Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Tóth Wanda: Köd
Festők ... olyan idegeneknek érezte őket csodálkozásban, hogy az élet százféle csodálatosságából egyfélét akartak választani s nem bánták életüket, akarásukat, érzésüket közprédává tenni ... mert hiszen körülbelül ezt jelentette, a művészi látást művészi munkában lefordítani. Legalább az ő szemében. Hiszen mindenesetre az volt a műremek kritériuma, hogy az individuális esetet tipikussá emelte és általános érdekűvé a minden igazságban élő közösség által.
Csakhogy az ő számára annyira dominált ez az egyéni vonás, amit sohasem tudott egészen összekapcsolni mással, egészen akarni, ami kívüle volt ... céltalan játéknak érezte gőgösen s hogy egy ujjal magasabbra sem bírná magát általa emelni.
Tán úgy gondolta mégis, szeretet nélkül is a miénk marad, amit egyszer elértünk ... mikor hamar közönyösre váló, de mégis fájdalmas csodálkozással látnia kellett, mint válik semmivé a művészi tudás ujjai alatt, mint múlik el képessége, úgy látni és érezni, pedig azelőtt azt hitte, vele született, le nem tehető.
Azt hitte, lehet ismét egyszerűen meghegyezni a ceruzáit és keresgélni a régi kedves, ecsetek és színek között, csak így, mint annyiszor, utánok kell nyúlni, hogy élni kezdjenek a számára megint ... mintha hosszú szeptemberi zivatarok után a nap még egyszer bátortalanul, de melegen kisüt ... lehet-e még így is egyszer? ... Nem, hát nem lehet, mert nem is kell, se testének, se lelkének, sőt, mindjobban érzi, hogy elhibázta az életét, hogy azok az asszonyok hazudtak, kik az egy élet felé való törekvésüket művészi lelkesedés ruhájába öltöztették, s hogy szépség, boldogság által - egyet jelentenek? - annyival többet fog elérni, több lenni. Ha elfordul tőle, másképp mosolyog majd rá az élet ... hiszen ki bírja el, hogy egészen egyedül álló, soha nem hallott különösség legyen, minden asszony egyforma parancsnak kell hogy meghajoljon, pár éven túl már külső körülményeit sem tudja elképzelni, másképp, mint férfitárssal ... a férfival, ki hiába, a legcsodálatosabb fátyolok alatt is csak ugyanazt keresi mindig. Ámítás, önmagában végső kielégülést keresni, minden nő ujján számíthatja ki az időt, mikor nem lesz többé képes rá.
Még világosan emlékezett arra a napra, mikor először volt egy még meg sem értett, hegyetlen élénkségű álma ... valamiről, mi nyitott szemmel életében sem jutott eszébe. Fölriadt és szinte hallani vélte a szíve hosszú, egyenlőtlen verését.
Igen ... ha az éveket számítja, még nem is volt olyan régen, hogy a padló titokzatos nyikorgása éjente és a szülői hálószobáit összekötő ajtó szinte hangtalan nyitása először kergette szemérmes csodálkozásban a vért az arcába ... mikor egyáltalán ráeszmélt, hogy a dolgok a láthatóan kívül titkos összeköttetésekben állanak egymással s ezek tartanak össze mindent.
Még nem volt régen, hogy alig engedett részt magában ezeknek a kérdéseknek, alig volt tisztában vele, mi szerepet játszhat életében ez vagy az az úr, kinek attrakcióját pillanatra magára hatni engedte. Minden forgalma valami házaséletnek, gyermekekkel, háztartással, kötelességekkel, az összetartozóság minden érzése annyira idegen volt előtte, hogy csodálta, hogy másokat már első ifjúságukban minden gondolatuk szinte öntudatlanul feléje visz. Mit akar hát így az emberektől, mikor átengedi magát befolyásuknak - így nem tudta volna megmondani.
