Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám
»Döglesztő tárna-útakon barom-emberek tovább döcögtek ... Egyszer, kiéhezetten, végre tombolt az akaratuk: pusztítottak«. - így énekel Révész Béla. »Az ember beszélt és háborút prédikált: merni kell« - a magyar csillagok, a göncölszekér, a hadak-útja s a fiastyúk mennyboltja alatt így énekel ő. »Minden megérik ... A halottak föltámadnak ... Ünnep van és mi ülünk a forradalom ölén ... Üljünk a virágos fák alá ... Minden megérik ...« - és így, különös, bódult és bódító poéta, nagy poéta ez a magános ember, Révész Béla, kinek legújabb könyvét egészen új meghatottsággal nézem.
Íme a dokumentum, íme a teljességes művész, aki hiánytalanul, sőt szinte óriássá nőve áll a szenvedés, munka és forradalom táborába. Táborba, melyet, orr-fintorítva, de remegve szid mindenféle úgynevezett arisztokrácia s legjobban az öntelt l'art pour l'art önkéntes nemessége. És a Révész könyve valósággal vallásos könyvvé válik, ha elgondoljuk, hogy napok, események, térítések kísérő dalai s hogy úgy született, lett meg, mint a Biblia. Most rögtön, mint nagyon fontosat le kell írnunk, hogy ezt a nagy pompájú, hatalmas könyvet, melyet Bíró Mihály tehetségének leggyönyörűbb díszeivel díszített, egy koronáért árulják. Ez megint Révész Béla, a jóságos, apostolos lázadóknak ez a visszatérő s korokba avatkozó típusa, mely nélkül szánnivaló volna az egész emberi fajzat.
De ide kell még erősebben írni azt is, hogy a magyar proletároknak külső rímeket lemosolygó, legnagyobb költője Révész. Becsületes, szerelmes csókokkal bocsátja útra minden szavát s ahogy szállnak, kíséri őket gazdájuknak szép szemű, óvó, hevítő, állandó tekintete. »Szó, szó ...«, de gúnyos és nemtelen ez a fényes eredetű mondás, holott a jól-izzasztott szavakban van minden lehető igazsága és szépsége az Életnek.
Révész Bélának nagy tábora van s még azok közül is sokan hozzáseregeltek, kiket ő talán testvértelen idegeneknek szeretett volna megtartani. Cinikus, lármás s majdnem zsibárus irodalmi republikánkban neki, mint szép példát adó valakinek, külön becsülés és szeretet jár ki. Nem felejtem el soha, hogy évek előtt, barátságunknak legtalálkozóbb idején, írótársaim közül talán ő volt az egyetlen, ki erősítgette a diákos, koldus-köpenyes elhívottság gyönyörű és vállalandó juss-érzését.
Most, ez a másként gőgös poéta, össze merte gyűjteni lobbanó, futó írásait, tehát a legpoétaságosabb írásokat s mer büszke lenni rájuk. Apostolkodó vagy hetykén művész-vérű emberek jönnek, vannak s hirtelen eltűnnek, nevüket is csak kétes hírességgel hagyva köztünk. A Pénz elkerüli talán a nem ilyeneket legtöbbször, de »A magunk útján« íróját boldog embernek tartom. Annyi a hite, mint amennyi hittel a legjobbak fordulnak feléje s ha nem is szapora írású, de annyit írt már és fog tudni írni, hogy még kvantitásként is irigyelni fogja a lármás impotencia. De ő ezenkívül fényesen, gyújtogatóan jár-kél az ezrek nyugtalan szívében s ezeknek még a gyermekei is beszélni fognak gyermekeiknek arról, hogy itt járt egyszer egy különös, fényes és jóságos ember.