Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd
A fiatalember mosolyogva mutatta ragadozó fehér fogait.
- Mennyire örülök, hogy találkozunk.
Fölöttük nevetett az olasz ég, édes és csodálatos őszi pompában. Márta átengedte a magáét a puha és széles, mégis oly erősen megragadó kéznek. Nem várta a találkozást, de máris érezte, hogy engedni fog befolyásának, mint ahogy máskor is engedni szokott, hogy így mindenre reagáló gyengeségét semmi se terelhesse valami kiszabott útra.
Annyira elhagyatottnak érezte magát, semminek, rongynak, kinek semmi sem történik kedvére s már egy kis világosságnak is örülhet, olyan lenn van, hogy hálás lehet, ha valami fölemeli kissé. Ő ugyan szépen leszoktatja a büszkeségről.
- Nos, és mit keres itt? - kérdezte.
- Óh én ... sok dolgom lesz, vasutat építünk - felelte ragyogó nevetéssel, mintha soha szerencsésebb véletlen nem érte volna. És Márta is nevetett ... már olyan régen nem ... mint a gyerekek kacagtak boldogságukban, hogy végre, végre ismét találkoznak.
Hisz egyik se húzódott vissza gőgösen, nem kémlelte a másik mit is szólna hozzá.
Csinos lett a kölyök és milyen fiatal volt! És hogyan nézett rá! Ilyen tiszteletlenül, úgyszólván dúlóan még sose nézte senki; talán ő is izgatóbb volt így, mint valaha, fölingerelve, áthevülten vágyakozásban a másik után.
Egyik sem látszott emlékezni a régi, balga, befejezés nélküli históriára, olyan jól érezték magukat egymással anélkül, hogy egy okos szót tudnának szólni. Egyik sem kérdezte: mit csinált azóta? még annyit sem: hogy van most?
Talán meg is szokta ezt így, ő és az élete csak kis sziget a végtelen vizek felett, mindenhova magával hord valami megváltoztathatatlant, ami nem köti össze semmivel, hiába cserélődnek a díszletek körülötte.
Az ő története én volt csak, mindig az én, ha közeledik is feléje valaki, futó pillanatokra, eltűnik mielőtt csak eggyel is összekerülhet, jóban, rosszban melléje sikerülne állani. Nem is akarta - vagy nem bírta csak? Ha valaki írni akart volna róla, csak egyedül őróla lett volna szó, kinek senki se hallja vagy érti a hangját s kinek a számára többi emberei s viszonyaival egészen elsüllyedt a világ.
Hogyan csinálják mások, hogy nem mindig magukból és maguknak éltek ... míg halálosan belefáradtak figyelni rá, milyen hangokat szólaltathatna meg bennük a külső világ.
De most végre igazán elnémult minden. Vége az elmúlt életnek és a jövőben sem maradt semmi, még egy kívánság sem. Hiszen megszokta már a nyomorúságot, mi tűnt egyszerre olyan elviselhetetlennek?
A tudat, hogy ezentúl már nem jöhet semmi és elégedettnek kellene lenni.
Messze szeretett volna lenni, mindig csak nem éppen itt és ezen a napon, mindig mondogatta: csak a hátam mögött lenne már ez a szomorú hely, csak ennek a szerencsétlen évnek volna már vége.
Máshova tartózhatni minden érzésével.
Hova lett a régi élete, elmúlt érzései? Meddig sikerül elrejteni, amit, úgy rémlik, mindenki az arcáról olvashat már le. Szerencse, hogy az emberek hülyék és süketek s azt se értik, amit a fülükbe kiabálnak ... hiszen ha egyszer leplezetlenül, könyörtelenül láthatnák mások nyomorúságát!
Mert hiába, a szerencsétlen ember megvetésre méltó. Amit kiküzdök, az enyém ... de ki tanít meg, mire van szükségem, hogy diadalmaskodjam?
Nem az okosság teszi ... csak a fiatalság ad neki nagy helyet az életben és éretlenség mindenhatóságában hinni. Szépség, jóság? ... pénz, tehetség, társadalmi állás? Azt hisszük határozott dolgokat jelentenek s eldicsekedhetünk értékükkel, pedig elhalványodtak, semmivé váltak a titkos fluidum előtt, amit a könyvekben életerőnek neveztek, mert senki se tudja pontosabban meghatározni, senki se tudja, hogyan érheti el, csakhogy akiben megvolt, győzedelmeskedett.