Hová tartozott hát? Csak nem odahaza falura, hol tíz órakor szokott fölkelni és fél éjszakákat tölt olvasással, hol mást sem ösmert egy pár parasztgyereknél, kiket szeszélye szerint, véletlenül megajándékozott, s ahol terhére volt a magány, bár nem volt képes az odavaló érdekekben részt venni ... Az idegen városokban sem, hol már nem élvezett semmit nyomasztó elszigeteltségben, hogy nem láthatta a húst a csonton, élő összekötöttségét mindezeknek az embereknek - és mert olyan rosszul esett mindenütt közönyös idegennek lenni. Hát a régi élet, a régi ösmerősök, a nagyváros véletlenül összekerült s mégis megszokott és banális miliője?
Milyen hosszúnak is tűntek ezek az évek ... az egyforma napok tengerében most már emlékei is alig maradnak ... alig is másra, mintha férfiközeledések éreztették vele, hogy mégis ebbe a világba tartozik ... először mikor a kis Palival gyerekkori pajtásával, észrevették, hogy magukban s körülöttük megváltozott minden és a fiú egyszerre úgy érzi, hogy most már nem tud nélküle élni. Milyen régen volt már, tizenkét éve ... mit csinált azóta, hogy úgy semmivé vált, mintha álmodott volna? ... tizenkét éve, hogy olyan keservesen zokogtak együtt a kertben azon, hogy a fiú nem bírja azt megértetni vele, hiába szorította, harapta az ajkát ... ahogy egymásra hullottak a könnyeik, olyan sós íze volt a csókjának s ő visszaadta, pedig tudta, mondta is hangosan: nem tudok, ne haragudj, nem tehetek róla ... éles és egészen érthetetlen fájdalommal, a csókok gyönyörével és szégyenével még soká az ajkán.
Szegény Pali ... nem tudott mást, csak csókolni eszeveszetten, azt hitte ez segít rajta ... hát miért is van, hogy fiatal lelkeknek oly természetellenesen fárasztó és szomorú ellenállásban az ifjú szájak bolond összetapadását oly bölcsen széjjelválasztja az élet? Kell ennek így lennie és egyedül és keserves keresésben kell végigcsinálni a hosszú bolondságot, mely betegség tán, miből jó volna kigyógyulni s mit úgy hívnak: ifjúság?
Lám, az egyetlen csókok maradtak ... őszi, vizes estén, egy szélroham rájuk rázta az esőcseppeket és nagy, széles, sáros levelek hullottak rájuk és ők széjjelrebbentek, tanácstalanul és valahogy mégis megkönnyebbülve. A kicsi, még piros és gyermekes keze egészen nedves volt még a könnyektől, ahogy bejött a nagy lámák világosságától megriadva, szégyenkezve futott a szobájába, hol a rémületet a rejtegetni valón csak később váltotta föl az öröm a megőrizett szabadság s a jövő mérhetetlen meglepetésein. Ha tudta volna ...! A fiú elment aztán, hogy ő még sokszor érezzen befejezetlenség sajátságos vonzódásokat, hogy érthetetlen véget érjenek a semmiben, miért? ... hogyan? Melyikük engedte el először a másikat, mielőbb csak megengedte volna, hogy megfogják a kezét és közelebb jőve megösmerjenek valamit, ami úgy látszik érthetetlen és végén kívánattalan kellett, hogy számukra maradjon, mert nem tudtak elég közöset látni ő közte s a többi emberek közt, hisz nem tudott nekik egyszerű, közvetlen mosolyt, egy jó szót adni, ami éreztetné, hogy törődik velök.
Nem úgy volt-e, hogy mindenféle szükségleteket, viszonyokat képzelt el, hogy elejtse, ha közelednek a valósuláshoz? Milyen ritkán is él meg valamit igazán az ember, hogy szíve mélyeig megremegtesse és megnövessze ahelyett, hogy csak ridegség és hanyatlás származzék belőle.
Most csaknem képes volt már látni magát, hogy már áttekinthette múló fiatalságát is, most hogy szentimentalitásainak is vége volt. Kell a fiatalságnak szentimentálisnak lennie, hiszen a túlérzékeny szenzibilitást tapasztalat és fegyelem nem koptathatta még el s nem terelhette »helyes« útra. Ilyenkor mindig szomorú, amit látni kell - hiszen már régen tudják, hogy az ember betegnek fogja magát találni, ha arra gondol, hogy testét-lelkét vizsgálgassa.
