Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám
A kalauz nem az az ember volt, aki sokat kiabál. Még akkor sem, ha valami nagyon fáj neki. Pedig már nagyon régóta fájt. De csak csöndesen, mélyen, harapósan, mint az éhes férget, a szívére eresztette a bánatot; és az tépte is, marcangolta is belül.
Nagy barna szemű ember volt, sűrű szemöldökkel; azelőtt a szeme sokszor homályosult el a fájdalomtól és sokszor volt forróan nedves; olyankor majdnem megfeledkezett arról: hol vannak az út mellett a táblák, hol kell megállni és hogy mikor a feje fölött a csengő megszólal azonnal indulni kell a kocsival!
Nagy, csontos, szőrös keze, hatalmas ökle is volt, arra való, hogy üssön; de belül puha volt az ember és bár szeméből már el is apadt az oda-odalopakodó könny a megsűrűsödött, elszigetelt fájdalomtól, az ökle még mindig csöndes, szófogadó ököl maradt. Csak az áramos fogót, a levegős féket markolta nyersen és keményen és a kocsi harangját verte keserűen és hatalmasan, mint hogyha vadul tűzre harangozna valahol otthon a faluban, ahonnan jött az asszonnyal együtt.
- Ha most nekieresztöm az egész áramot - gondolta ilyenkor - a fogót meg eldobom, hogy vissza többet nem igazíthatom, a levegős fék fogóját is eldobom, nehogy megbánhassam a dolgot, hogyan nekiindulunk, hogyan megyünk, hogyan rohanunk akkor; úgy repülünk, mint a szélvész, úgy robogunk, mint az üstökös csillag, akkor sokan meghalunk, de én legbizonyosabban, mert én itt legelöl állok. A kocsi eleje engem úgy odalapít a kocsi falához itt a hátam mögött, hogy csak annyi leszek, mint valami húsból való, vékonyra sodort palacsinta, mint hogyha az isten egyszer nagyot, csúnyát, véreset köpne.
Egy este megint korán váltották le, korán ment haza; akkor is ott volt náluk a falujabelije: János, a hivatalszolga, aki mindig olyan csinosan öltözött, a haját pontosan középen választotta, a bajuszát sütővassal göndörítette és szeretett sokat beszélni. Az asztalnál ültek egymással szemben: a falubelije és az asszony; az asszony nagyon meg volt mosdózva, nagyon meg volt fésülve, boltban készen vásárolt csipkés blúz volt rajta; az asztalt piros abrosz takarta be, mandulás kalács feküdt az abroszon, egy üvegben siller-bor állt, mellette két pohár.
- Szerbusz druszám! Szerbusz földim! - mondta a kalauznak János.
- Szerbusz! - mondta vissza a kalauz.
- Hát máma ilyen korán szabadútá? - kérdezte kelletlenül az asszony.
- Korán!
- Kaptam egy kis bort hazurú - folytatta János - hoztam nektök is egy üveggel. - Aggyon ide komaasszony még egy poharat! - fordult az asszonyhoz. Töltött aztán a pohárba és azt mondta: - Igyál druszám! Igyál egyet földim!
- Nem iszom! - felelte a kalauz.
- Minek nem iszol?
- Csak, nem iszom!
- Igyál na, ha mondom!
- Nem iszom, ha mondom.
- Hazurú való bor, nem kocsmai.
- Mégse iszom.
- Mi a fenének nem iszol?
- Mer kifordulna tüle a gyomrom.
Az asszony tudta, hogy ez mit jelent, de csak rántott egyet a vállán, aztán egészen más magyarázatként azt mondta:
- Biztos nagyon éhös vagy, csakhogy vacsora az nincsen.
- Tudom - mondta a kalauz - megszoktam, hogy nincsen. Megszoktam én már mindönt!
- Mi az a mindönt? - riadt rá az asszony és nagyon viharos volt, ahogyan ezt kérdezte.
