Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Móricz Zsigmond: Tavaszi szél
A pápai várnak eő várnagya, Imre deák, egy kóbori lantossal üldögélt együtt a várnak egy alacsony, füstös, hűvös teremében.
Egy-egy öblös ónkupa állott előttük s beszélgetés közben jókat húztak belőle. Őszi idő volt, hát az egyik sarokban a bakkandallón már vizes nyers fa füstölgött, annak a füstje eljárta a szobát s épp olyan szagúvá itatta, amilyenek a cigányputrik. De Imre deák észre sem vette ezt az émelyítő, csípős szagot, inkább jobban érezte magát benne, mert a deres reggelen olyan jó otthonbűznek találta.
A lantos csak az este érkezett, egész éjszaka fenn voltak s megittak egyenként kilenc-tíz kannával a vékony csigerből s minekutána a vándor deák az ország minden pletykáját elsorolta volna, s a tulajdon szívbélí bajait is előadta, most már a várnagy uramra jött rá a beszélhetnék.
- Haj, haj - mondta s rőt bajuszát hetykén elpederintette az orra alól a füle felé - én bezzeg kapok asszonyt, deák uram! Mer én nem amolyan országfutó bitang vagyok, mint ketek, mint az a lantos Sebestyén deák is, amék versbe panaszolkodja el, ha a kulcsár keveset tölt a kupájába, osztán rádásul nem is restelli ország-világ csúfságára az ilyesmit még nyomtatásba is kitenni. Tisztességes ember vagyok én, pislantson ked ide a hasamra e! Hogy én ne kapnék feleséget! A pontiusát, mék jány, mék asszony veti ki az ijen koncot az hálóbul!
- Magam is amondó vagyok - békítette a lantos - hogy kied még legény a talpán, mind a tíz ujját megszophatja az a fejérszemély, aki ilyennel köthet.
- Még csak ötvenhárom esztendősöcske vónék. Házam is vagyon lent a városban! De olyan takaros ház, hogy abból nem hibázik már egyéb, csak az asszony.
- Hát mért nem választ kied?
- Választottam én már ötöt, avagy hatot! De hát nem tudom, méket szerencséltessem. Mer tudja meg ked, hogy Török Bálint uramnak pápai várnagya olyan ember, hogy nekem minden asszonyszemély egyre megy. Nem vagyok én üres zsebű siheder legényke, aki egy személybe beleháborodík, osztán azt hiszi, hogy vagy a, vagy senki, akar siket, akar vak, akkor se kell nekik más, csak éppen tulajdon az az egy! Én aztat választom, amék nekem kell. Nem zavadzál nekem semmi, kivált holmi dibdáb szerelem!
Újfent kipederte a bajszát s önérzettel végig-végigsodorgatta a két ujja közt. A lantos deák, aki ritkás, őszes szakállát rágcsálta s türelmesen hallgatott, mint aki hozzá van szokva, hogy akkor beszéljen, mikor kérdik, de hallgasson, mikor másnak jár a szája, bánta is egy kicsit, hogy eleresztette a nyelve gyeplőjét és elbeszélte a nagy szerelmi titkát, amit Sebesvár úrnője eránt érez s amit alig bír két országon végig cipelni ... Ivott hát egyet s a kancsóba beletüszkölte a bánatát; egyszerre vizes lett a szeme, mert igen nagy kortyot talált nyelni s majd megfúlt tőle. Letörülte a pilláját nagy mosdatlan öklével s ezt a fuldoklást is felrótta a sebesi várúrnő rovására, akit bár húsz év óta nem látott, de azért buzgón hordott szíve rejtekében.
- Mégis aztán kire volna foga kegyelmednek? - kérdezte szelíden a várnagyot.
