Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Figyelő
Csak ennyi: Saharet, művészibb lett volna. De amúgy igazabb. Mondanivalóim elválaszthatatlanul fűződnek a miss szóhoz. Nem magyar jelentéséhez, hanem ahhoz a tényhez, hogy ez a szó angol. Miss Saharet Melbourne-ben született, Ausztráliában, de voltaképen azt a tipust ismertette meg, melyet the American girl néven ismerünk. Egynehányan ismerjük e fogalmat, de igen kevesen tudjuk, hogy mily rajongásra alkalmas fölfedezése annak a nagy laboratoriumnak, melyben átöröklések, vérkeresztezések s környezetbehatások retortáján kersztül a jövendőbeli nemesebb vagy satnyább - ki adhat erre választ - emberi faj készül. Az american girlt nem lehet megtalálni még sem New-Yorkban, sem Bostonban, de Sanfranciscoban sem, sőt Melbourneben és Sidneyben sem. Ezek a helyek olyanok, mint a műhely, hol a nyersanyag együtt hever a kész, befejezetten tökéletes műtárggyal, melynek ki kell onnan kerülnie, hogy értékes lehessen. Az emberi faj fejlődésének legujabb szenzációs eredménye, jövendő nagy sikere: az american girl elsősorban azon a helyen található és értékelhető, melyet az angolul beszélő emberiség megvető egybefoglalással »the continent«-nek nevez. A Champs-Élysées-beli hotelek hallját, a svájci tavakon járó gőzösök fedélzetét, a római Colosseo körül letaposott gyepet, mint mondjak még:? a bayreuthi operaház páholyait nevezhetem meg, ha szabatosabb meghatározást akarok adni. Mindezek a helyek igen messze vannak tőlünk, isten hátamögötti országtól, hol az aki látni tudna, vakká mereszti szemét a távol felé, abba a messzeségbe, melyet csak az ér el, ki túl tengeren s idegen pénzemen se lát többet annál, amit a Kolegerszky és Franzesbad behatárol.
Nem írhatok tehát azokról az amerikai lányokról, kiket ama helyeken láttam. Miss Saharetról kell írnom, aki itt volt, akit sokan láttak. Ha őt magát nem is, de látták képét a kirakatokban s egypár geniális plakáton. És ez majdnem elég. Miss Sharet nagy táncosnő. Nagyobb Isadora Duncannél, Gréte Wiesenthalnál, párhuzamos Lydia Kyasth-tal, Szerafina Asztafievával. Az utóbbiak művészetben talán nagyobbak nála, de mint nő, mint rassz-érték, több valamennyiüknél. És mert mint nő több, művészetben is nagyobb. Tánca elérkezett ama fokig, mely minden művészetben a legmagasabb: az önmagát adásig. Amint táncol, annak a nőnek a tánca ez, kinek minden szabad, ki arányaiban, mozdulatainak belső dinamikájában, ama láthatatlan rugók játékában, melyeket izmoknak nevezünk s ama lélekkisugárzásban, mely a külvilágnak a szembogáron visszatükröződő képéből árad, annyira befejezett, hogy tánca megszünik eszköz lenni s céllá nemesül.
Ez a táncnak nevezett mozgás - a lábakat, karokat, törzset, arcbőrt, szemgolyót mozgató izmok játéka - cél marad még akkor is, mikor a haláltáncban érzékentúli érzések kifejezőjévé válik s mikor a menuette-ben vagy a Tarentellában ismert mozdulatmotivumok sorozatát nyújtja.
Ez a tánc és minden, amit e nő tesz, a rövid fölkiáltás, amit hallat, az arisztokratikus előkelőség s a kislányos szelesség vegyülése, amint az öltözőben beszél, mindez cél marad azért, mert mindig tisztán és befejezetten önmaga: önmagán keresztül a most születő új faj lelke szól. Az új fajé, melyhez a nyelv s a termet bizonysága szerint az angol vér adja meg a legerősebb szint, amely csak árnyalatokat kap a beolvadó többi fajtól. Csodás, új világ, megujhodás az amerikai és ausztráliai vagy mondjuk: újangol faj lelke. Mi itt a Duna partján a vakolat-piramisokból csak a felhőkarcolók acélvázát látjuk az illusztrált lapokban, vagy ámultan sodortatva a Broadway forgatagától. Azt hisszük, hogy ez a faj a művészetet kikapcsolta életéből. Pedig nem lehet művészet nélkül való az a szertelenség, csapongó életöröm, könnyfakasztó bánat s groteszk móka, mely kaleiodoszkópszerűen váltakozva árad az amerikai dalból, táncból, női szemből, anélkül, hogy bántó volna. Életmegértés szinei ezek, egy új élet megértései, melyet innen sivárnak szeretünk látni, holott tele van igazi szépségekkel, melyeknek fénye mellett árnyékot vető fényforrásokká változnak azok a szépségek, amiket a magunk életébe belehazudunk, bár nem hiszünk bennük. Ez az életmegértés szól az amerikai dalból, táncból, mely a zenei műveltség, a faji és nyelvbeli különbségek korlátján túl téve magát meghódította a zeneileg zárkózott Franciaországot s Olaszországot s a zeneileg poliglott Németországot és Magyarországot egyaránt. Ez az új lélek, ez az új faj szól Miss Saharet táncának belső ritmusából s csodás szeme sugarából. Ezért hivják őt ausztráliai csodatáncosnőnek.