De ő gyengének tudta magát, védve és gondozottan, biztos utakon kísérve kellett volna élnie. Nyugtalan feje és törékeny teste közt mindig is valami diszharmónia volt, hűvös vére sohasem tudta agya fantáziáit kielégíteni, nem bírta a teljes életet, amit remélt és ami csak összhangból fejlődhetik. Csak megérteni tud egyet-mást pillanatokra, de azért csak olyan nehéz marad a sorsa, ahogy eddig volt, s töprenkedéssel föl nem tartóztatható.
Vajon voltak-e boldog emberek, kiknek individualitása meghatározta helyüket s kik semmit se vártak másoktól?
Íme, ott jön az a másik, olyan távolian, idegenül, magas lován, tartásában, egész lényében elkülönzötten mindenki mástól. Testvére ebben? Hogy az élet oly keserves és nehéz mindkettőjüknek, alig elviselhető, de másnak nincsen semmi köze hozzá, szavakban el se mondható, az »élet« kézzelfoghatóságai és gondjaitól nagyon is másforma és megkülönböztetett.
Ő egyedül ül a kertben, az egyedül poroszkál az árnyas utakon, míg odaát a víznél, a golfpályákon vidám tömeg zsibong. Már ez is szinte szimbólum. Meg az, hogy hétköznapi életük munkanélküli órák véletleneinek szánt helyeken játszódott le, ahol még csak kémény se füstöl soha, pedig milyen hamar megcsömörlik tőle az ember, hogy még az edényt, amiből eszik, se lássa soha. És a többiek, akik mindenütt, mindjárt hasonlóan összekerülnek, s mintegy automatikusan kizárják őket maguk közül még inkább, mint ahogy jólesik távol tartani magukat.
- Testvére, igen ... nem a férje.
Nem tekint föl, talán nem is veszi észre a bokrok között.
Egyszerre megáll, hogy szembejött valaki. Márta megösmerte B. kisasszonyt ... futó ösmeretség, aminőt eleget kötöttek nyugtalan életükben, s kiknek szinte véletlen sziluettjét ösmerték csak, igazi környezetük viszonyai és gondjaitól különválva ... árnyékszerű és közönyös alakok, kikről a következő állomáson már megfeledkeztek.
Miért fájt hát ma neki ez a jelenés, mint ahogy csak az elérhetetlen szokott fájni? Fázósan és fáradtan bújva meg karosszékében, mint sokszor most, azok irigységével, kik már nem érzik mindenben egyformának és erősnek magukat, nézte a fiatal leányt, kinek tökéletes alakja a magas, a nagy világosságban csillogó szőrű pejkón szinte tündériesnek látszott. Könnyű mozdulattal hajlott előre; megnyugtatón veregette meg a ló nyakát és aztán kezet adott a férfinak. Nem viselt rendes lovaglóruhát, hanem fehér selyem kabátkát, kék virággal a gomblyukában, és fejecskéjén, mit madárka módjára illegetett ide-oda, fehér, úgynevezett trópussisakot, mely eltakarta fényes haját. De zöldesen csillogó, nagy szemei gyöngéd, ideges, mégis belső élettel teli arcában annál nagyobbaknak; látszottak. Márta mindent meglátott rajta, éles és fájdalmas figyelemmel, de bárhogy erőlködött, nem halhatta, mit beszélnek. Így együtt egészen egyformák és csodálatosan bájosak voltak, bár a lány talán nagyobb volt a férfinál, ki ... alig is gondolta valaha így: a férjem - nyílt vidámsággal mosolygott rá.
Milyen kedves is volt ez a lány, és milyen meleg.
Igen, ez kell, semmi beteges vágy kifordítani a belsejét, miközben azt hiszi őszinte most; meleget és életet kívánnak, minden férfi egyforma ebben, akármilyen komplikáltnak akar is mutatkozni.
Most haragudott rá, mintha akarattal vezette volna tévútra, pedig oly kevéssé cselekedhetett másképp és semmit sem ő érette.
