Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Tanárok, látom, disputálnak, hogy miképpen és mily mértékben adjanak helyet a mai élő irodalomnak az iskolában. Mintha kissé meg is volnának akadva a dologgal: az egyik azt mondja, az egész mai irodalom az önképzőkörbe való, tessék ott olvasni és magyarázni a mai írók műveit. A másik azt mondja: ez nem jó lesz, mert akkor az önképzőkörben az egész évben csak erről lesz szó, tehát de facto többet fognak a fiúk erről hallani és beszélni, mint az egész régi irodalomról. Remélhetőleg majd elintézik az ügyet a maguk körében, az iskola, a tanár, a diák szempontjából. De talán nem lesz hiábavaló megnézni kicsit az irodalom, az író szempontjából is. Elvégre arról van szó, hogy a leendő olvasóközönség, a mai diák micsoda előkészülettel, micsoda tanult elfogultságokkal fogja majd nézni a mai magyar irodalmi produkcióit.
Az írónak csak egy érdeke lehet az iskolával szemben: hogy mennél kevesebbet foglalkozzék vele, sőt lehetőleg egyáltalán ne foglalkozzék vele. Az iskolai irodalomtanítással szükségszerűen vele jár, hogy elfogulttá teszi a tanulót: olyan ítéleteket szuggerál neki, amelyek nem az ő ítéletei, mert nem belőle magából nőttek ki, hanem a tanár vagy a tankönyv, az iskola tekintélye oltotta bele s ezek a készen kapott ítéletek az esetek túlnyomó számában megnehezítik, hogy közte mint olvasó és az író között az az önkéntelen, közvetlen viszony keletkezzék, amely minden irodalmi mű igazi hatásának és megértésének alapföltétele, amely nélkül nem tudja szabadon, minden idegen közvetítéstől függetlenül átengedni szemét, fülét, agyát az írónak.
A régi irodalom alkotásainál ez nem olyan nagy baj. A régi írók műveiről szóló értékítéletek és értelmezések kitűnő elméktől erednek és mielőtt az iskolában meggyökeresedtek volna, az irodalmi közvélekedés szentesítette őket, az pedig nem szokott nagyot tévedni. Ha aztán ezeket átveszi az ifjúság, csak egy általános érvényű hagyománynak lett részese, amelyen keresztül, ha van az intelligens olvasásra tehetsége, még mindig eljuthat a saját ítéletéig.
A mai íróról s műveiről nincs és nem is lehet ilyen szentesített hagyomány s különösen a mi viszonyaink közt hiányzik az a közvélekedés is, amely előre jelezhetné, legalább nagyjában, milyen lesz az a hagyomány. Ítéletek, magyarázatok, értékelések még forrnak az aktuális irodalmi élet üstjében és ember legyen, aki ebben a kavargásban meg tudja látni, mi benne a nemes érc és mi marad alul salaknak. Ha minden irodalomtanár megannyi biztos ítéletű, megbízható ízlésű és elfogulatlan befogadó képességű kritikai szellem volna, akkor talán rájuk lehetne bízni, hogy a fiatal elmék tájékoztatói legyenek abban a meg nem szűnő hullámzásban, ami a mindenkori élő irodalmat teszi. Talán nem sértem meg az irodalomtanárok tiszteletreméltó gárdáját, ha azt mondom, hogy legfeljebb csekély töredékük ilyen nagyszabású kritikai szellem, hiszen az ilyen egyáltalában nagyon ritka, jó ha kettő-három akad egy generációban. Ebből most már nem következhetik egyéb, mint hogy olyan nézetek, ítéletek és megállapítások szerepelnek érvényesek gyanánt az iskolák túlnyomó részében, melyek meg nem értésből, elfogultságokból és jóhiszemű tévedésekből szövődnek és semmi esetre sem léphetnek fel az általános érvényűség követelményével. Aki megnézte néhány irodalomtörténeti tankönyv utolsó fejezetét, amelyben a legújabb irodalom van összefoglalva, az tudja azt is, milyen tanácstalanul állnak még máskülönben jóravaló képzettségű irodalomtanárok is a mai írókkal szemben. Márpedig az ilyen nem használ az irodalomnak, de még többet árt az iskola tekintélyének. Mert ha az a fiú kikerül az életbe, részesévé lesz a közvélekedésnek, saját ízlésre és ítéletre tesz szert, mit fog gondolni az iskoláról általában, amelyben hamis fogalmakat csepegtettek bele?
Csakhogy az iskolai irodalomtanításnak nemcsak az a feladata, hogy hozzáférhetővé tegye a múlt irodalmi kincseit, hanem az is, hogy általában az irodalom, elsősorban tehát a mindenkori aktuális irodalom megértésére képesítse az intelligens emberek jövendő nemzedékét. Hogy cselekedje ezt, ha nem beszél a mai irodalomról?
Igyekezzék mennél több intelligens olvasót nevelni. Intelligensen olvasni nem olyan könnyű dolog, nem is mindenki képes rá, sőt aránytalanul kevés ember képes rá - én titokban azt hiszem, hogy intelligens olvasónak éppúgy születni kell, mint költőnek. Annyira intelligens olvasó azonban minden józan eszű, máskülönben művelt, vagy művelődésre képes emberből válhatik, hogy meg tudja különböztetni a kóficsot az igazán becses dologtól és szívesebben nyúljon az igazi író könyvéhez, mint a vásári fércelményhez, mely éppen az olvasó olvasásbeli intelligenciájának hiányára spekulál. Hogy valaki ilyen intelligens átlagolvasó lehessen, ahhoz nem az kell, hogy az iskolában hallotta légyen a tanár úr magánvéleményét Móricz Zsigmondról vagy Molnár Ferencről, hanem az, hogy életében legalább egy írónak egy művét a maga velejében megértette légyen, hogy igazán szívből megérezte legyen, mi abban a műben az igazán szép és hogy egyáltalában miért szép az a mű. Akinek csak egyetlen könyv is ilyen belső élményévé vált, az mindjárt több megértő képességgel fog olvasni minden művet, annak számára megnyílt az irodalmi gyönyörködés kapuja. Ilyen célra alighanem alkalmasabb egy régi mű, mert a tanár megértető munkájában több támasztékot talál a hagyományban.
És nevelje a tanár tanulóit az irodalom szeretetére, irodalmi érdeklődésre. Erre van szüksége a mindenkori irodalomnak, nem pedig arra, hogy munkásait a tanórákon dicsérjék vag korholják. Mennél több és mennél intelligensebb és megértőbb olvasó - ez kell az irodalomnak s ebben a tekintetben éppen nálunk van széles tere az iskola jószándékú munkájának, mert a mi irodalmunknak, amióta egyáltalán megvan, mindig az volt s ma is az egyik legfőbb baja, hogy az olvasóközönség megértő- és befogadóképessége nem ér fel a számára termő irodalom színvonaláig, hogy az író vajmi ritkán érezhette és érezheti azt a titokzatos, de mindig biztosan megérezhető fluidumot, mely az olvasó megértéséből feléje árad és amelynél hathatósabb ösztökéje az alkotóképességnek nincs.