Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám
»Ne féljen szomszédasszony, nem viszik el a fiát katonának ... Nem lesz háború ... Majd megmondom Náthán fiamnak, hogy ne adjon kölcsön a királyoknak!«
Így szólt Gudula nagyasszony, a Rothschildék ősanyja, mikor 1830 körül a háborgó európai vulkán, mint a legutóbbi napokban is, általános kitöréssel fenyegetett és egy szegény özvegy sírva panaszkodott a pénzkirályok Laeticiájának, hogy fiát minden percben behívhatják.
A jó öreg Gudula azonban nem jól tudta a dolgot. Akármit mondanak a bankárok, háborúra mindig van pénz. Némelykor nincs egy poltura sem a ládafiában, hogy kenyeret vagy egyéb ilyen luxustárgyat vásároljanak. De a háborúskodás szent céljaira mindig telik.
Ha nem adnak a bankárok, segít a bankóprés. Lám, mi magyarok egy évnél tovább nyomtatott papírral fedeztük a két nagyhatalom elleni háború költségeit. A függetlenségi harc egyik tragikomikus vonása volt, hogy a bankóprés mindig utánacammogott a kormánynak, hol Pesten, hol Debrecenben ontotta a ropogós bankócédulákat. Ha a generálisok sürgették a legénység lénungját, a kormányzó csitította őket, mondván: a gép alkatrészei még nincsenek összeállítva. De mihelyt a mechanikusok elkészülnek, minden kívánságuk bőven ki lesz elégítve!
Szent és megható illúziók! Csakhamar szétfoszlottak, nyomorúságba és tömlöcbe vitték a bankók szerencsétlen birtokosait, kik azokat elkobzásuk után jobb idők reményében eldugdosták!
*
Pénzhiány miatt tehát soha még háború nem maradt el. Hiába tiltja meg a francia kormány a bankároknak, hogy a Balkán-államoknak kölcsönt adjanak. Ez a vétó nem lohasztja a harci kedvet. Majd csak akad a nagyvilágon egy élelmes manichäus, kire a busás kereset reménye olyan ellenállhatatlan csábítással hat, hogy kasszáját felnyitja a pénztelen vitézeknek.
Ilyen kölcsön a bankárnak egy kis főnyeremény, noha némi kockázattal jár. A háború alatt nem érnek rá alkudozni és megadják, amit követelnek. A hadikölcsön után rendszerint uzsorakamat jár. Ezt a németek is tapasztalták az 1870-i háború elején. A birodalmi gyűlés egyhangúan nagy lelkesedéssel megszavazta a 100 milliós hitelt. A bankárok azonban kevesebb enthuziasmust mutattak, sőt határozott hűvösséggel bocsájtkoztak tárgyalásba a kölcsön átvétele iránt, mely végre mint 5%-os kölcsön körülbelül 70-es árfolyamon bocsáttatott ki. A tőkések és pénzemberek nem idealisták és határozottan kevesebb lelkesedést mutattak, mint a szegény emberek, kik mint tartalékosok a csatatérre siettek. A berlini bankárok úgy látszik Napóleon győzelmére tippeltek s a kölcsön alig leplezhető kudarccal végződött. Ez Bismarckra feledhetlen benyomást tett. Innen datálódik ellenszenve a »hazátlan tőke« s a »nemzetközi pénzhatalom« ellen. De végre belátta, hogy a pénz ősi természetét nem lehet megváltoztatni és balga az, ki a bankároktól szentimentalizmust, a tőkétől áldozatkészséget vár. E tapasztalat szerint cselekedett is azután. Legelső teendője volt, hogy az öt milliárdnyi hadisarcból, mihelyt Franciaországtól befolyt, 120 milliót vert aranyban félretett és a spandaui Juliustrumban zár alá helyezett. Ez a kincsgyűjtés kissé elavult dolog, a közgazdászok figyelmeztették is a kancellárt, hogy a tudományos felfogás ilyen készpénzfelhalmozást feleslegesnek tart és már a tetemes kamatveszteség miatt is helyteleníti. De Bismarck ragaszkodott ahhoz, hogy az államot a pénzpiactól, mely a kritikus pillanatban csúnyán cserbenhagyta, függetleníteni kell s a mozgósítás első költségeit parasztmódra úgyszólván a szalmazsák alá rejtette. A német banktörvény külön kimondta, hogy háború esetén a birodalmi bank ennek az összegnek háromszorosát bocsáthatja ki bankjegyekben. Ez a német pénzügyi Bereitschaftnak egyik lényeges intézkedése.