Most leszáll, a lány pillanatra a vállára támaszkodva leugrik, a groom átveszi a lovakat és mind a ketten a hotel felé indulnak.
Márta nem bírta ki és eléjük ment, ahogy helyet foglaltak egy színes napernyő alatt.
- B. kisasszony szomjas volt és fáradt, mondta a férfi. Talán nincs szükséged shawlodra, add neki, fülhevült kissé és megfázhatik.
- Oh, köszönöm - mondta a lány kedves mosollyal, de elfogadta, mint aki megszokta a kényeztetést.
Aztán frissítőket hoztak és beszélgettek. Márta mohón figyelt a lány csöppet hangos és szaggatott, de bájos és behálózó közvetlenségű beszédjére. Így közelről látszott, hogy nem gyerek már és gonosz örömmel kutatott valami hibát, vagy különcséget benne, amiért ilyen szépség mellett még mindig hajadon.
Rendesen a szemére bízta magát ilyenkor, hisz oly közönyös, miket is beszélnek az emberek és igazán fölösleges régen ösmerni őket.
De hogy máris annyi közös megfigyelései lehettek egy egészen idegen férfival, ugyanazok az apró bohóságok, ártatlanul gúnyolódó tréfák, környezetük fölött.
- Honnan tudja ezt máris ilyen jól? - Márta nem állhatta meg, hogy ki ne mondja, a férfi gyorsan felelt helyette.
- Őnagysága is úgy tudja, hogy nem nehéz az úgynevezett külsőségekből az igazi énre következtetni, s csak nézzük meg jól, a legtöbb ember tényleg olyan, aminőnek látszik - s külsőségek nincsenek is és ritkán tévednénk, ha így a legbelső lényre következtetünk a képességek és tulajdonok számos középső rétege nélkül, ami az úgynevezett »egyéniséget« mindenki szemében meghatározza. Például, be kell látnunk, hogy valaki jó ember - pedig egész életünkben nem bukkanunk rá, sőt a jó ember maga sem és így már azt hisszük tévedtünk, pedig csak a körülmények okozták, hogy sohasem lehetett más, mint utálatos. Ezért a legtöbb emberrel nem is lehet élni, mert bár lényünk mélységeiben kétségkívül hasonlóak vagyunk és keressük egymást, mégis minden sért és elidegenít a mindennapi egyéniségben. Tovább is lehet menni, ha úgy tetszik. Az emberiségben hinni és bízni - csak nem az egyes emberben ...
Tovább beszélt ... azt amit ő egy pillanat előtt éppen elgondolt. Hogy gyűlölte már ezt a könnyed és nyílt beszédet, mely csak arra való, hogy jobban elrejtse s neki fájdalmat okozzon.
- Óh, maga úgy mondja - mosolygott a kislány - mintha már az emberek fölé emelkednénk, ha a gyöngéiket látjuk, pedig csak pillanatra lehet ez így és csak akkor, ha követni és elnézni is tudjuk.
- Ah, rendreutasít? Ezt szeretem. Nos jó, ezentúl csak tetteik után ítélem majd meg az embereket; vagy sehogysem.
- A tettek olyan egyszerűek persze - folytatta egyre ingerültebben Márta - láthatjuk és megmondják az okukat is - semmi közünk a száz máshoz, ami elhatároztathatta.
A fiatal leány, mint egy riadt madárka, nézett egyikről a másikra.
- Ne féljen kisasszony, csak axiómák ezek - mondta a férfi. - Tudunk még sokat. Az asszonyokról például. Miért nem veszik soha komolyan azt a férfit, aki komolyan vette őket.
- Óh azt tudom - felelte váratlanul. Beleszoktak, hogy a férfiéletben csak epizódszerű jelentőségük lehet és nem igen bíznak abban, ami nem is lehet nagyon igaz.
Valami idegen szomorúság volt most a szemében, valami külsőleg lényére erőltetett ijedt és tudó szorongás, nem is illett hozzá és kevéssé életrevalóbbá tehette, mint harmonikus lényétől várni lehetett.
- Nagyon sokat várt az élettől, mint minden szép nő és csalódott egyszer, ez az oka - gondolta Márta váratlan részvéttel.
