Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Figyelő · / · Lányi Viktor: Hubay Jenő

Karinthy Frigyes: Bernstein: Az ostrom

Bernstein nagyon felbosszankodhatott a kritikusokon, akik most már évek óta nyaggatják őt az elcsépelt közhellyel: hogy ő egy hatásos és hogy nála trükkökre megy ki minden és így tovább. Most majd megmutatja, hogy ő egy finom, nincs szüksége a beállítás ravasz és bonyolult eszközeire - a harmadik felvonás teljesen befejezett, végleg elintézett cselekmény után - fenntartott hely differenciáltak részére - direkte erre a célra lesz fordítva. A nagy politikus két felvonás alatt előkelően kimászik a drámai csomóból - a harmadikban leül egy székre és elmondja, hogy így, meg úgy, fiatalkorában ő mennyit szenvedett, de aztán találkozott Pósa bácsival és minden jóra fordult. A fiatalkori élmények csakugyan nem közönségesek és őnagysága, aki mellettem ült, elsírta magát. Kérdésemre, hogy miért teszi ezt, odanyilatkozott, hogy eszébe jutott a Géza, annak is ilyen szomorú volt az ifjúsága és hogy Hegedüs ezt mélyen átérezte.

Hegedüs is mélyen átérezte, őnagysága is mélyen átérezte, én is mélyen átéreztem, hogy bizony előfordul, hogy ilyen szomorú egy ember ifjúsága, míg odáig jut, hogy drámát lehet írni róla. Igazán meg voltam hatva, ezen nem lehet vitatkozni és a kritikus oly fáradt és szomorú: hát ennek a Bernsteinnek igaza van. És ha legközelebb arról fog drámát csinálni, hogy valaki meg akarja ölni a feleségét, a második felvonásban kiderül, hogy a felesége nem csalta meg - ám csináljon hozzá harmadik felvonást úgy, hogy a férj, teljesen megnyugodva most már, legalább elszavalja feleségének azokat a verseket, amiket ezernyolcszáznyolcvanhétben írt a boroszlói kiállítás felavató ünnepélyére. Ugyan kérem, mondja az a drága, engedékeny, elnéző közönség, fő, hogy a versek jók legyenek, az ember szívesen meghallgatja.

Milyen kevés, milyen végtelen kevés kell nekünk, én istenem! Bernstein igen jól tudja ezt. Mi is történt a két első felvonásban? Oly mindegy. Bizonyos dolgokat, hál' istennek elintéztek, és most ül a hős és szépeket beszél, az ifjúságáról, a kedves Stanci néniről, a szép időről, a mákosrétesről, mit tudom. Csörgedez a szép beszéd és az ember Hegedüst figyeli - milyen jól mozog, micsoda technika. A szoba berendezése is igen jó, igen kellemes, a világítás, a szék, amin ülök, minden. Igen jól érzem magam és Bernstein ezt tudja. De viszont éppen itt van egy kis baj. Mert ha Bernstein ezt tudja, és olyan nagyon jól tudja, hogy az ember egy kellemetes harmadik felvonás kedvéért szívesen elfelejti a másik két felvonást és azt, hogy semmi, de abszolúte, de abszolúte semmi összefüggés nincsen a három közt és hogy nem baj az, hogy előbb másról volt szó, mert az elmúlt - akkor viszont miért csinál Bernstein olyan nagy dolgot abból, hogy az a szegény Harridán, vagy Meridán, harminc, mondd harminc év előtt kétezer frankot lopott egy íróasztalról? És egy ilyen opportunus írónak hogy lehet probléma az, hogy vajon a szeretője megbocsát-e neki azért, hogy ő ezt tette harminc év előtt? Ugyan kérem. Nem hiszem, hogy volna a színházban egy ember, aki ezért egy picurkát is haragudna rá, vagy zsénbe volna, hogy ilyen emberrel egy fedél alatt van - istenem harminc év előtt? - hát majd éppen a szeretője akad fönn ilyesmin. Harminc év előtt! Harminc év előtt én is loptam négyezer frankot. Na. Most bevallottam. Azért egészen nyugodtan írom ezt a kritikát és szeretném látni, hogy kinek fáj az.

Más baj azonban nincsen és a darab, mint olyan, tauglich, ohne Gebräch. Ilyen kedves és laza kis cselekménnyel szemben a színész munkája elsőrangú fontosságúvá válik és talán nem is szabadna csak róluk beszélni. Fenyvessyről, akinek minden mozdulata új és abszolút értékű megfigyelés; lemérhető gyarapodás a színészi technika közkincsének, amiből él és fejlődik a jövő színésznemzedék. A mozira kellett gondolni, ezúttal a legnemesebb, legnagyszerűbb értelemben: a Találmányra, magára, mely halhatatlanná teheti a színművészetet, mikor megörökít olyan mozdulatokat, amikbe van annyi megfigyelés és művészet és életsűrítés, mint egy szoborba, mely csak egyetlen mozdulatot fogott meg.