- Hát van itt egy vén csoroszlya, egy bizonyos Toboziné. Kellemetes özvegyecske, csak a bort igen kedveli. Hanem igen takarosan tudja viselni magát és a szót is úgy teszi, hogy mindig csak a fél száját nyitja ki hozzá; csak én keresztül látok ám a veséjén, mer amondó vagyok, hogy vagy hibádzik a fél szájábul a foga, azt takarja, vagy nagy pipás titokban, osztán igen hozzászokott a pipacsutorához. Mán pedig nekem olyan asszony nem kell, igaze. Mán nekem akkor olyan asszony kell, mint özvegye Vágási Jankó kedves cimborámnak, ugyanannak akit nyárson pörköltek meg a beste törökök. Az tud ám sütni-főzni, most csak úgy lóg a condra róla gyerekestül, de csak bele kék állítani a rendes konyhába, olyanokat tálalna, hogy a püspök is megnyalná az ujját utána. Avagy olyan kell, mint a Pap Linka szüzecske. Hallja ked, ked sok kádenciát csinált má, de olyan kárbunkulus szemeket még nem pipált; mint annak amilyen vagyon ... Hát mondok vóni vón akárhány, de mindnek van bibéje. A Toboziné ifiasszony csókja utálatos, ha csakugyan hibás a fogazatja és pipás a szokása. A Vágási Jankóné hamar felfőzné az én kis vagyonkámat, jó is vón neki itt elsütni-főzni a várnagyi porciót, a Pap Linka lányszemélynek meg előre tudom, hogy osztozni kell a csókjain, már pedig ez az egy, amit nem vesz bé a természetem, mert úgy tisztességesen nem bánom én ha szóba is áll valakivel az én hitvestársom, de csak szerelemmel ne tegye, mert akkor nem marad házomban. Az pedig megint nagy méreg, hogy az ember csak ideig-óráig vegyen feleséget, mer ha én egyszer megházasodok, azt akarom, hogy egész életemre való legyen. Örömöt akarok én, nem bosszúságot, meg szomorúságot a szent házasságban.
A deák állhatatosan hallgatott rá s egyre csak azt nézegette, hogy már régen kiürült a boroskanna és mégse siet várnagy uram megtöltetni. De Imre deák úgy beleőgyeledett a beszédbe, hogy ügyet sem vetett a kupákra, csak folytatta.
- Gondoltam már, hogy kockát vetek rájuk, osztán azt vészem el, akit a Fortuna kihoz. Csakhogy nekem nincs szerencsés kezem, hát olyan embert akarok várni, akinek az vagyon. Ugyan kednek mijen szereneséje vagyon a kockavetésben?
- Próbáljuk meg - mondotta a deák és kockákat kapart ki a rongyos dolmánya zsebéből.
Kockáztak aztán és csakugyan kisült, hogy Imre deáknak valóban nincs szerencséje, mert minden petákját elnyeré tőle a deák.
Meg is haraguvék érte s úgy vágta a bádog csuprot a lantos fejéhez, hogy annak kibuggyana a vére az homlokán. Nem sokat búsult azonban rajta, megnyomogatta a kabátja szárával és azt mondta, hogy alássan köszöni a véreresztést, mert már úgyis kellett neki, mert régen nem folyott az orra vére, hát néminemű szédelgést érzett az utóbbi időben, kivált mikor nagy evésekben vala része.
Felmentek azután a vár fokára, ahonnan el lehetett látni messze az őszi délelőtti napfényen.
Imre deák hátra tolta a süvegét és megsimította a homlokát.
- Hejej, hogy házasodjak meg, ha nincsen szerencse fordulás!
- Megvessem-é kiednek a kockát - kérdezte a deák, akinek a szabad levegőn még nagyobb lett a részeg állapotja, mint bent a szobában.
Imre deák legyintett.
- Kiki maga szerencséjének kovácsa! Nem kockákra vagyon bízva az embernek sorsa fordulása. Olyan szerencse kellene nekem hallja ked, akibül egy kis hadi virtussal némi dónátió kerekednék. Mit ér ha van is egy kis házam odale az városban, ha nincsen egy tenyeremnyi földem sem, mert a ház romlandó, de a föld örökös, igaze! Nem is kén nekem több, csak az a kis nyárfás oda alá, amit ha az ember pálcásan körülsétál, osztán elnézi, hogy dógozik a paraszt, mindjárt emberebbnek érzi magát. Teszem fel, hallja ked, ha most csak jönne a török, de csak olyan nekem való kisded falka, akit magam erejével be tudnék keríteni, koncra hányatni, vagy gúzsba verve beszállítani, a mi kegyelmes urunknak; akkor tudom azt mondaná Török Bálint urunk: no fiam Imre deák! Jó deákom vagy, mondd meg mit akarsz! Hát én csak ennyit akarnék, egy kis birtokocskát, csak olyanocskát, ahol megkövetem, a fenekem letegyem, ha megfáradok - mondanám neki.
Evvel kinyújtotta a kezét s elmutatott boldogan a nyárfás felé.
- Mit mutogat kegyelmed várnagy uram? - kiáltott fel az udvarból a kulcsár.
- Mit? hogy mit is? - mondta Imre deák, aki sokat tartott a respektusra, hát nem akart bolond embernek látszódni, s jobban odanézett a nagy útra, ahol valami csillogást kezdett észrevenni.