*
Hogy egy hadikölcsönt akármelyik nagyhatalom jelenleg, amikor általános konflagrációról annyit beszélnek, milyen kurzus mellett kapna, arra nézve nincs támasztékunk s csak meglehetős borús sejtelmekre vagyunk utalva. Emlékezzünk vissza, hogy már mikor a balkáni tűzhányó csak a szokott módon dohogott és kitörését senki sem várta, ekkor is a pénzviszonyok elég kedvezőtlenek voltak, az ipar és a kereskedelem hangosan panaszkodott a nincstelenség miatt, mely a forgalmat megbénította és nagy pangást okozott. Hitelezőt lámpással sem lehetett találni s a bankok, mint sárkányok őrizték trezorjukat. Ily nagy szorultságban azután egyszerre lecsap a balkáni mennykő! Az árfolyamok lefelé gurulnak és mindenrendű tőkések tetemes veszteséget szenvednek. Tessék most elképzelni, milyen kedvvel fogadnák egy háborút üzenő nagyhatalom kölcsönkibocsátását! A pénz, mint ismeretes, akkor legritkább, mikor legmohóbban keresik. Valósággal bújósdit játszik.
És e ponton mutatkozik legélesebben a pénzkereső indusztruális világnak ellentmondása a háborúval. A modern társadalom nem áll hősökből. Egész berendezkedése ellenkezik a hősködéssel. A harcias erények ebben a furfangos, csalafinta világban roppant deplaszírozottak. Társadalmi értékük vajmi csekély. Az ügyes díjbirkózó és Rockefeller jövedelmének különbsége körülbelül helyesen mutatja, hogy a közbecsülés a rettenthetetlen fizikai ügyesség s a minden hájjal megkent businessman közt milyen arányban oszlik meg.
Mert mi mindnyájan, ha nem is vagyunk Rockefellerek, ezen a csapáson haladunk, ilyen sikereken jár az eszünk, ez az ideál, mely lelkünket betölti. A mai embernek eszejárása irtózik a háborútól, tiltakozik annak szörnyűségei ellen. Nagyon természetes, hogy a tipikus modern emberek társadalmában, Angliában, az általános védkötelezettség eszméjét utálják és nem volt még kormány, mely ilyen indítvánnyal elő mert volna állani. A modern emberből a cselekvő harcvágy éppúgy kiveszett, mint a kannibalizmus, s a harci zaj, mely olykor egyik-másik európai főváros utcáin kitör, éppen az elpuhult emberek atavisztikus vonása, mely veszélytelen kurjantásban és bömbölésben tesz eleget az elszunnyadt ősi harcvágynak.
Ha gondolok a kereskedősegédekből, ügyvédekből, boltosokból, professzorokból összeválogatott csapatok lelkiállapotára, mellyel háborúban végrehajtják a kemény parancsot, hogy egy ágyúkkal megrakott halomra felrohanjanak, ijesztő, kétségbeejtő kép tárul fel előttem. Megteszik, hogyne tennék meg, mert éppen intelligenciájuknál fogva belátják, hogy más nem marad hátra és ebből a borzasztó helyzetből nem lehet másképp menekülni, mint talán vak bátorság által. A tömegőrület a csata zajában elfojtja a megszokott józan gondolkodást. De tessék azután megkérdezni, mi a véleményük arról az öldöklési munkáról, melybe őket belekergetik. Mit gondolnak arról a berendezkedésről, mely tömeges emberölést, pusztítást, falvaknak felgyújtását és bombázását kötelességükké teszi, holott egész életük arra tanította őket, hogy minden gyár építése nemzeti vívmány és minden emberi élet nagy kincs, mely az országnak bőven kamatozik. Ott, hol még a generálisok is, legalább a nyilvánosság előtt, másképpen nem mernek nyilatkozni, mint hogy a háború nagy szerencsétlenség és kikerülhetlen rossz, ott bátran lehet mondani, hogy nem azok a legrosszabb antimilitaristák, kiket bombasztikus felhívások miatt becsuknak.