- Melyik asszony engedheti meg mindjárt magának, hogy nyíltan és határtalanul szeressen. És a férfiaknak nincs lelkük ezt bevárni, pedig nem is akarnám, hogy másképen szeressenek - folytatta a lány.
- Képzelje, vannak nők, akik senkit se szeretnek.
- Igen s akkor legalább minden férfi azt hiszi, hogy okvetlen ő kell, hogy a kiválasztott tegyen - szólt közbe Márta szinte akaratlanul.
- Hála istennek - mondta a férfi, anélkül, hogy ránézett volna, franciául,
szívesen és gyönyörűen beszélte. - Qu'on n'est jamais si heureux ni si malheureux qu'on s'imagine ...
- M a l-heureux ... milyen szép szó - mondta még a kislány elgondolkozva.
Senkinek sem volt kedve folytatni s azután elváltak.
Márta a szobájába ment, már régebben nem laktak együtt a férjével, nem is tudta már mikor vettek először a szállodában külön szobát, talán nem kaptak mást és azóta nem változtattak rajta.
Leült. Mint máskor is ... mindig most ... kezei semmittevően kulcsolódtak össze az ölében ... tudta is, hogy ellenszenvesen. Most mindig, ha nem is volt egyedül, meredten, elfeledkezve nézett maga elé, arca egészen elváltozott, eltorzult a töprenkedésben.
Miért volt ma itt ez a leány?
Mindenben a maga gondolatát, a sors kezét vélte látni, minden szót százfelé szedett szét, titokzatos jelentőséget keresve benne.
Így beszélt ... bizonyosan ő vele akarta megértetni.
Talán már szerette is azt a lányt.
Kínozni tudta volna, faggatni: ugye ezt mondta és te is úgy értetted. Rád nézett: szabad vagy, kérdezte, szerethetsz engem?
Szép volt, érintetlen teste és lelke ... hiszen ilyet keres minden férfi és tudják is az asszonyok és rémülten eltagadják, hogy valaha még csak emlékeik lehettek előttük. Most már letagadta volna, hogy az előbb még valami csalódást vélt kiolvasni a szeméből - hiszen olyan kényelmes evvel a szóval fedni a fiatal szívek érthetetlen bánatait. Nem lehetett még csalódott sem - futó melankólia homályosíthatta pillanatra a tekintetét, gyerekes ábránd; szíve egész forrósága megmaradt még mindent megváltoztatni körülötte, telíteni csodálatos színekkel és titkos örömökkel. Szeret ... váratlan, hihetetlen változásban beszédes és érthető lesz minden, elárasztva a fiatalság könnyen ajándékozható kincseivel.
Csak épp ő ne érezze ezt soha, csak ő álljon csúfosan kívül, másképp, mindenben hitványabban a többinél ... semmivé téve egy gyermek diadalmas mosolyától. Felső élet, lelki harmónia; micsoda balga szavak ... ott, csak pár házzal odébb, egy fényes fogú fiatal ember lakik, akinek mindehhez semmi köze, akinek minden mozdulata olyan jólesően egyszerű és primitív és aki épp azért nem hasonlít semmihez, amit eddig ösmert, aki minden helyzetben valami egészen váratlant, egészen újat fog mondani, mert a legtermészetesebbet, a legegyszerűbbet. Aki a dolgoknak nem látja ezer oldalát, de erősen áll ahol maga s ösztönei kívánják, aki éhes és szomjas, meggondolatlan és kegyetlen, de kinek meleg gyöngédségei vannak és ... és ...
Mindent utált e pillanatban, még a fölülemelkedő gondtalanságot is, mely által, úgy képzelte, minden tekintetben valami különöst, valami különbet kell elérnie, mint ahogy évről-évre szebb ruhák, rafináltabb kényelem után áhítozott és már a levegő is, amit beszívott, mindig a tavasz összes illatát, a tél minden kellemeit kiválogatva hordozta magában és már régen egy esztendőt sem élt végig, ahogy a normális emberek számára teremtve van.
