Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám
A Szabadgondolat szemlében nevemet olvasom egy cikk felett, s ilyesmi iránt még nem tompultam el annyira, hogy némi izgalomba ne ejtsen. Baráti felekezet írása s kiadása, de nem lep meg, hogy ellenem fordul, s ennyiben viszont nem is izgat, mert ez már régebben kerülget, s tudtam, hogy egy nap elkövetkezik. A cikk, röviden, arról szól, hogy én, ki bizonyos megszerzett tekintéllyel győzelemre segítettem volt a radikális hajlandóságú új irodalmat, most a harcoktól elforduló pepecselők patrónusa lettem, ami nem csoda, mert a magam politikám is abban merül ki, hogy ki előbb a forradalmárok megértője voltam, most minden két hétben más grófot értek meg. Magyar ifjú csúnyább tanulságú időkben sohase élhetett ... mondja vége felé a cikk, s ezzel, mondom, a rosszallás, mely eddig irodalmi s a művészkedő irodalmat ostorozó bírálatnak kíméletből öltött álruhájában kerülgetett, most nyíltan s egyenesen lesújt rám s az én politikai árulásomra.
Még mindig azzal a fiúi fájdalommal teszi, melynek, a hangjának, a mi irodalmunkban legmeghatóbb mintája Petőfinek Vörösmarty ellen írt nevezetes verse: »Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért!« ... Ha valami ellen lehet kifogásom, csakis ez ellen. Én csak elég udvarias és megértő ellenőr vagyok, s voltam, ha jól emlékszem, azokban a napokban is, mikor nem grófokat értettem meg, hanem kérges kezű szabadgondolkozókat és sebektől vérző ügyvédjelölteket. De ha valakit árulásban s törleszkedésben találnék vétkesnek, annál kevésbé kímélném, mentül jobban tiszteltem azelőtt. Harcosok, sőt küzdők, kiknek nevében a Szabadgondolat beszél, nem lágyulhatnak el épp olyankor, mikor, mint a cikk megállapítja, döntő jelentőségűre változott és nagy robbanásokkal közeledik a magyar politika. Vagy harcos, sőt küzdő valaki, a teremtésit, vagy irgalmas néne - de még apácának sem lehet olyan leányféle, kinek éles, hegyes tőr a szava s édes balzsam az ajaka! Mint megint csak az a Petőfi énekli, kit - mellesleg mondva - ideje volna törleszkedő renegátnak leleplezni, mert nem is két évvel, hanem tán csak két hónappal azután, hogy egyik versében királyokat akasztatott, egy másik versében megértően éli bele magát szegény Ferdinánd király lelke állapotába ...
... Nem folytatom így - nem éppen kíméletből, de mert szeretem és nagy közjónak ítélem a felháborodó készséget, mellyel, ha nem is formában, de lényegben a Szabadgondolat íme szinte az édesapját sem kíméli. Mindent szabad, csak nevetségessé tenni nem azokat, kik szent és komoly dolgokért vélik magukat harcban állóknak, s nem feszegetem, hogy hol van és van-e egyáltalában »harc« és »küzdelem« azokon a tájékokon, ahonnan most az én árulásomat egy kicsit hátba támadják s némiképpen denunciálják. Látok is harcot, csakhogy ezt a szervezett munkásság folytatja, nemcsak a stratégiának, hanem a taktikának is minden szabálya szerint. Ebben a harcban, ebben a nem radikális papír-frázisokra, hanem életre-halálra menő küzdelemben a magyar szocializmus: mentül komolyabb lesz a háború s mentül nagyobb »robbanásokkal közeledik a politika«, annál megértőbb lett sok minden iránt, amivel szemben közömbösen vagy ellenségesen állt volt, mikor a harc nem volt igazi, tárgya nem volt aktuális, s kényszerű tétlensége s vigasztalan kilátástalansága közepett viszont megengedhette magának a fényűzést, hogy meg nem alkuvóan üldögéljen a kérlelhetetlenség papírhegyein. Erre most nem ér rá, mert most itt az ideje, hogy dolgozzék és cselekedjék, s mentül igazabban (s nemcsak önképzőköri szavalatokban s kávéházi írásokban) vesz és oszt sebeket, annál szűkebb szövetségbe kerül vagy szorul sok olyanfelé, amerre kevéssel ezelőtt nem is hitte volna, hogy a keze szorításra nyúlhatik. Szocialista barátaim emlékezhetnek rá s meg is mondhatják, hogy én ez alakulást évekkel ezelőtt megjósoltam nekik, erre évekkel ezelőtt rá is akartam venni őket - természetesen; az akkori politíkai helyzet adottságainak megfelelően. Maguktól nem tették meg s nem akarták megtenni, de most rászorítja őket az élet, hogy egy szóval megmondjam; a politika, mely az