véglegessége és folytathatósága. A tudomány ugyanis ott kezdődik, ahol valami az idők forgandósága s az egyéni rálátások különbözősége fölé emelkedik, amikor nem egyvalaki lát meg szeme különös alkalmasságai szerint bizonyos dolgokat, olyan összefüggésben, amilyent egyéni sajátosságai s különösségei szabnak meg, hanem az anyag természetes szervezete tárul fel, egy teljes tárgyilagosságú eljárás alkalmazása következtében. A művész is belelát a dolgok természetébe és összefüggéseibe. De látomása mindig magában lezárt s éppen a lezártság bizonyítéka problémája megoldottságának: míg a tudomány eredménye egy fix pont, ahonnan minden irányban elágazások indulnak el, éppen a világegyetem szerves folytonossága következtében. »Csak a halál által van elzárva a dráma minden ajtaja a végen túl, a jövő felé; csak így van befelé fordítva minden az életből kitépett szála, csak így válik körré, saját farkába harapó kígyóvá a dráma«, mondja Lukács György. A tudománynak ellenkezőleg és természetesen mindig és minden irányban szükségképpen vannak határkérdései.
A véglegesség és a folytathatóság kritériuma sehol sem található fel: és így kétségkívül még szervezetlen az irodalomtörténet, mint tudomány. Ezer napszámos dolgozik egyre az eljövendő irodalomtörténet előkészítésén, évenként könyvtárak telnek meg anyagleltárakkal, adatelkönyvelésekkel. Hettner, Taine, Brunetičre és még két-három nagyszabású ember pedig tipikusan a művész és nem a tudós szempontjait veti fel az irodalomtörténet anyagával szemben. Egészen világos, hogy Taine angol irodalomtörténete úgy viszonylik az angol irodalom megíratlan igazi történetéhez, mint Goethe gyönyörű Farbenlehre-je a Newton-tételekhez. Jóformán csak Saint-Beuve, Dilthey és Paul Ernst némely irodalmi arcképe mond véglegest a modellről és állítja be egy folytonos sorba a tárgyalt életmunka problémáját.
Az irodalomtörténetnek, mint módszeres tudománynak ilyen állapota mellett Lukács György nem is tudományos kísérletre, hanem voltaképpen kígyóbűvölésre vállalkozott, mikor a modern dráma fejlődéstörténetének megírásához fogott, mikor az irodalomtörténet-írásnak legkényesebb s legveszedelmesebb anyagát próbálta nem is formába szorítani, hanem egyenesen mivolta szerint való, számára elrendelt alakra jegecesíteni. A modern dráma nem csupán aktuális, vitás, eldöntetlen, eleven: de az élet széleivel, a végső dolgokkal foglalkozik, a sorsot idézi fel, a lélek teljes regiszterét zengeti meg úgy, hogy már egészében átfogni is nagy dolog, mindig irodalomesztétikailag és fejlődéstörténetileg lényeges keresztmetszetére találni meg egész bizonyosan: igazi és tűzpróbán edzett tudomány.
Egyik Jókai-regényben egy kő hull a mozdulatlan tükrű, ismeretlen anyagú tóba és erre megreng a föld, a tó pedig szempillantás alatt megkövesedik. Lukács György könyvének anyagában nincsen olyan hajlam az átváltozásra, mint az északi pólus tavában; a bölcsek köve pedig csak Jókai-regények hőseinek adatik meg. De az elérkezendő kristályalak nagy vonalakban mégis kirajzolódik.