Hátul a fal mellett sublót állt, az ura annak dőlt neki derékkal, és sötéten nézte a másik kettőt. Azok hallgattak, ő pedig csendesen folytatta:
- Én szeretöm reggel mielőtt elmegyök a kávét; de főzöl te neköm kávét? Hát jó van, mondom, nem iszom kávét. Azelőtt elhoztad magad az ebédöt, most má réguta nem hozod. Hát jó van, mondom, megeszöm így is. Azelőtt, amíg magad hoztad, meleg vót az ebéd, mer sietté vele, meg forróra is főzted, mielőtt a kosárba tetted; most gyerökkel küdöd, a gyerök az eténferög, akkor is hideg má, mikor odaadod neki, hát még amikor elérkezik hozzám! Hát jó van, megeszöm hidegen. Én szerettem este a hazai dógokrul, az otthoni embörökrü beszégetni, de te olyankó mindig álmos vótá. Csak olyankó nem vagy álmos, mikor más van itten. Hát jó van, nem beszélgettünk! Mikor szabadnapos vótam, akkor szerettem veled kimenni valamerre a levegőre, de te olyankó mindig lusta vótá fölöltözkönni. Csak olyankó nem vagy lusta, mikor mással mégy el. Hát jó van, leszoktam róla, nem megyünk már a levegőre. Mondtam neköd: ne vegyed azt a fene miedert! Megvetted; hát jó van. Mondtam neköd, ne vegyél olyan mindenféle bodros, csipkés, francos ruhákat, amilyenöket a nagyságák, meg a rossz lányok visenek! Nem szeretöm azokat. De te mégis vetté. Hát jó van! Mondtam neköd: minek fürdő annyit! Egy hónapba egyször, untig elég! De te minden héten fürödté. Nem is egyször - kétször. Hát jó van! Mondtam neköd: ne lássak a fejedön kalapot! Te kiszúrtad a szömömet a kalappal. Hát jó van! Én csak mindenre azt mondom: jó van. Mer én olyan vagyok, mint az a kút, amelik nagyon mély: sok mindön belefér.
- Hát azér gyütté meg korán, hogy neköm papój, akkor jobb lett vóna ha szolgálatba maradsz! - vágta oda az asszony.
- Azt elhiszöm - felelt kurtán a kalauz -, hogy szabad lehess más férfiakkal.
- Nézd csak a disznót! Mingyár a pofádba vágok valamit!
- Nem segít énrajtam már semmi. Cafat lett belüle! - gondolta a kalauz és elhallgatott.
A hivatalszolga most megszólalt:
- Ne báncsd az asszonyt, druszám! Úgy szép az asszony, ha szép! Hadd pucója magát, hadd fésüje magát! Vennék én az enyémnek kalapot, csak tunná a fejére tenni. De az mindig csak az ágyba; az embörnek nemcsak a gusztusa megy el tüle, hanem meg is unja. Látod én ott ülök a vizsgálóbíró szobája előtt az asztalnál. Gyünnek oda mindenféle népek. Még utolsó nők is; de azoknak is kalap van a fejükbe! Mér ne lehetne néki, hogyha egyször jól föst rajta, nagyon teccős benne?
A kalauz most egyszerre a nadrágja zsebébe markolt; ott volt a hatalmas zsebbéli kése; két penge a késen, hátul dugóhúzó, az egyik pengével disznót is lehetne ölni. A szeme elborult, de mégis látta, hogyan kell csinálni: fölrántani a pengét, a hegyes acél villan a levegőben, a druszája, a hivatalszolga véresen az asztal alá bukik, aztán az asszony is utána bukik a kifürdött fehér testével.
A másik kettő megérezte most a pillanatnyi csendben, hogy a halál ott van a fejük fölött és összehúzódva, hangtalanul, szükülve nézték a kalauz irtózatos arcát. De abban a percben annak vad, tüzes könnycsepp olvadt el a szemén, ettől elmúlott a véres homályosság a tekintetéből és csak a keserű fájdalmat érezte, a vad epeízt a torkában, nadrágja zsebében pedig bágyadtan kinyíltak az ujjai és eleresztették a kést. Az egész egy percig se tartott.
- Igyál inkább egy pohár jó bort! - mondta hirtelenül, oda nem tartozón a hivatalszolga.
- Átmék a henteshő - szólt az asszony is - hozok neköd valamit. Ha van jó friss töpörtyű, hozzak?
