Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd
És ugyan mit várt attól, aminek így be kellett következnie s amiről már másnap, már előre is tudhatta, hogy alá kell hogy rántsa érzéseit egy egészen más világba, hiszen nincsen meg az adománya, könnyű kézzel rövid órákra örömet hozni és érezni, hanem fölösleges és nehéz elgondolások által szomorúság és fájdalom, vagy ami még rosszabb, tisztátalanság lesz részükre abból, ami öröm lehetne és isteni mámor és mivé vált? Cinikusan előre kitervelt futó találkozásokká valami nyomorúságos helyen, már már divatjamúlt regényekből unosan ösmert elővigyázattal, mely tán előre lehűti egymás utáni vágyakozásukat, míg máskor hiába eped szomjas kívánásokban.
S végre együtt - alig-alig is bírja a keserűséget, félelmet, annál forróbb odatapadással elfojtani, csak annak örülve, hogy a másik csillogó, kék szemeiben ugyan semmit sem olvas ebből, nem mást, mint a pillanat gyerekesen gondtalan s mégis gyöngéd kiélvezését ... s ez a mohóság őt is, az érettebbet, szinte kíváncsian készteti, hogy tovább menjen, egyre mélyebben.
Mitől fél mégis, ha gondolatai gőgös »szabadsága« följogosította, hogy magát úgy és akkor ajándékozza, ahogy akarja ... miért fogja el egészen ősi, bűntudatos szorongás, egyszerű és ösztönös félelem, mikor sűrű fátyollal égő arcán, úgy érezve, hogy nedves ruhái és sáros cipői mindent elárulnak, suhan kerülő úton a lakásuk felé és nem néz senkire, úgy érezve, mintha így ő is elrejtve maradhatna.
Milyen örökkévalóság az az utolsó néhány lépcső, a folyosó, a nappalijukba, hogy onnan a szobájába érve elhelyezkedjék valahogyan, mintha semmi sem történt volna.
Csend van ... sietve nyitott be s visszahökkent ... a férje nesztelen lépésekkel, mintha várakozna, járt benn föl s alá.
- Ah, itt vagy már - mormogta zavartan, félig önkénytelenül. Ha most kérdezne, micsoda kifogást, hazugságot felelhetne? Vagy elfogulatlanabbnak tűnik, ha maga kezd beszélni. Szavakat keresett.
- Amint látja - felelt az halvány mosollyal. Márta keresztülment a szobán; árulón zavart és természetellenes mozdulatokkal. A szemei követték; okosabb volna itt maradni; de mihez fogjon.
- Átöltözöm - mondta végre valószínűtlenül magas és tiszta hangon.
Benn gyorsan és remegve dobta le a ruháit, kiráncigálta a hajtűit és izgatottan rázta előre a haját. Míg mindig nagyon szép volt, valószínűtlen, rozsdás szőkeségben, beburkolta magát vele és szokásszerűen fölemelte a karjait, hogy végigkefélje ... nem hallott semmi lépést, ahogy kinyílt az ajtó s előtte állt a férje. Talán még sohasem nyitotta így rá az ajtót, fölemelt karokkal állva maradt, sűrű haja az arcába s a nyakába hullott, alig elfödött rózsás melle melegen és keményen feszítette a finom inget. Mosolyogni próbált, de érezte, hogy fehér lesz az arca s a szája vonaglik. Pillanatig némán állottak egymással szemben, a férfi kicsit lehajtotta a fejét s halkan mondta:
- Néhány napra elutazom. Jó estét.
Hogyan nem tudott felelni akkor? Miért nem bírta legalább feléje nyújtani a karjait ... hiszen mégis csak csókolta, szerette talán egyszer ... Hát olyan csúnya, olyan hitvány olyan semmi volt már ő előtte?
Hiszen nem tudhatott semmit, egyetlen sor írás, egy szó el nem árulhatta. Elgondolta az elmúlt zavaros napokat ... az hogy utoljára félórával később jött haza? hiszen közelébe se jött, a ruháján sem érezhetett semmi idegen illatot. A sok idegen és közönyös ember közt ki árulhatta el? Kinek lett volna érdekében, ki láthatta meg? Előkészületlenül, váratlanul sújtott rá mindez, s már egy hete, hogy hiába várja haza, hiába les csak egy sornyi hírt, szörnyű megszégyenülésben itt kell maradnia az ő kényére lesve ... kiszolgáltatva először rémes függésben, mindkettejöknek. Annak a másiknak is, hiába nem akar már türelmetlen hívásának engedni, jogai vannak hozzá. Az a másik ... szeretne rá gondolni, gondolat nélküli és bolondos nevetésével vele kacagni, de hiszen nem lehet, nem lehet. ... Hiszen az uráé mégis, úgy érzi most, mindent a világon odaadna; egész életében várni tudna egyetlenegy olyan órára, olyan tekintetre, ahogy első ölelésük után nézte - egy szóra, amivel menthetné magát előtte. Tehát nem volt bennük hit és szeretet véghezvinni amit akartak, az egyesülést, melynek minden föltétele megvolt már, hogy boldogsághoz vezessen. Nem volt hű; ostoba szónak gondolta s így magamagához sem volt hűséges, nem a gondolathoz, mely feléje vezette, a reményekhez sem; mivel útjokat kezdték - nyomorúságosan korcs lény, kiben meg van a lehetőség végtelen kezdetekre s ki végig vinni nem bír semmit. Lehet, ő sem nyújtotta felé a kezét, hogy megragadhassa és mégis ... a nagylelkű sors úgy látszik akarni, hogy a kis bántódások elhomályosuljanak és még a nagy haragot is hamarabb feledjük, az elmúlt szép óráknál.