élet számára való dolgozásnak, az életben való megállhatásnak s terjeszkedésnek tudománya. A politika, a taktika - a kötelességük, az elveik, a céljaik, a törekvéseik iránt való becsület érteti meg velük a Károlyi s az Apponyi grófokat s az Apponyi s a Károlyi grófokkal őket, s ez adta meg nekik a történelmi érdemű bátorságot (melyre, mondom, én már évekkel ezelőtt rá szerettem volna venni őket - sajnos, akkor hiába), hogy nyíltan és cselekvően engedjenek az általános szavazati jog doktrinär teljességéből, kiszorítván ezzel a végre-valahára való testté váltát a legjobb választójogi reformnak, aminő a mai magyar társadalmon belül megszerezhető. Mert ehhez kell ma bátorság, nem pedig ahhoz gondolattól szabad szabadgondolkodáshoz, melyért ma már senkit sem égetnek el, sőt, ha nem vigyáznak magukra, még a királyi tanácsosságot is megkaphatják. Az igazán harcos, az igazán küzdő szabadgondolkozók ma nem doktrinärkednek, hanem politikát csinálnak. Remélem, érzem, tudom, hogy lesz foganatja, s ha a kérlelhetetlenek is belecsöppennek végre, néhányan, az epedve várt képviselői mandátumokba: nem maguknak köszönhetik majd, hanem nekik.
Mindezek kifejtésével, mondom, szívesen, sőt szeretettel adok több nyilvánosságot és jelentőséget az önképzőköri vádaskodásnak, mint amennyi a maga emberségéből megilletné. Amire, mint döntő példán körülményesen kellett kifejtenem, súlyos csalódások után rájött a magyar szocializmus is, arra rá kell jönnie mindenkinek, aki számára a politika nem játék - hogy, tudniillik, a dolgokat azokkal kell megcsinálni, akikkel lehet. Hagyom - e szemle hasábjain végeztem már vele - azt a fecsegést, hogy a Nyugat akármihez hűtelenné vált volna, mikor ugyanazon szabadságot követeli minden művészet számára, amit az új politikától megihletett művészet számára igenis kiharcolt, kiküzdött és biztosított is. Ami a politikát illeti: abban a Nyugatnak minden írója, mint minden nézetében, szabad - ami pedig az én politikai meggyőződésemet: azt csakugyan megírtam, majdnem minden tételét, Olvasás Közben könyvemben, egyéb könyveimben s különböző újságcikkeimben. Évek rendjén természetesen hullámzanak, módosulnak, meg is változhatnak a nézetek, s ha nem is véletlenség, de inkább a mi szegény életünkre jellemző, hogy ma is szinte változatlanul ugyanazokért kell dolgoznom és helyt állanom - amennyiben dolgozom és helyt állok - mint évekkel ezelőtt. De sem akkor nem titkoltam, sem ma nem szépítem - igaz, hogy nem is találom csúnyának - hogy hitem szerint az a politika, mely kisujját sem mozdítja meg arra, hogy elérje amit akar, éppoly kevéssé politika, mint ahogy a magukkal való megelégedés nem szerelem. A politika, mint egy radikális szabadgondolkozó, Kossuth Lajos nevű, mondta: az exigenciák tudománya.
Az exigenciák pedig a reformpolitika számára a reformálandó társadalomnak adottságai. Ezekkel szemben az intranzigencia valójában fegyverletétel. A non possumus csak vendégruhája az impotenciának. Vegyük az általános választójogot. Ezt ma Magyarországon megcsinálni nem lehet. De lehet igenis, egy komoly választójogi reformot. Az a kérdés: kikkel - azok közül, kiknek szavuk van ez országban? Talán a méltóságos bankdirektor urakkal, kik milliós birtokot vásárolnak ugyanakkor, mikor Szegeden huszonnégy órán belül ötven csődkérvényt adnak be a törvényszékhez? Talán a méltóságos, nagyságos és tekintetes szabadkőmíves urakkal, kik rettenetes radikálisak voltak mindaddig, míg a radikalizmus semmire nem kötelezett, de megugrottak a radikalizmusból mihelyt a kormány rossz néven vette - kik barikádokról szavaltak az általános választójogért, de megütötte őket a guta mérgükben, mikor a tüntető nép az ő kirakataikat találta beverni? Mindazok közül, kiknek ma ez országban hatalmuk van, kikkel tehát, az ő rovásukra történő változásoknál, számolni kell, a mágnások azok, kik legműveltebbek, legeurópaiabbak, legtisztességesebbek, leg szavuk állóbbak és vagyonuk, jövedelmeik és hatalmuk természeténél fogva, legtöbbet lacheirozhatnak. Hasonlíthatatlanul többet, mint a hivatalvadászó történeti, s a krajcárból forintot kamatoztató nem történeti középosztály.