Nem felelt rá semmit, az asszony mégis elment. Akkor a kalauz azt mondta a hivatalszolgának, lenyelvén magába mindent, ami tüzes és emésztőn keserű:
- Te megtehetnéd, hogy vegyél kalapot, mert láttam, hogyan van az nálad: egyiknek is, másiknak is elteszed az esernyőjét, felakasztod a rokkját, mikor elmén, fölsegíted. Ojik egy hatost is ád, de öt krajcárná senki kevesebbet. De neköm nincs, csak az a vacak, hitvány kis fizetésöm! Hát honnan telik neki, hacsak nem a testivel keresi? Tudok én mindent, csak most még nem szólok. Értöd, hogy mi az: mindent!
- Értöm! hogyne érteném! - mondta János és elfehéredett, de úgy tett, mintha ez nem őt illetné, a jobb kezével a haját igazította, mintha más dolga most nem lenne, mint megnézni: pontosan el van-e a haja választva? De suttyomban mégis körülnézett, mert se kés, se revolver, semmi sem volt nála. Szeme megakadt a zöld literes üvegen és magában ezt mondta: - Ha más nincs, ez is jó lesz! Ha ezt megfogom a bugyakos nyakánál, jó, kemény zöld üveg ez, vastag a talpa, evvel, ha homlokon vágom, elájul tüle.
- Menny haza! - mondta a kis csend után druszája - le akarok fekünni.
János fölkelt, nem mutatta, hogy meg van ijedve; erősen tartotta magát, kezét parolára nyújtotta és derűsen szólott:
- No, szerbusz druszám!
A kalauz már ledobta a blúzát, ingben volt, háttal állt hozzá, egy darabig semmit sem felelt.
- Azért énrám ne haraguggy, én nem bántottalak - szólt újra János.
- Ez most azt gondolja magában - tusakodott a kalauz -, hogy én mindent tudok! Azt is: hogyan van a feleségömmel! Mégis hallgatok! Mekkora szégyön ez! úgy tett tehát, mintha ilyesmire igazán gondolni se tudna, megfordult, egy cseppet nevetett, kezét nyújtván mondta: - Hát szerbusz druszám! Mikor gyüssz el megint?
- Nemsokára! - mondta János és elment.
A szobában két ágy volt, egészen egymás mellett. A kalauz most megfogta a maga ágyát és elhúzta az asszonyétól. Lett köztük vagy félméter térség. Mikor az asszony megjött a töpörtyűvel, rögtön látta, hogy mi történt.
- Te húztad el az ágyat? - kérdezte.
- Én!
- Hát jó van, ha te nem akarsz velem éni, én méginkább nem akarok veled. Ha így teszöl, emék. Úgyis régön készülök.
- Mehetsz!
Már egészen levetkőzött és beledobta magát az ágyba. Az asszony csak azért is kettéválasztotta a szép fehérre kimosott olcsó csipkefirhangokat és beletámaszkodott az ablakmélyedésbe. Az ablakban nagylevelű, szép piros, nagyon dufla muskátlik nyiladoztak, azok fölött kinézett a külvárosi estbe. Szép nyári este volt, gyér gázlámpák égtek, de a hold már korán fönn volt és tejet hintett az utca levegőjébe, nagy csönd volt, valahol messze cigányzene szólt, nagyon szeretett volna szép ruhában, nagy kalapban, aranylánccal a nyakában, ott ülni, a muzsikát hallgatni ...
Egy napon János a Dunaparton állt és várta, hogy druszája arra jöjjön a villamoskocsival. Őszi reggel volt, szürkén csapkodott a Duna vize lenn a kőpartok közt és párás levegőt lehelt a magasba; az úttesten vadgesztenyefák megbarnult levelei hevertek, mint kiterített, apró halottak. Jött a villanyos, csöngetve, a kerekeivel a síneket köszörülve, maga alatt sodorva a levegőt, hogy csak úgy búgott. A kalauz meglátta Jánost.
- Nem eresztlek föl kutya! - gondolta magában.
Szeretett volna a jelzőtáblánál meg nem állni a kocsival, csak elrohanni csöngetve, zúgva, levegőt forgatva. De a kötelesség nem hagyta; mikor a táblához ért, mint a gép csak megállította a kocsit. János fölszállt hozzá.
- Szerbusz druszám! - mondta neki és a kezét nyújtotta.
- Disznó! Kutya! Utálatos állat! - gondolta a kalauz, aztán azt mondta: - Szerbusz!