Lukács György megtalálja a ma elöl álló tizenöt drámaköltő közül tíznek megítéléséhez a perdöntő szempontot, egészen új és egészen természetes helyet ád eddig elintézetlen s problematikus művészeteknek. Megmondja, miért nem jutott el az igazi tragikomédiáig Wedekind, megmutatja Maeterlinck balladadrámájának természetét és határait, lucidus magyarázatát adja Shaw szocialisztikus drámájának. Ha Lessing-kritikáját Erich Schmidt nagy Lessing-könyvével, Hebbel-fejezetét Richard Maria Werner Hebbel-életrajzával, a különben hézagos Ibsen-megjegyzéseket Emil Reich Ibsen-dramaturgiájával s Hauptmann naturalizmusának kritikáját a Schlenthertől adottal veti össze akármelyik elfogulatlan olvasó: nem lehet nem észrevennie, mennyivel az anyaghoz egyéniesültebbek és mégis mennyire általánosabban felvilágosítóak Lukács György szempontjai. Hiszen a legtöbbet átkutatott és leggondosabban gyomlált területen, Shakespeare, Goethe, Schiller művészetéről találni könyvében egy egész sor új pozitív megfigyelést s ezek a megfigyelések csak első pillanatban részletanalízisek, azután pedig dogmatikus fontosságú s bizonyosságú tételek kinyilatkozásai. Ellenvetései olyan pozitívak, mérlegei annyira számszerűek, leszármaztatásai olyan indiciumokon alapulnak, hogy a könyvben adott írói arcképek néhány elnagyolt kivételével megcáfolják az előttük készülteket, vagy legalábbis hiányosaknak és centrumot tévesztetteknek mutatják a régibb kísérleteket. A két vastag kötet ugyan ügyel arra, hogy soha ne térjen le a dráma fejlődési vonaláról s mégis tiszta és precíz, bár kimondatlan kritikáját adja a 19. század kultúrájának, ennek a furcsa, egyetlen s egységtelen korszaknak, melyben eliszaposodnak az előtte volt, stílusos koroknak biztos útú egyenes áramlatai. Az egyes megjegyzések újsága és találó volta szembeszökő. De meg nyilvánvaló az is, hogy Lukács György módszeresebben s szigorúbb kritikával, mégis eredményesebben s termékenyebben aknázza ki a szociológiát az irodalomtörténet segédtudományaként, mint akárki előtte.
A nagy könyv ilyen érdemeivel szemben csak az elfogultságnak lehetnek kétségei: még az érteni nem akarók is ezekkel az érdemekkel állítják szembe Lukácsnak azt az állítólagos fogyatékosságát és kiforratlanságát, mely pedig a valódi érték, a lamarcki tett művében.
Itt is felbukkan ugyanis az a látszólagos antinómia, amely egyéb írásainak is legfeltűnőbb vonása, az a mindkétfelé ellenzékiség, mely kényelmetlenné tette ezt a sehová se sorozható súlyos embert a könnyű elintézések kedvelői számára. Az esztétikust, az irodalomtörténetírót, egyáltalában a másodlagos írásfajta művelőjét: a kritikust, két típus között szokás elosztani. Az egyik benyomásait mondja el, a másik a tényeket. Az egyik a tényekből szeretne ékesszólást kicsiholni, a másik lemond a tények ékesszólásáról, elég ékesszólónak érzi saját magát minden segítség nélkül is. Sehol nincsen helye tehát egy olyan embernek, ki nem személytelenül objektív s nem személyeskedően szubjektív, hanem egzakt és lírikus egyszerre. Lukács György könyvének egyes fejezetei konkrét megjegyzések egy adott tárgyról s mégis egyéni vallomások. Lukács György definiálja érzéseit, definiálja az életet, a sorsot, a halált, definiálná még a szerelmet is, ha szóba hozná s egy óda versszakaiként sorozza egymás mögé definícióit.
Definiálsz, ha nem értesz meg valamit, mondották csúfolódva Hegelre kortársai. Lukács bizonyára nem tekintené lekicsinylésnek ezt a rossznyelvű megjegyzést.
A nyelv sokértelműsége, a fogalmak tisztátlansága, az érzések határozatlansága s észrevétlen felszívódása, az élménytípusoknak véletlenektől átszövődése ellen fegyvere és védelme Lukácsnak a definíció. Definíciói a megtisztult érzések és könyveinek éppen legelvontabb fejezetei a magasrendű érzéseknek olyan akadálytalan és szabad lendületű kirajzolódásai, amilyeneket Maister Eckartnál lehet találni és Angelus Silesiusnál.