*
Ennek a tőke- és gépvilágnak talán legjobban megfelelne, ha a háború kínos munkáját kizárólagosan ügyes gépekkel végeztetnék, melyeknél csak mint kiszolgáló masinisztákat alkalmaznák a legszükségesebb emberanyagot. Csodálatos, minél lázasabban fegyverkeznek, annál jobban fejlődik a társadalmi organizmus finomsága, mely a világot úgyszólván harcképtelenné teszi! Mert még mielőtt az első ágyúdörgés elhangzott, ez a hajszálfinomságú szervezet, melyen a modern élet alapul, már annyira megzavarodott, felforgatódott, a veszteségek olyan óriásiak, a pusztulás olyan hajmeresztő, az anarchia olyan égbekiáltó lett, hogy tulajdonképp minden állam már meg van verve, már elgyengült és letört, még mielőtt a harctéren megjelent volna.
Az orosz pénzügyminiszter ebben a válságos időben napjában kétszer megbízottat küldött a börzére: Az istenért, uraim, maradjanak eszüknél! Ne veszítsék el a fejüket! Hiszen mi nem akarunk háborút viselni! A legfelsőbb államérdek, hogy a tisztelt bankár urak ne idegeskedjenek, ne ijedezzenek. Ne döntsék a hazát végveszélybe aggályaikkal, melyek valóban alaptalanok!
A jelenet igazán kacagtató! A több millió katonával rendelkező nagyhatalom meghátrál a bankárok rossz kedve előtt és iparkodik lehangoltságukat csillapítani. Nem, ez nem az igazi harci kedv, melyben hódításra indulnak! Ha egy ilyen állam lázasan fegyverkezik, ez csak azt mutatja, hogy borzasztóan tart a háborútól és nagy készültségében látja a legbiztosabb eszközt annak elhárítására.
*
Joggal mondta Hume: A modern népek háborúskodása olyan, mintha egy porcelánboltban verekednének. A sebeket nem is veszik számba, de a porcelánt okvetlenül meg kell fizetni. A háború olyan vállalkozás, melyben nincs győző és nincs legyőzött, csak vért és pénzt vesztett két letört rokkant vánszorog a kórházba, hogy úgy-ahogy valahogy talpraállítsák.
Statisztikailag be van bizonyítva, hogy az ötmilliárd, melyet a francia hadisarc kitett, alig negyedrészét pótolta az anyagi kárnak, melyet a nagy háború a német gazdasági világnak okozott. Emberveszteségről és lelkek kétségbeeséséről nem beszélek, ámbár nem kultúrdolog azt teljesen hallgatással mellőzni.
Az angol-búr háború hatmilliárd koronába került s a konzolok hanyatlása, ha nem is ez az óriási költség volt egyedüli oka, mégis onnan indult ki. A csatáknak története, mondá egy híres közgazdász, lesz az államadósságoknak történetévé.
A háború vége mindig az államadósságok óriási felszaporodása volt. Az öreg professzor, ki fiával Svájcban nyaralt, így magyarázta a vitznaui panzió olcsóságának okát, összehasonlítva az abbáziai élet drágaságával: Fiam, tudd meg, hogy Ferenc császár és király elvesztette az auszterlici csatát és sok más csatát, a helvéciai köztársaság pedig a 19. században alig viselt háborút. Ez okból sokkalta drágább az élet nálunk. Mi ti. még most is viseljük a napóleoni háborúknak terheit, amennyiben még mindig rójuk az akkori kölcsönök kamatait.
- Apám, kérdé a kis oktondi, nem gondolod, hogy már elég ideig fizettük a kamatot?
Stein Lőrinc, válaszolta a tudós professzor, szintén azon a véleményen volt, amennyiben azt mondá, minden államadósság, melyért kilencven esztendőn át kamatot fizetnek, eo ipso törlesztetett is. De nem hallgattak rá és e nézetet nem fogadták el. Ennél fogva a lakás, a tej és hús nálunk rengeteg drága, mert súlyos házadót és fogyasztási adót kell az emberekre kivetni, már csak az államadósság kamatjainak, melyek Magyarországon több mint 300 millió koronát tesznek ki, előteremtése végett is.
*
Hogy a háború és a kultúra merően ellenségesek, azt nem kell hosszadalmasan bizonyítgatni. De honnan van mégis, hogy a modern társadalomnak, mint egy óriáskígyó szemétől megigézve, a háború folytonos félelmében kell gyötrődnie? Ennek a higgadt, embervértől és adósságtól egyaránt irtózó társadalomnak nyakába szakadhat minden percben a szörnyű veszedelem. Az államok egyre fenyegetik egymást, hogy azt a hajszálfinomságú óraszerkezetüket, melyen egzisztenciájuk alapul, egymás fejéhez vágják úgy, hogy az egész csodamű ezer darabra törik össze.