- Törököt én! - kiáltotta örvendve s erre az egész várban nagy zendülés lett, minden rohant a várfalakra, még a kukták is, hogy lássák a pogányt, mert ritka volt az ebben a két esztendőben.
Hát a kis erdőből csakugyan szépen sorjázott kifelé a kontyos. Várnagy uram, drukkolva számolta a falkát, hanem egyszerre csak kezdte már sokallni is a szerencsét. Vesszen a fajzatja az erdőben, de sokan vannak egyszerre! No mégis nem túl sokan, vagy ötszázan lehettek. Mit ér, ennyivel nem bír meg egymaga.
- Hamar fiam Gergő, hamar fiam Csonka, szaladtok izibe a Rábaközre, te meg Győrré, Te megmondod Ádám deáknak, te meginten Horvátinovics uramnak, hogy egy falka török a Bakonyban bujdosik. A markunkban vannak, csak meg kell fogni!
A törökök azonban megszállottak alkalmatos közelségben a vár előtt s követeket küldtek a várba. A kapuslegények jól bekötötték szennyes ronggyal a török követek szemét, s úgy elvezették körül a váron, hogy mire a várnagy elé értek, már akár meg is éhezhettek.
Imre deák ő várnagyi méltóságában fogadta a török küldötteket.
- Mit akartok ebhitűek?
- Azt izeni a hétlófarkú basa, Alláh virágoztassa a szerencséjét, hogyha be nem jöhet a várba, karóba húzat benneteket!
Imre deák becsületeset kacagott rá:
- Mondd meg a basának jó fiam, hogyha bejön a várba, akkor meg én huzatom karóba őkelmét.
A két török állati merevséggel bámult maga elé s elvárta, míg Imre deák még cifrábban is rájuk rezzentett.
- Osztán úgy vigyázzon a basa uram; hogy a lakodalmamon feltálaltatom a fejét, még almát is tetetek a foga közé, mint a vadkannak.
No megharagudott a két török s csúnyán elkezdett rá törökül gondolkozni, mert szólani nem igen volt tanácsos; ebben a világban mindenfelé voltak, akik törökül értettenek a magyariak közt s akik magyarul a tarfejűek között.
Fél napig várakoztatta a két követet, mert félt Imre deák; hogy még elfutamodik a pogány az ő veszedelmes fenyegetésétől, akkor pedig vége a szerencsének. Csak akkor eresztette ki őket a várból, mikor már nagyon veszedelmesen kezdték a városbelieket szorongatni a pogányok.
A két követnek megint jól bekötötték a szemét, meg ne lássák, hogy semmi látnivaló sincs a várban, aztán kieresztették őket a kapun.
Azok pedig hűségesen elreferálták a basának a gyaur kutya üzenetét, gondolván magukban, hogy vegyen a basa magának elégtételt, ha tud.
Imre deák a vár falán sétált s az embereit onnan dirigálta. Mindenki talpig fegyverben állott és várták a parancsot. Csak úgy tajtékzottak a nagy bátorságtól, alig várták, hogy utána vethessék magukat a jó vadászatnak, csak egy kis erősítést kaphassanak. Erősítést egyelőre a boroshordókból merítgettenek s a lantos verseiből, amelyek szépen hangzottak a koboz mellett.
Imre deák úgy leste a törököt, mint aki aranyat talált, s retteg, nem markolja-e fel előle más. Úgy pislogott a jegenyés felé, mintha már is írnák a kutyabőrre a donátiót róla.
A török csapat egy kicsit óbégatott, egy kicsit szedtevettézett, rázta a rongyot a vár felé, aztán megindult és beljebb kezdett húzódni a bakonyi úton.
Imre deák úgy érezte, mintha a zsebéből lopnák a kincset s magyarán elkezdett buzgón fohászkodni, de úgy visszafelé! Újabb küldötteket szalajtott Győrré s a Rábaközre, s majd a kétség vetette fel, ha most kirepül a markából a szerencse! Alig is várta, hogy reggelre a rábaköziek száz lovasa megjöjjön, rögtön utána eredt a pogánynak, a győrieknek csak éppen meghagyta, merre üssék a nyomukat.
Hát egyszerre csak bajhírt kap. Irigy a magyar nemzet, ki-ki magának kívánja a tisztességöt: Telekessy Imre a devecseriekkel már kergeti is az ő törökjét.