De az a nagyszerű és különös élet, amit keresett, mindig másutt és másképpen, nem akart eljönni, mert egyszerre ki nem elégíthető ösztönei és érzései voltak, de soha egy összefoglaló és egységes képzete az életről és vágyairól s ha egyik beteljesült volna, már-mást áhított helyette.
Ma utálta ezt az énjét, egyszerű, nyugodt és ifjú szeretett volna lenni; egyszer olyan gondtalan és fiatal, mint amilyen sohase volt ... amilyen akkor szeretne lenni az ember, mikor az érett kor hideg megalkuvásaival már kopog az ajtón, ... mikor már igazán nemsokára elég lesz a szép ruha és az ózonos levegő, mert nem érzi többé az illatát, és a selymek nem tapogatják körül kéjesen ... és ez elég legyen, most már soha sem fog többet tudni az életből, elossza ami eddig volt utálatos és néma esztendőkre ... Nem, nem akart rágondolni, hiszen ha álmából fölriadt rá néha, nem is hagyta elaludni a rémület.
Pedig már van valakije, akivel jóban, rosszban összekötve kellene éreznie magát.
- Ő az oka - mondta magában gyáva örömmel. - Csak ő ...
- Velem ne bánjon így ... mondta neki egyszer az a másik; - én nem értek ahhoz, amit maguk flörtnek neveznek. Még tudnék maga nélkül meglenni, de vigyázzon ... ne higgye, hogy megijednék, bármitől, ami azután következhetik; nem vagyok gyáva és számító és ezért nem kímélem magát sem, mint tán mások tennék. Mindig boldog kell hogy legyek, akármi történik ... ha holnap fölmondanak itt és mehetek ahova látok, vagy maga elküld, nem törődöm avval ami lesz ... soha, érti?
Szinte félt már tőle, az erőtől, amit magára szabadított s mivel játszani gondolt első percben, s minek így nem lehet helye életében. Azt hitte, büszke lehet pillanatra e szerelemre, mely szebbé, ragyogóbbá teszi ... s most követeli amit ígért, az olcsó mosolyok, a meggondolatlan szavak, a könnyelmű közel engedések árát, melyek mégis átformálnak öntudatlanul és ösmeretlen érzéseket keltenek. Lehet is valaha közönyösnek maradni, csak elég erősen ostromoljanak. Az édesanyja ... nyugodt, tiszta és mégis mondta: vigyázz, kisujjadat se add soha egy férfinak ... pedig nem is álmodta, hogy valaha szüksége lehessen ily figyelmeztetésre. Büszkének, fölényesnek tudni magát, játszani, mosolyogni ... aztán megcsókolják a kezét egyszer, óh alázattal, tisztelettel persze ... a nedves forró száj perzseli a bőrét, az egész maga-bálványozott hideg kis alakját, a szép ruhákat s minden lédiségét dúlják, rombolják a szemei.
Régen ... hány hete már? - egy zöldes szemű fiatal leányt ösmert, akiről azt hitte, fájdalmat okoz neki és akkor ... hol van ez a kicsi ok, ami megindította mindezt? Hol a régi, higgadtan, gőgösen ... ki az az asszony, aki visszakapja a kezét anélkül, hogy megégetné magát? Óh a híres erény, amit nem próbált ki soha semmi.
Eszébe jutottak a »nyárspolgári előítéletek« ... hányszor, éppen a férjével, kacagva tépték széjjel ... teljes gondolatszabadság, ami fölszabadította érzésben régen, mielőtt érzékei fölszabadultak volna, a mosoly, amivel férje egyszer-egyszer a női tisztességet lusta közönynek nevezte.
Nem érdemelte meg, hogy játszanak vele? Nem árt az egy férfinak sem, viselkedésében maga adja belénk a hitet, hogy talán nem is fáj. Igen, fájdalmat okozni, kívántatni magát egyszer ... mikor biztos lehet magában és különben is ... szabad volt! És nem bolond-e, egyetlen embertől várni összes vágyai kielégülését, testi és szellemi egyesülést, maradék nélkül; meg-megújuló érzéki ingert, örömet, csodás megnyugvást, megértést, szeretetet? Képtelen, földöntúli, amit egy asszony férjéről, sorsáról összeálmodik, olyan ember nincs is, csalódni kell, lemondani nem tud mégis ... nos akkor? ...