Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Figyelő
Az ásóval dolgozó pőre férfi, aki mögött a nap kél s aki fölött fodros szalagon a »Fac et spera« jelige lebeg, sokunknak régi ismerőse. Mindenkié, aki az újabb francia költőkkel és kivált a tizenkilencedik századiakkal foglalkozott. Az ásós pőre férfi volt a cégjegye már kezdő korában is Alphonse Lemerre-nek, a költők kiadójának, aki most halt meg hetvennégy éves korában. Kinek kezén nem fordultak meg az ő elzevieri alakú, sárgás velinpapírosú, kellemes betűformájú, tiszta, világos nyomású kis tizenkettedrét kötetei, azok a méretre, beosztásra, kiállításra ideális foglalatai minden versgyűjteményének? A parnasszista-csoport költői máig is csak Lemerre-en keresztül közelíthetők meg. Leconte de Lisle, Coppée, Dierx költeményei csak az ő kiadásában kaphatók. De aki a szép könyvet szereti, az Baudelaire-ért, Banville-ért, Théophile Gautier-ért, sőt Hugóért, Musset-ért, Sully-Prudhomme-ért is Lemerre-hez kénytelen fordulni. 1865 óta minden valamirevaló francia költőnek ő volt a kiadója, soknak a fölfedezője is, például Verlaine-nek, Anatole France-nak. Lemaître-nek. Ő adta ki Marceline Desbordes-Valmore könnytől meleg verseinek gyűjteményét, ő adta ki Herediának egyetlenegy kötetét, a Les Trophées-t, a fantasztikus Glatigny-nak minden költeményét, »Poetes Contemporains« című sorozatában pedig több száz újabb és legújabb poétának költeményeit. A derék öreg halála előtt elmondhatta, hogy félszázadon át az ő boltjában kelt föl és nyugodott le a francia költészet napja.
Neve irodalomtörténeti név azóta, hogy a Parnasse nevével egybefonódott. Kezdő könyvkereskedő volt 1865 táján Lemerre, fiatal és szegény. Vevői szerénysorsú papocskák voltak, meg békés polgárok, akik nála vásárolták gyermekeik első áldozása és bérmálása alkalmára az ajándékkönyvet, mert a fiatal boltos nagyobbára kegyes holmival kereskedett. Korához méltó merészséggel csapott föl a »Parnasse contemporain« kiadójának és lett ezzel részesévé a múlt század egyik legfontosabb irodalmi mozgalmának. A »Parnasse contemporain« amolyan irodalmi revü volt, de csupán verset közölt. Addig a poéták legföljebb népszerű heti folyóiratokban, »divatlapok«-ban, ahogy nálunk nevezték őket a negyvenes években - juthattak szóhoz. Aki könyvvel ki nem vonult, az sokszor évekig sem láthatta nyomtatásban újabb írásait. Ezen a nyomorúságon akart a »Parnasse contemporain« segíteni és segített is. Tulajdonképp minden korabeli költőt vendégül hítt, olyanokat is, kik törekvés, irány dolgában ellentétjei voltak egymásnak. Louis-Xavier de Ricard, a folyóirat megindítója és szerkesztője, Victor Hugótól is kért verset s mikor nem kapott, az első számot Théophile Gautier-val indította meg, aki kor tekintetében apja lehetett volna az egész társaságnak. Nem egy olyan poéta szerepelt a »Parnasse«-ban, aki a jövendőbeli parnasszisták dogmájától mindig is idegen maradt; s a későbbi parnasszisták csak lassanként váltak ki a tömegből és zárkóztak össze külön csoporttá.
Lemerre kicsi boltjában gyűlt össze a társaság; ott készültek a haditervek, ott a harcias elhatározások, melyekkel az ellenséges kritikákra feleltek a fiatal poéták. Lemerre nemcsak az üzleti tanácsadójuk lett a költőknek, hanem valósággal osztályosuk, társuk és meghíttjük. S a barátság, amit akkor megkötöttek, egy életre szólott. Lemerre adta ki köteteiket, ő volt a parnasszisták kiadója, azután is, hogy a »Parnasse« rég megszűnt. Már akkoriban is megbámulták a távollátó kortársak, de sokkalta bámulnivalóbb ma a fiatal könyvkereskedő bátorsága, bizalma, áldozatkészsége, mellyel csaknem ismeretlen nevű poéták köteteire rátette pénzét, hitelét, az egész jövőjét. A kortársak sokat tudtak azokról a summákról, amiket Lemerre »ráfizetett« ezekre a vállalkozásaira. Maga Lemerre is - mint minden boltos - el-elejtett erre nézve egy-egy panaszos szót. De végre is gazdag ember lett belőle, földbirtokos, tőkés ember, aki fiára virágzó üzletet hagyhatott. Nem hogy tönkrement volna: vagyont szerzett bátorságával és élelmességével.
