Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Figyelő · / · Lányi Viktor: Hubay Jenő
Negyvenéves művészi jubileum? Az egész ember nem mutat sokkal többet harmincötnél. Cingár és mégis muszkulózus termetével, naiv, szinte romantikus eleganciájával: egy felnőtt csodagyermek. Szinte természetes, ha a kiskorú csodák neveltjei - még a »hálátlanok« is - nagyrészt az ő megjelenését, föllépését stilizálják pózzá és vonóvezetésével együtt szimpatikus fejvetését és ruganyos járását is eltanulják. Valójában a tanítványai (némelyik már virtuóz, vagy beérkezett professzor) adják meg a jubileumi hangulathoz szükséges illúziót, mint ahogy vannak ezüstlakodalmas anyák, akiket csak a felnőtt leányaik öregítenek. Ott fognak seregleni körötte, a mester körül a volt tanítványok, csupa Európa-járt művész és a jelenlegiek, akik majd ezután indulnak csak erre a sokszor rögös pályára. Pár évtizede megszoktuk már, hogy szinte évenkint egy-két hegedűvirtuózt exportáljon a világhírű Hubay-iskola. Az ő tanítványának lenni, ez magában egy sereg szép reményt jelent: mérföldlépő lakkcipőt a siker országútján, királyok mosolyát, tömegek tapsviharát, impresszáriók aranyát. Hogy nem minden reménység válik be, az vagy az anyagon múlik, vagy kedvezőtlen külső körülményeken. Hubayn sohase.
Szívvel és elmével tanít. Ez a tanítói munkája érdekel minket legjobban. Feltűnő, hogy majd minden kritikán, amit külföldön írnak egy-egy Hubay-tanítványról, végigvonul valami enyhe Tissot-hang. Magánéletben egész normális temperamentummal rendelkező urakat és hölgyeket vad pusztafiaknak és szilaj zingarelláknak öltöztet föl a berlini vagy párizsi hallgatók képzelete. Egész különösen hangzik, mikor az ember olyasmit olvas, hogy a Mendelssohn-koncertből a »tschardasch féktelen tombolását, a tambouritza sikongását« hallja ki a német vagy francia fül, mihelyt Hubay-tanítvány szólaltatja meg a művet. Lehet, hogy az efféle kitételek némileg a magyarság fogalmának kipusztíthatatlan egzotikumával kapcsolódnak. De bizonyos, hogy kell valaminek lenni ezekben az interpretációkban, amit csak az idegen fül hall meg, ami egészen faji, ami couleur localt vegyít a klasszikusok hangulatszíneibe. Mert másképpen a kritika felületessége aligha volna ilyen következetes. Mivel éri ezt el Hubay? Alighanem azzal, hogy egyáltalán nem törekszik rá. Aki érdeklődik a módszere iránt, az dokumentumokat szerezhet, hogy soha mást, mint technikát és muzsikát, nem tanít. Ha Beethoven, legyen Beethoven, ha Mendelssohn: Mendelssohn. De hiszen épp a tudattalanul beszivárgó impressziók lesznek legbiztosabban jelenséggé, jellemvonássá. És ha ez a Hubay-stílus csak egy dialektikus új csiklandós fűszerét vitte a virtuozitás nemzetköziségébe, már az is jelentékeny művészi és nemzeti eredmény.