A tiszta érzés s a tudományos egzaktság nem kerülhet szembe egymással Lukácsnál. Mint ahogy a dráma »tudatossá teszi az élet gyökereit«, úgy vezeti le feltételeiből és fedi fel struktúrájában a tudomány az érzésnek a priori bizonyosságait. A tudomány és az érzés különválása tulajdonképpen csak szubjektív gyökerű. A tudomány általában személytelen. A személyszerű érzés az énből fakad s az énben igazolódik, míg a tudomány eredményeit az én csak elhiszi, de nem tudja. Lukács érzései önkéntelenül, de mégis nagy energiával szűrődnek és formálódnak s az érzés végül tiszta és szabatos formában jelenik meg, akárcsak egy módszeres végiggondolás zárószeme volna. Az érzés tudománnyá kristályosodását talán sehol sem lehet szebben megfigyelni, mint éppen Lukácsnál. Tumultuózusan és nehéz küzdelmek árán válik ki egy hangulatkomplexumból Lukács metafizikai tragikum-érzése, kizárások és egyéb logikai műveletek után jelenik meg végre definiált határozottságban s felismertségben s tulajdonképpen nem más, mint megigenlése azoknak a posztulátumoknak, melyeket Lukács szinte matematikailag vezet le a dráma külső feltételeiből, az ezerfejű közönség tartós együvé olvasztásának módját ejtéséből, az idő rövidségéből, a színpad távolságából s a többi adott körülményből. Az érzésnek s a tudományos munkának itt az a viszonya, mint amilyen a képnél a művész látomása s a realizálás, a szubjektív preegzisztencia s a technikai megvalósulás között van.
Ez az összehasonlítás nem enged el egy másikat: Marées és Lukács összevetését. Emberileg sok a közös kettőjükben: a feladatért s a feladatban való élet, saját személyük teljes és feltétlen alárendelése az ügynek, egyáltalában az ügy szükségszerű s személytelen felfogása, mely által Marées is, Lukács is mintegy csak tárgyilagos és elfogulatlan figyelemmel kísérője annak »was in ihm denkt«. Ezenfelül azonban vannak nyomatékos tárgyi találkozások is.
Akik az előadás luciditásából következtetnek vissza az elgondolás tisztaságára és így zokon veszik Lukácsnak nehézkességét, bizonyára arra a kínos küzdelemre és arra a félsikerre gondolnak, amellyel Marées megérzékítette látomásait. Pedig a látomások hasonló természete teszi rokonművekké Marées képeit és Lukács írásait. Marées a mai művészettel és Lukács a mai irodalomesztétikával szemben szinte a hellén hagyomány felébresztőinek számíthatnak.
Az egész mai szellemi élet bonyolultsága és problematikus volta magyarázatára talál, ha a hellén kultúra emlékei mellé kerülnek a modern kultúra termékei. Minden görög művészeti alkotás egyenesen és közvetlenül ráutal a művészet lényeges feladataira, minden görög gondolkodó egyenesen és közvetlenül ráutal a gondolkodás lényeges kérdéseire. Most azonban annyira specializálódott és decentrizálódott a tudomány és a művészet, hogy nagy és mélyre látó tudományos elgondolások egyáltalában nem gondolnak arra a kérdésfelvetésre, amelynek a választudakolásából ered az általuk tárgyalt probléma. A művészet bizonyos a fejlődés során felmerült mellékes problémákra nézve kísérletezik végnélkül, és talán egyre finomabban, elfelejtkezve arról, hogy mi is az igazi hivatása a látható világgal szemben.
A művészet, lassanként ugyan, de mégis meglátja Marées mementóját és megérti eredményeit. És amiáltal Marées naggyá lett, annak köszönheti Lukács rendkívüli eredményeit és munkájának rendkívüli jelentőségét. A tudomány osztódás útján való szaporodásának és az érzés kritikátlan terjengésének éveiben ez egyszer az érzés biztos irányt jelöl a tudomány elé és a tudomány által igazi mivoltára tisztul az érzés. Ez óvja meg a tudományt a skolasztikába tévedéstől és a lírát az impresszionizmussá posványosodástól, általa emelkedik tudománnyá a tudománytalan ismerethalmaz, itt megvan a formai kritérium és megvan a tartalom súlya.