Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő
Egészen reménytelennek kellene hinnünk a modern spanyol piktúrát úgy, ahogy van, ha a múlt eredményeinek sommázását és Greco, Velazquez konzekvenciáit - a modern spanyol művészetet akkora pretenzióval reprezentáló Zuloaga képeiből lennénk kénytelenek kiolvasni. Reménytelennek kellene hinnünk, ha nem lennének előttünk a francia piktúra megújhodásának nagyszerű példái, amelyek éppen a spanyol ősökhöz terelik vissza a müncheni mázzal bevont vizenyős impresszionista foltjáték mellől a spanyol festőket.
Zuloaga a nemzetközi képvásárok legismertebb, legelismertebb spanyol művésze, a spanyol piktúra valóságos nagykövete, mellette eltörpülnek a többi kiállító spanyol piktorok.
Ismerve a nemzetközi tárlatok zsűri-összetételeit, jól tudjuk, hogy ezek tisztességes és tisztességtelen véletlenek játékai, hivatalos művész-listát favorizáló alkalmak; azonban a tőlünk oly messzire fekvő, annyira idegen és amúgy is izolált Spanyolország művészetébe csak így tekinthetünk be valamelyest.
Az Ernst múzeum Zuloaga kiállítása kitűnő alkalom arra, hogy Zuloaga kvalitásait közvetlenül értékelhessük. Ami kép e kiállításon látható, az anyag nagyságát és mineműségét tekintve úgyszólván fotografikus pontossággal adja vissza Zuloagát. Legnevezetesebb - és fejlődésének eddigi menetét minden fordulójában híven feltüntető - képei kevés kivétellel mind együtt vannak.
A képek igazolják azt a nagy hatást, amely Zuloaga kiállításainak nyomán támadt, de kétségbe nem vonható szignumait viselik annak is, hogy ez a hatás ugyanazzal a vehemenciával, mellyel hatalmába kerítette az embereket, csakhamar széjjelfoszlik.
Zuloagában minden képesség egyesült, hogy hirtelen hasson, hogy elkábítsa a közönséget. Temperamentum, rutinos ecsetkezelés, a témák kiélezése. Témái önmagukban is érdekesek. A nyomasztó, forró atmoszférájú spanyol vidék, az alakok etnografikus sajátosságai, az a vérszagú feszültség, amely a spanyol típus irodalmi velejárója, a bikaviadalok figurái, groteszk koldusok, kiégett nők, dohos kolostorok, hegyoldalakból kinőtt ódon városok stb.
Témái érdekesek és piktori feladatokra serkentők, képei mégsem emelkednek felül a rendkívül ügyesen vászonra vitt etnográfiai érdekű jelenetek megrögzítésén.
Hiányzik belőlük a meggyőződés, az az elbámulás, ami a legnagyobb mesterek munkáiból is kiérzik még száz esztendők múltán is. Helyettük az éles vonalak száguldó rohanása fölött való öröm, elbizakodottság jele mindenütt.
Technikája az első félórában érdekes, később monotonná válik, végül unalmas. Zuloaga megtanult bizonyos technikát. E technika a formák grafikailag felfogott körülhatárolásából indult ki és céltalan rutinba fulladt bele.
Bármit fest is, egyforma érzéseket ébreszt a nézőben. Asszony aktja, szoknya selyme csak formában, színnek, fénynek, árnyéknak külső megjelenítésében különbözik egy domboldaltól.
Zuloagánál hidegebb, közönyösebb piktor el sem képzelhető. Minden téma, amit meglát, egyformán alkalmas; azonban nem arra, hogy magát kifejezze, hogy a nagy univerzumból egy csipetnyit kiragadhasson és azt művészetre válthassa, hanem hogy pompázó rutinját fitogtassa. Belső emóció nyoma egy képén sem lelhető fel. Pedig témái között akad nem is egy, ami mást megrázó kinyilatkoztatásokra ragadott volna.
Flagellánsok, Krisztus vérrel borított teste, azonban sikkesen, a rutin fölényes éreztetésével ábrázolva. Hervadt asszonyok, beteg lelket hurcoló korcs emberek, a groteszk kiélezésével hidegen, komédiázva vászonra vetítve.
Ezen a ponton Greco neve ötlik fel. Zuloagát méltatói közül többen Grecóval vetik egybe. Csakugyan, a motívumok kikeresésében van valami, ami közös kettejükben. De mily távol esik Greco hisztérikus, szinte őrjöngő feszültségétől, a rajongásnak őszinte beteges felfokozásától Zuloagának a perverzitással való kacérkodása, külső effektusok egymásra halmozása. Greco idegtépő küzdelme hatalmas akkordokba sűrűsödve zeng ki minden vásznából. Zuloaga minden jelét eltakarítja annak, ami küzdelemre emlékeztet.
Hogy e két név között milyen természetű az összefüggés, azt Barrés Grecóról írt új könyve árulja el önkéntelenül. Az ott közölt reprodukciók kilenctized része alatt Zuloaga neve szerepel a Greco-képek tulajdonosa gyanánt: »Melyeket Zuloaga okosan és szenvedélyesen gyűjtött, már akkor, amikor a Greco-láznak híre-hamva sem volt« írja a Zuloaga-kiállítás katalógusa szerint egyik párizsi életrajzírója. Köztudomású, hogy Greco képeivel kereskedik, azonban a mester tanulságai kevésbé érdeklik. Ez nyilván távolról érinti Zuloaga művészetének lényegi részét, de mint adat érdekes, talán jellemző is.
*
Brangwyn. Ugyancsak állandó és előkelő vendége a nemzetközi tárlatoknak, a rézkarcnak legnevesebb élő mestere.
Nyilván erősen érzi, hogy a rézkarcnak a reprodukáló technikához való kötöttsége bizonyos irányban korlátozza a kifejezés lehetőségeit és ehhez képest sok minden mással próbálkozik, de végül is visszatér oda, ahol leginkább érvényesül, a rézkarchoz. Súlyos masszákba gyömöszölt formái ismertek még a képes lapokat olvasó emberek előtt is. Rembrandti hangulatokat igyekszik felhőkarcolók, gépkolosszusok, hajók nyers poéziséből kicsiholni. A fény és árnyék harcát fokozottabban hangsúylozza Rembrandtnál, sőt sok helyütt egészen brutális. Egzotikus témák is nagyon izgatják és lapjai önkéntelenül elárulják az utazó angolt. A mostani kiállítása fejlődést nem mutat. Kifejezési eszközei nem gazdagodtak. Felfogása nem mélyebb, technikája nem tökéletesebb mint annakelőtte. Nem romlott, de nem is erősbödött.
Ez minden, ami »ma« Brangwynről elmondható.