Oldalt csapott az erdőségen s kerülő utakon elébe akart vágni a pogánynak. Völgyön hegyen kajtattak, mikor nem messze Puszta-Porvától megfogták a hitetlen pogányság nyomát.
- Vivát, vivát - rikoltozott Imre deák s a magyarjai - mikor lefelé ereszkedve a csapáson, lent a völgyben megpillantották a kegyetlen népséget. De a ritkás magaslaton a török is látá bezzeg, hogy a magyarok kisded erővel vannak s igen készüle felfelé ellene.
Nosza lohadt a magyar vitézség s Ádám deák csúfolódva vetette Imre deáknak:
- No hallja kelmed, ugyan megemlegeti még ezt a vadászatot; avval a ritka fogával lesz mit harapdosni!
Lett volna is, ha a jó szerencse most nem jön pártjukra, támasztván az igazhitű derék magyarság s a hitetlen pogány fajzat közé olyan egy szakadék vízmosásos árkot, akin ember se tudott átvádolni, nem hogy ló állat!
Jöttek nemsokára a győriek is az öreg dobokkal, meg a trompétákkal, mitől a török végkép elijede.
Így tértek meg búsan és csüggedezve a nagy heccből Imre deák s vele a rábaköziek, meg a győriek egész napi hiábavaló nagy töredelem után.
A győriek csak hazatértek maguknak, de a gonosz veséjű Ádám deák el békísérte Pápára Imre deák uramat s furfangosan igyen hivatta meg magát vele.
- Testvér.
- No.
- Mán csak nem megyünk el a ház előtt szó nélkül, mikor a kelmed akadékin törődtünk.
- Jöjjenek bé kentek - szólott búsan Imre deák - pihenjék ki magukat az én uram házában.
Odabent újra kezdték a szót.
- Testvér.
- No.
- Csak nem ülünk itt étlen szomjan. Fattyúk, van-e még valakinek egy kis szalonna a tarsolyában, kínáljuk meg a gazdát! Meg egy kis bor kotyog-e még a csobolyókban! Köszöntsük a vendéglátót, hadd mossa le a port a torkáról.
- Vigye kenteket a patvar - mondta Imre deák - megvendéglem hát az én kegyelmes uram tisztességiért tikegyelmeteket!
Lett is aztán lakoma, de olyan, amilyen csak kikerülhetett. Mire a gazda észrevette volna, pince, padlás, kamara minden kiürült s az otthoni cselédek versenyt rablottak a vendég népekkel.
Harmadnap reggelen megint kettesben üldögéltenek a kóbori lantossal a várnak füstös alházában. A rigmusos deák most szegett be egy hosszú vitézi versezetet az Imre deák, kirohanásáról s abban néven meg volt vala nevezve ki-ki s minden csalafintaságával együtt benne találtatott Ádám deák uram is.
Mikor végig felolvasta volna Imre deáknak a poémát, ez búsan legyintett;
- Nincs még vége a verseletnek jó lantos, mert most muszáj még igaz végét tenni: meg kell házasodni! Ki mossa fel, ki sikálja nekem az én házam, lám csak most is milyen jó lett volna, ha asszony van a háznál. Nem lett vón az én uram kárára másodnapos korcsomává a palota.
Kockát vetett a lantos és Toboziné jött ki párul a derék Imre deáknak.
Mindjárást meg is kérette kezét az özvegyecskének, aki teljes örömmel adá neki mind a kettőt. Így lött lakodalom a históriából.
Mikor pedig a pap ellátta volna már a dolgukat, megkérdezé Imre deák az ő hitvesét:
- Mondsza csak kincsecském, minek tartád vala te ilyen fél szájjal magadat, mikor a pap előtt gyóntál.
Azt mondja a hitvesecske:
- Hogyne tartanám vala magamat fél szájjal, mikor pro primo: hibás a fogazatom itt bal felől, azt el kell takarni, pro secundo: nagyon hozzászoktam a félszájúsághoz a sok pipázástól.
No felkiálta Imre deák:
- Ej ebadta deák lantos kóbor ebje! Hát mégis már ezután nem búsulok a szerencsém dolgán, mert ímé lám, mikor mással vettet az ember kockát magának, még százszorta rosszabb, mintha maga teszi.
Ki is vetette a lantost a kapun, de az egyet sem búsult rajta, mert az ő mesterségével együtt jár, hogy sehonnan se távozik úgy, ahogy más közönséges ember: azért lett ő újságmondóvá, mert ha egyik kapun kilökik, azzal a svunggal a másikon már be is repül a friss pletykával!
(1903)