Ha a modern ember valóban munkás, haszonleső, pénzkereső, békés észlény lett, annál csodálatosabb, hogy a boltosokból, ágensekből, prókátorokból és spekulánsokból álló demokrata társadalom nem tudott a háború sárkányával alaposan végezni.
Ennek oka talán abban rejlik, hogy a háború a végtelen viták természetes, megfellebbezhetetlen döntőbírája és hogy a háború az államképződés legfőbb tényezője. A családok nemzetségekké, a nemzetségek törzsekké, a törzsek államokká olvadtak össze, csak a harcias elemek uralma folytán. A német és olasz egységet a közérzésnek háborúval való megpecsételése alapította meg. A vérrel és vassal való politikát az igazság megcáfolhatatlan bizonyítékának fogadják el. A vért és vasat azonban, amint kifejtettem, adósságokkal kell megtoldani.
Először esett meg a világtörténetben, hogy ellentétben ez ősi elvvel, Svédország királya békésen kieresztette kezéből Norvégiát és nem kellett fegyveres mérkőzéssel a függetlenséget kiküzdeni. Ez a tény valóban csodás, igazán modern és kultúrdolog! De egyelőre teljesen elszigetelt esemény. A Balkánon bezzeg nem így folyik az államképződés kínos és viszontagságos processzusa. Ez a forrongás visszahat a többi országra, melyeknek kialakulása már rég nyugvópontra jutott, de melyek attól tartanak, hogy a mozgalmak valahogyan beleütközhetnének az ő érdekszférájukba.
Hát igazán nem volna semmi remény, hogy beláthatlan időben a háborútól vagy a talán még súlyosabb fegyveres béke szörnyűségeitől megszabadulhatnánk?
Kant egy nagyon bölcs, de átkozottul rossz stílusban megírt értekezésben pontosan megjelölte az időt, mikor az örök béke korszaka ránk fog köszönteni.
Az államnak, mondá a nagy filozóf, egyszerűen le kell mondania arról az elvről, hogy az ő érdeke a legfőbb törvény. Nem szabad a szuverenitást úgy értelmezni, hogy az magában foglalja az erőszakra való felhatalmazást. Szóval az államnak, amit most feltétlenül jogának tart, nem szabad elnyomni, erőszakoskodni, nem szabad rabolni, terjeszkedni és hódítani, el kell ismernie a kultúregyetemességnek ugyanazt a törvényét, melyet az egyes kultúrember magára kötelezőnek tart. Az állam legyen olyan erkölcsös, mint a becsületes magánember. Csak akkor lesz a mostani, erőszakra alapított jogállam igazságra bazírozott kultúrállammá és ezzel azután belépünk az örök béke korszakába.
A fegyveres béke már tulajdonképp örök béke, csak még tele kétellyel, bizalmatlansággal a szomszéd jóhiszeműsége iránt. E félszeg állapotnak az árát meg kell fizetni a fegyverkezés óriási terheivel, melyekben a háború lappangó veszélye ellen biztosítékot keresünk. Bismarcktól származik a mondás, hogy a katonai terhek valósággal a biztosítási díj, melyet a rothadt béke fenntartásáért fizetnünk kell. Minden megállapodást és egyezményt, melyet a fegyverkezés korlátozására proponáltak, mereven visszautasított azzal a megokolással, hogy a fegyverkezés mértéke teljesen az ország helyzetétől és konfigurációjától függ, ebben az irányban tehát szuverén hatalmát nem szabad lekötnie.
Ez a nézet teljesen megfelelt a Bismarck-korszak eszejárásának. De azóta nagyot haladtunk. Él bennünk a remény, hogy egy jövő század Bismarckja egészen más nézetre fog áttérni. A jövő egyik nagy államférfijának lesz bátorsága minden megállapodás nélkül nemzete fegyverkezési terheit feltétlenül és önkéntesen leszállítani. És ha a versengő államok egyik régi tradíciókban elfogult diplomatája majd elérkezettnek látja a pillanatot, hogy a leszerelő népet megrohanja és tönkretegye, akkor a saját nemzete kebelében a milliók nemes haragban fellobbanó tiltakozása rá fogja őt vezetni arra, hogy az állami brutalitás véres korszaka letűnt és nem élünk többé az Atillák hódító politikájának idejében.