Erre nem csak a mi szocialistáink jöttek rá. Ezzel már tisztában volt az a Lassalle, ki a junkerságra építette számvetését, hogy a bourgeoisiet kinullázhassa. Ezt világosan látta az a Disraeli, ki a toriek modernizálásával kezdte meg a modern szociálpolitikát. Ezt nagyszerű sikerekkel igazolja az a Lloyd George ki papokat és mágnásokat invitál arra, hogy a nagybirtok uralmát megtörje. Ezt halhatatlan mintában állította minden politikus elé Bismarck, ki miután a német egység terve két évtizeden át vergődött a papíros-demokrácia tehetetlenségében, egy kézfordulattal azok útján csinálta meg a német egységet, kik urai voltak a széttagoltságnak: a fejedelmek útján. Bismarck Ottón kezdve, ki így csinálta meg a német egységet, Bárczy Istvánig, ki kerületi törzsfőnökkel tud szociálpolitikát csinálni: nagyban és kicsinyben mindenki, aki politikát csinált, így csinálta. Szavalni lehet máskép, de dolgozni nem lehet. Magyarországon ma két hatalom van: a császár s a főnemesség. Mindkettő: hasonlíthatatlanul modernebb hasonlíthatatlanul elfogulatlanabb a többi magyar hatalomnál, ki mind vagy utolsó garasát félti, vagy még egy százalék kamatját sajnálja a változásoktól. Nem látom át, hogy a szabadgondolkozóknak mért van mit várniok több demokráciát a holnapi báróktól, mint a mai grófoktól?
A politikusnak mindent számba kell vennie. Hogy más példára térjek át a választójogról: nincs olcsóbb, mert kényelmesebb és semmire nem kötelezőbb radikalizmus a papfalásnál. Mind a bugrisság, melyet a nyavalya tör, ha egy hatost kell áldoznia munkásbiztosításra, siet antiklerikalizmussal nyugtatni meg a lelkiismeretét, hogy ő mennyire radikális és szabadgondolkozó. Bizonyára: le cléricalisme, c'est l'ennemi. Ezt Gambetta mondta, de míg befelé eszerint cselekedett is, kifelé volt gondja rá, neki is, Jules Ferrynek is, hogy Franciaország a Keleten katolikus protektor-hatalom legyen. Vallástalanság és reverendaporolás magában még nem végzett sem a vallási kérdéssel, sem a vallás valóságos hatalmával. Aki - politikát csinál - s legyen bár a legprogramosabb szociáldemokrata nem zárkózhatik el az elől, hogy a föld háromnegyed tekéjének népeinél s minden egyes népeknek felénél több rétegeinél a vallás: eleven hatalom, a leghatalmasabb kötő vagy oldó. Aki teszem a most bécsi eukarisztikus nagy tüntetést csakis azzal a szemmel nézi, hogy ez reakciós és bálványimádó fenekedés, s nem látja benne egy, értesülésem szerint, szándékosan télinek tervezett balkáni háború küszöbén a katolikus nagyhatalomnak a Balkánra gondoló tüntetését az ott protektorkodó ortodox idea ellen: az lehet igen jó szabadgondolkozó, de átkozottul gyenge történelemcsináló. S most, mikor; mint jó helyről hallom, a kormány arra készül, hogy a delegációt sem hívja össze, s a parlamentnek mindenfelől való felrúgásával végképp kezébe kerít minden közszabadságot: aki ilyenkor alulról fölfelé nézi le az egyetlen társadalmi hatalmat, mely ez országban a megvadult kormányhatalommal még megbírkózhatik: az lehet igen tudós demokrata, de süsse meg a tudományát. A magyar ifjút sajnálom, hogy zsenge tanuló kora éppen az: én rossz példaadásom idejébe esik - riadjon is meg e rossz példán, de egyet kövessen belőle: tanuljon meg gondolkozni, mielőtt szabadon gondolkozik.