Milyen szerencse volt annak a kornak fiatal tehetségeire nézve ez a könyvkiadó! Aki hinni tudott és akart ismeretlen emberek jövőjében, aki lelkesedni tudott értök és ügyüket a magáéval közösnek érezte. Kisimította az útjokat és egy-egy baráti lódítással lendületnek indította őket rajta. Ideális könyvkiadó volt, amilyen talán azóta sem akadt. Nem kufár, hanem az irodalom segítőtársa. Vállalta és becsülettel elvégezte azt, ami az írói mesterségben mesterség és üzlet. A költői portéka közvetítője és értékesítője volt. Közben sokat kockáztatott a magáéból, de mert értette a dolgát, mert nemcsak az üzlethez tudott, hanem a költői értékek fölismeréséhez is, nem járt rosszul; ellenkezőleg, nevet szerzett a fiatal ismeretleneknek és gazdagságot önmagának. A gazdagságon felül pedig jusst az irodalomtörténeti hírhez.
Irigykedve gondol az ember a franciákra és keserűen a mi állapotainkra. Mikor lesz a magyar költőknek Alphonse Lemerre-je: olyan mecénásuk, aki nem ajándékkal lendít rajtuk, hanem azzal, hogy sorsának részeseivé teszi őket, hogy magával viszi őket vállalkozásaiba és kéretlenül kiadja részüket abból, amit általuk szerzett? Mikor bukkanik föl az a magyar kiadó, aki az íróban ne áldozatát lássa, hanem kenyéradóját s a könyvkiadást ne uzsoraüzletnek, még csak ne is üzletnek fogja föl, hanem annak, ami: az irodalom segítő eszközének, az író és közönsége közötti közvetítőnek?
Mintha örökre elmúlt volna a koruk, a Wigand Ottók, a Hartlebenek, az Emichek kora. Hiszen azok sem voltak éppen Lemerre-ek, de tisztes és lelkesedni tudó kereskedők valának, eszmék és emberek iránt érdeklődő férfiak, akik a maguk korában - a múlt század elején és közepén - valóságos tényezői voltak kultúránknak. Szinte jellemzően sajátságos, hogy mind külföldről kerültek hozzánk és német ésszel, német szívvel, német nyelvvel tettek megbecsülhetetlen szolgálatokat a magyar irodalomnak.
Wigand Ottó a magyar könyvkereskedés ősei közé tartozott. Mint vándorló legény Pozsonyból elindulva, könyves kordéjával bejárta az országot. Nemcsak itthon, de Németországban is valóságos tekintéllyé lett s miután tőlünk menekülnie kellett, mert mint kiadó, mint könyvkereskedő a szabadelvű eszméket szolgálta, mert szenvedélyes forradalmi érzésű férfi volt, Lipcsében telepedett meg s megalapította ott máig is álló nagyszabású könyvkiadó üzletét. Ez a németszavú férfi, akit baráti és rokoni kötelékek fűztek Magyarországhoz, még a szülőhazájában is szolgálta fogadott hazájának kultúráját.
A régi Pestnek majd minden könyvkereskedője német volt. És nem egy nagy külföldi cégnek őse tőlünk származott vissza hazájába, és nálunk gyűjtött vagyonnal, nálunk szerzett tapasztalatokkal lett ott megalapítójává hatalmas vállalatoknak. Közéjük tartozott a bécsi Hartleben-cég megalapítója, akinek sokáig csakis Pesten volt üzlete s aki legvállalkozóbb kedvű kiadóink egyike volt. Ő adta ki Petőfi fordításait s a »Hóhér kötelét« is, ő adta ki Jókai »Hétköznapjait« s hiteles följegyzések beszélik, hogy ez a derék német oly méltányosan bánt íróival, ahogyan ma sem szoktak a magyar kiadók.
Örök kár, hogy eltelepedtek tőlünk és hogy fiakat nem neveltek közöttünk és hogy fiaik annyira mások lettek, amint voltak az apák. A legnagyobb kár - szinte csapás - pedig az, hogy mikor a munkában megtörődtek, becsületes vállalatukat részvénytársaságoknak adták el, tisztes kisiparukat indusztrializálták s ezzel talán örökre elszakították azt a viszonyt, mely a magyar könyvkiadói üzletet valaha a magyar irodalomhoz fűzte.