- Ne légy igazságos barátod iránt; gondolj rá úgy, amilyen akkor volt, mikor legjobban szeretted.
Csak még egyszer láthatná, egyszer éreztethetné meg vele, hogy nem is így akarta ... ostoba könnyelmű beszédek okoztak csak rettenetes félreértést ... Csak ne ez a néma hidegség, közönyös ignorálás.
Nem, nem akarta, nem érezte, hogy visszavonhatatlanul cselekszik így, ... csak vitette magát, mint ahogy máskor is engedett annak, mit a sors kezének hitt ... mint ahogy máskor is csak ahhoz ragaszkodott, amit már elveszített. Szeszélynek hitte, végig sem gondolta, nem is értette, hogyan történhetett. Feledte, hogy a férfi miatt elég keserűségben volt része, minden olyan gyönyörűségről beszélt, mit nem is érzett, mikor átélte ... s minden, ami azóta volt, olyan idegen énjének, mintha nem is lehetne igazé Talán így volt ... ilyen volt ő ... olyan gyenge, hogy csak valami szűk biztos úton, szigorú elvektől védetten tudta volna fönntartani magát, míg úgy gondolta, úgy hitte, hogy lelke érzékeny remegő hangszer, melynek sok-sok húrjait át kell, hogy engedje csodálatos játéknak. Kiélvezni, mily értelmetlen közönséges frázis ez így! Bukás - először értette meg mit jelent ez a szó. Ezek voltak lénye csodált lehetőségei? S így lenne vége - hogy semmi sem maradt, mint egypár drága csecsebecse és fénykép, ami még a hotelszobában az övé.
Önkénytelenül a kezébe vett egyet és sokáig bámult a koraérett fiúarcba, hova azok számára, kik olvasni tudtak benne a fölnőtt férfi minden különössége bevésődött már ... a gyönge, gőgös arcba, mely annyira szerette a tisztaságot és a nyugalmat.
Úgy rémlett, mintha egyszerre elhagyná minden ifjúi erő és melegség, kívülről is észrevehetőn, hirtelen megöregedett és néma volna, nem kívánna semmi mást, mint ezt a nyugalmat, ezt a megpihenést ő benne ... aminek vége hát.
Hogyan hihette magát olyan erősnek, hogy két férfi szerelmére is legyen szüksége, hogy tökéletes életörömben szép és fiatal maradhasson? Mik is számára a férfiak ... mily idegenek s szinte testi undort keltők, mi okozza, hogy mégis össze kellett kötődnie velök s általuk összezúzni az életét. Olyan kimondhatatlanul vágyakozott most első ifjúsága csöndes estéi után, mikor a független biztosság kéjével bújt bele puha ágyába, soha vissza nem tért megelégedéssel ... mikor nem kellett csak önmagával számolnia, mikor minden éjszakának nem volt még külön jelentősége. Úgy hallotta, vannak, akik ilyesmit nem is éreznek már, ha nem akarják, miért nem válhatik talán sohasem természetessé az ő számára, pedig olyan törődött, hogy nem is akar mást, minthogy minden elmúljék s megnyugodhassék végre.
Live it down, biztatták hajdan a bajban egymást ... mind ritkábban most, hogy nem sikerül többé emelt fővel, mint régen, Live it down ... nem bírja most már, míg a napok halálos várakozásban múlnak el, egyedül, céltalan s ösmeretlen helyen, annál szörnyűbben a természetellenes elszakadtságban minden külsőségtől.
Valamit kell tennie ... talán csak azért már, mert fáradt feje most sem bírja leszokni, hogy még most is ki ne merítse magát hiábavaló tervezgetéssel, tovább gondolással. Vagy igazán nem volna már tovább?
Bántón is érezte magán az idegen kíváncsiságot. Hiszen az elhagyatott, villák elbújtak már az őszi ködbe ... mire várhat még itt egy asszony?
Arra, hogy holnap az a másik visszatérjen? Itt van a meggondolatlan, ujjongó levele, holnap jön és látni akarja. Élvezni a jogait, mintha a legtermészetesebb dolog volna a világon, igen, testét, tisztaságát, jövőjét eljátszotta, odadobta neki.
