Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám
Vidáman, derűsen mosolyogni. Ez a boldogság titka. Merthogy a vidám és derűs mosoly, ha színigazság, a boldogságot jelenti - az bizonyos. De teremti is a boldogságot! Egy kora tavaszi hűvös, hamvasszínű hajnalon jutottam én erre az igazságra. Hogy kétkedem benne? Félre a kételyekkel! Majd, idővel, teljessé válik az én bizonyságom ... Hogy még azon a reggelen forró könnyeim hazudtolták meg új, éltető igazságomat? Nem, nem hiszem ... Hogyan is történt minden akkor, a hamvasszínű hajnalon? ...
Mentem. A körúton mentem. Egy nő jött velem szembe, egy artistalány. Üde és erős volt a leány, mintha édes alvásból most kelt volna fel. Szembe jött, nézett rám, én reá, ahogy közelembe ért, mosolygott. Hajnal volt, már régtől fogva lassan-lassan világosodott, és ahogy az a friss, ruganyos, jó leány rám mosolygott - sötét és sárga villanyfényes, komor tartalmú éjszaka után - egyszerre, mintha magasra szökkent volna a lassú Nap, új világosság öntött el mindent, és én a gyors, váratlan, tiszta boldogságra csaknem felkacagtam.
A leány már elhaladt mellettem. Én mindent, mindent, ami más volt, mint a kettőnk mosolygása, elfeledtem. A szemem, éreztem, sugárzó erővel telt meg. Az arcom elsimult, a képem kiteljesedett. Frissen és bátran néztem előre, mentem, az ifjú hajnalba mosolyogtam és gőggel, a győzelem biztos tudatában vártam mindent, amihez eljutok, mindenkit, aki elém jön.
Mámoros kompánia közelgett. Illőn kitértek előlem. Munkás jött. Reverenciával vetette rám a szemeit. Nők jöttek. Néma alázattal várták a biztatásom. Más nő jött. Arcát a komorság ülte meg. Rám nézett, én reá - és ő megkönnyebbült. Én mentem, árnyakat űztem, tüzeket gyújtottam fel, mindeneket megnéztem, erővel, nyílt és boldog mosollyal, azután könnyedén kihullajtottam az érdeklődésemből. Hihetetlen volt, érthetetlen volt, hogy én valaha is, bármikor is nem mosolyogtam. Hogy én nem mindig mosolyogtam, így, ahogy most, teljhatalmú boldog uraként mindennek és mindenkinek.
Csak mosolyogni lehet. És csak mosolyogni érdemes. És érdemes mosolyogni. Minden az én ügyem lesz, ha mosolygok. És minden ügy jó ügy lesz, ha mosolygok. Minden az én akarásomhoz hajlik, ha mosolygok, mert mindenki kezes szolgám, ha így mosolygok reá. A fájdalom elszégyenül, elhal, ha mosolygok rajta. És nincs is fájdalom, ha mosolygok. Csak boldogság van. Mindig boldogság lesz most már, mert megleltem a boldogság titkát, a bátor, nyílt, tiszta mosolyt.
Új nő jött, sietett, ment haza a táncból és pezsgős orgiákról. Nevetett. Fölénnyel üdvözöltem, szervuszt mondtam neki, legyintettem is a kezemmel és ő örült és boldog volt és eltűnt.
Azután hazatértem. No most itthon vagyok. Ideje, mert már elfáradtam. Nagyon elfáradtam. Mosolyogni is elfáradtam. De most itthon vagyok, egyedül vagyok, felesleges is mosolyognom. Nemsokára úgyis lefekszem. Majd holnap azután újra mosollyal kezdem a napot ... és ez így lesz már ezentúl mindörökké. Így ...
Most nem mosolygok. Ez is jól áll nekem. Nagyon is jól áll. Most érzem, hogy az arcom sápadt.
Most érzem, hogy a szemem süppedt. Hogy elnyúltak, megélesedtek és elernyedtek a vonásaim. Hogy a lelkem mélységei háborognak. Hogy a fülem zúg, a hajam hull, a szemem a semmibe mered és mindenre csak rámered, hogy az agyam izzik. Most érzem, hogy sárga vagyok. És most érzek és tudok mindent, de mindent, ami megsárgított.
Az agyam izzik és forralja a könnyeimet. Már forrók a könnyeim, érzem, már feszülnek a könnyeim, már kicsordultak és lassan folynak, folydogálnak a könnyeim. Már sírok.
Ezen a reggelen sokáig és nagyon keservesen sírtam. Hangosan és fulladozó, riasztó zokogással sírtam. Sírtam és zokogva kiáltoztam. Nem leszel boldog soha! - ezt kiáltoztam. Nem leszel boldog soha!
Minden fájdalmam eszembe jutott. Minden bukásom eszembe jutott. Ó, miért hogy van emlékezés! Miért, hogy valaha gyenge voltam és bántottak. Úgy indultam az életre, hogy gyenge voltam és bántottak. Hiába erős ma már a két öklöm, hiába kemény a szívem, feledni nem fogok soha.
Másnap azután, amikor felkeltem, mosolyogtam. Kissé fanyarkásan, kissé szomorkásan mosolyogtam. És azt gondoltam, hogy mégis csak megleltem a boldogság titkát. Jómagam sok hasznát már nem veszem, de egy keveset talán mégis. Mosolygok, amennyire tudok, és egy kevéske, kicsike boldogságot kimosolygok magamnak, még megmentek majd az életből, az én nehéz életemből annyit, amennyit éppen lehet.