De a kezét nagy örömére mégse kellett odaadni, mert a jegyszedő éppen megrántotta a szíjat, a feje fölött koppant a csengettyű és ő egyik kezével az áramos fogóhoz kapott, másikkal a csengőre vágott, azután vadul nekieresztette a kocsit, hogy az harsogva zenéljen, búgjon, trombitáljon és ő Jánost ne hallja. De az odaállt egészen szorosan melléje ...
- Most már én is azt mondom; rongy asszony az! Nem is volt sose tisztességes! - mondta a kalauznak.
A kalauznak sötét lett a szeme előtt; az utcáról már szilajon kiabáltak is utána, mert majdnem levágott egy embert. De nem törődött vele.
- Mert téged is kirúgott? - mondta a druszájának és csak előre, a kocsi irányába nézett.
- Engöm? - tetette magát csodálkozva. - Én senkije se vótam.
- Tudom! - mondta a kalauz, mintha igazán hinné.
- Te engöm gyanúba fogsz?
- Nem fogok én senkit!
- Most gyüvök tületök! - folytatta János.
- Hát nem vagy a hivatalba?
- Szabadságos vagyok.
- Mit keresté nálunk?
- Tudtam, hogy nem lehetsz otthon. Mondom: megnézöm helötted mi újság? - Hát tudod mi újság?
- Nem tudom.
- Otthagy az asszony!
A kalauzt elöntötte a forró nedvesség; ez igazán a szívébe harapott. Ez nagyon fájt, ámbár tudta, hogy egyszer így lesz. Meg is markolta a rézből való áramfogót, hogy fejbe vágja vele Jánost. De ott sűrűn következtek a megállóhelyek, feje fölött már megint koppant a csengő, a fegyelem az idegeibe markolt: ebből forgalmi akadály lesz! - mondta eszében a dreszura és bekapcsolta az áramot.
- Mit szósz ehhez? - kérdezte János.
- Hadd mennyen! - felelte rekedten és kurtán és úgy tett, mintha nem bánná.
De a sínek már összefutottak a szeme előtt, a házak táncoltak az utca mentén, a váltóállító gyereket majdnem legázolta.
- Vigyázz! - szólt rá János - mert embörhalál lesz!
- Büdös egy társaság! - káromkodott a kalauz - gyerekeket köll az ilyen helyre tenni?
- Szerbusz! - köszönt a druszája és leszállt.
Mire a kalauz végigfutott a kocsijával a hídon, a körúton, a másik hídon, pont azon a helyen a dunai soron, megint várta János. Most maga nyitotta ki neki a vasrácsos ajtót.
- Büdös egy asszony az! - mondta megint János - má mindönét elcipelte az új lakására. Lányos házba vett magának szobát.
- Kimén a sarokra? - kérdezte a kalauz és a könny fojtogatta a torkát, a görcs összehúzta a testét és az ujjait.
- Oda mén! De az igaz, hogy oda is való vót már régen! - a kalauz hallgatott, János pedig folytatta: - Tudod mit csinált? Mikor má mindent bepakkót, véletlenül kinnmaradt egy szép nagy kés. Tudod mit csinát vele? Belevágta az ajtószárfába, hogy kettétört; asztmongya: ez se legyön a kutyának.
A kalauz csak előre nézett, az egész világ már összefutott ott künn, a kocsi ablakán túl a szeme előtt.
- Hát mit szólsz hozzá? - kérdezte János.
A kalauz nem felelt, csak fordított egyet az áramos fogón, beleeresztette a motorba az egész áramot, a kocsi attul veszetten megindult, a kerekek sziszegtek, búgtak, szikrát hánytak, a kocsi vad szelet vágott, alatta sípolt, fújt, üvöltött a beszorult levegő; a kalauz pedig kapta az áramos fogantyút és a levegős fék fogójával együtt kidobta az utcára.
- Micsinálsz? - kiáltott föl rémülten János.
- Meghalsz velem együtt! - mondta fulladt hangon. - Mert te rontottad el azt az asszonyt.
A kocsi már őrülten rohant, sivított, bömbölt, a jegyszedő rángatta a csengőt, az utasok ordítoztak, a kanyarodónál a kocsi kiugrott a sínek közül, nekirohant egy háznak, puffanva, recsegve, harsogva, csörömpölve zúzódott össze. A druszák összelapított mellkassal, darabokra tört koponyával ott feküdtek holtan, az utasok sebeikben véresen jajgattak és sírtak.