Nem is haragudhatott rá, hisz oly árnyékszerűvé, valószínűtlenné vált máris érzékeiben, nem is oka semminek, mi őt érheti, csak látható eszköze a végzetnek, ősidőktől fogva kimondva rá.
Mit tehetett minderről ez a két férfi ... egyformán idegenek most. Mily valószínűtlen, természetellenes így érezni s így szeretni, mint ő.
Ők ketten kielégíthették-e teste s lelke szomjúságát?
Balgaság ... egyiket se kívánta már.
Igen, a véletlenre bízta társa megválasztását. Csoda-e, ha tovább viszi az élet; hisz nem állott nyíltan az egy mellé.
És ha, ugyane véletlen másokat hozna eléje? Ha ő, mint máskor is, ezt is »leküzdeni« akarná és megismétlődnének ezek a vergődések, csak gyengébben, hitványabban, öntudatlan reflex mozgásokként, ha a könyörtelen és megállást nem ösmerő élet mások felé hajtaná újra, akiknek megszokásból, mint egy vak leány, végigtapogatná még az arcát, ösmerősök-e még a számára vagy nem is kérdezne többé semmit tőlük ... gyűlölte, akik jönni fognak.
El, el, mielőtt jöhet az a fiú, mielőtt visszavonhatatlanul odadobná magát mosolyáért és éreznie kell, hogy sohasem tud ellen állani többet, mert minek is tartaná meg magát, hiszen senki se szereti többé.
Hamar a vonatra, a nagy idegen városba, csak itt ne legyen, csak még holnap rejtőzhetne el előle.
Óh, a szörnyű, örökké tartó, magányos út a ködben, a messze és ösmeretlen állomás felé, vég nélküli, letarolt földeken át, melyek hullámoznak, mint a tenger ... semmi szó, semmi nesz, mint a négy ló egyenletes, fáradt dohogása, remegő, sötét füleik élesen rajzolódnak a fehéres gomolygásban ... előttük falként áll a köd, nem látni előre, mintha örökké kellene menni némán, reménytelenül, egyedül ... Mire gondol? Miért jut eszébe most egy másik este, régen, otthon ... mikor olyan hihetetlen, olyan bolond holdvilág volt s a barna földeket beszőtték már a békanyál ezüst szálai, ilyenkor, otthon ... Már akkor is olyan egyedül volt-e hát, hogy beteg volt belé, elgondolva hány ember van a világon, aki így él és várja és keresi és nem találja egymást.
Nem találja, még ha egymás mellett vannak is, és szájuk összeforrott ...
A nedves hideg át meg át hatotta, nem érezett már mást, mint fizikai nyomorúságot, hideget, elhagyatottságot, félelmet idegen utak és idegen emberektől ... hogy már hála és megnyugvás volna csak meleg és világos vasúti kupéba ülni és valami kis fizikai biztonságot érezni ... talán van célja az útnak és a végén mégis várja valaki és meg fogja mondani hová menjen.
Mióta mentek már így? Lámpák ütődtek ki a ködből és egy barátságtalan; idegen hang, melynek csak félig értette nyelvét, kérdezte; hova utazik s hova vigye a poggyászt.
- M ... ba - mondta nehezen s remegő kézzel fizette ki a kocsist.
- A vonat már egy negyedórája, hogy elment - mondta az ember. Most két óráig nem is megy más. De benn le lehet ülni, ha tetszik.
... Sírni szeretett volna, kiabálni. A táskáját bevitték egy kis kamrába, melynek ajtaja előtt gyülevész népség zsibongott s mely tele volt rossz dohány-, lámpafüst, s az emberi nyomorúság illatával.
Még két óra! Miért esküdött minden úgy ellene, s miért érzi, hogy ezt a két órát lehetetlen már kibírni!
A zsivaj szétpattantotta a fejét. Meg az újságot olvasó kereskedelmi utazó nagyon is szemtelenül nézett a kalapja alá. Meg ... de mindegy ... ki a sáros járdára, a kopasz fák alá, a rossz szagú lámpák fakó fényében, a halk csobogás felé ... itt a folyó ... Még tegnap is nézte álmos tömegeit, ott folyt el az ablakánál és még nem rég kéknek látszott a nyári égbolt alatt; a fiúval kacskáztak rajta és csónakázni mentek ... meleg volt és titoktartó ... föléje hajoltak és mosolyogtak bele ... így ...
Összefogta magán a nehéz prémeket, a hosszú kabátot ... Egy lágy kis mozdulat, félig tudatos csak, félig akaratlan ... ...
A vasúti munkások az állomás előtt, megütődve hallgattak el. Iszonyú határozottsággal hangosan hatolt fel a fekete vízből ... hamar gyöngülve, csak mint gyereksírás már ... kétségbeesett, jajongó segélykiáltás ...