Minek megbolygatni mindezt, hogy még a szagát is érezni vélje a régi napoknak, melyek mégis olyan lehetetlennek és távolinak látszanak ... türelmetlen és bohó időknek, mikor ki se tudta várni, hogy végre történjék vele valami - pedig mily gazdagnak tűnik mindez mostan és milyen balgaság boldog és boldogtalan események közt különbséget tenni.
A gyönyörű remények, próbálkozások ... elhagyogatva, kettétörve, lénye szép lehetőségei jóvá nem tehetőn tönkretéve, abban amit művészetének hívtak és másképp is ... mintha már soha semmit sem lehetne hozzáadni, hisz a legegyszerűbb érzéseket is lekeveri, beszennyezi valami, hogy kívánattalanná tegye s maga mondjon le rólok. Önzés, hiúságok ... Hiszen ösmerte a titkos szorongásokat, a vég nélküli levert reménytelenségeket, mely oly igen mindegy, szerelmi bánatból fakad-e ... hiszen a hitetlenség az életben az oka, megoldatlansága annak, amit mindenki más tudni látszik, teljes depresszió, mit más tán meg sem érez annyira s mi úgy rémlett neki sajátja volt. Egy érzés, mit régen ösmert, mielőtt szerelmi bánatai lehettek volna s melyet ösmerni fog, mikor minden ilyen vonzódásnak régen vége lesz ... egy érzés, mely lesújtotta egészen, alig is hagyva egy kis lehetőséget fölemelkedésre fájdalmas érzékenységben mindenre, ami érhette kívülről ... Csodálatos sebek, melyeket láthatatlan kézzel ejt az élet ... kényeztetetten, kiváltságosan, külső események brutalitása nélkül. Érintetlennek mondták, tapasztalatlannak - hát volt-e az életnek titka, varázsa, keserűsége még, amit végig nem gondolt, képzeletében végig nem élt, édes órákat, eljövendő ígéreteket előre el nem koptatott volna.
Csoda-e, ha máris olyan fáradt, összetörött volt, hogy nem bír végigvinni egy gondolatot, se egy érzést?
Tavaly is ... Az a fiú ... mint fordítja el ragyogó, kissé fülledt, de még oly ártatlanul érzéki és gyerekes kék szemét róla, akit egy percre megkíván s aki oly hosszú és keserves történetet csinált abból az egyszerű, tán már el is feledett, kitombolt ösztönből. Ez is elmúlt volna? ... hát mi fogja akkor valaha megragadni, összerázni elemi erővel, szíve legmélyéből örömet, lelkesedést, boldogságot vagy nagy, erős, elhatároztató kívánságokat felkavarni? ... elengedte volna álszeméremből, hiúságból, nem merve egyesíteni az életét vele, betakarta elaltatta a vad vágyat utána, mely testét, lelkét lenyűgözte, mint egy hirtelen betegség, mely a természet, ki tudja, micsoda mélységeiből kerekedik felül. Hiszen bárki tekintsen olyan nagyon mélyen magába, szédülni fog ... Vajon csak nem akar már? Mert már ösztöneit egyszerűen követni nem képes és szerelmet se tud érezni, ha mindenféle egyéb törekvései nem kapnak elégtételt? Pedig szeretne rá gondolni, rossz arcát látni még, siető és forró érintésein borzongatni a fehér bőrét. Csakhogy most megint másnak érzi magát, mint akkor, lénye százféle lehetőségeinek ilyen egyszerűen mégse lehetne eleget tenni. Talán azért is szakadnak el a szálak, mielőtt majdnem összekötnék egy férfival, kibe pillanatra belé álmodta a kimondhatatlant, amit a nő a férfi által keres, kiből többet soha sem fog ismerni, mint ami ő rá, közös viszonyukra vonatkozik.