Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy
A reváns eszme Königrätz után. - A német szövetségi kötelék megszűnése egyszerűsíti a magyar kérdést. - Deák és Andrássy a császárnál. - A kiegyezési kilátások rosszabbodása a nikolsburgi fegyverszünet után. - Bismarck és a magyar emigráció. - Fordulat Bismarck magatartásában. - A kiegyezési ügy elposványosodása. - Andrássy és a konzervatívokkal vegyes miniszteri kombinációk. - A kiegyezési ügy pangása erősíti a baloldalt. - B. Beust osztrák szolgálatba lép. - Beust reváns-politikája és a magyar kiegyezés. - Beust Budapesten. - Beszélgetése Deákkal - A december 28-i hadkiegészítési nyílt parancs. - Andrássy, Lónyay, Eötvös Bécsben - Deák tiltakozó felirata. - Deák kifogásai a bécsi pontozatok ellen. - Andrássy miniszterelnök.
A königgrätzi katasztrófa és a magyar alkotmány helyreállítása közt kimutathatólag bizonyos okozati összefüggés áll fenn. De csak a königgrätzi vereség másodlagos hatása idézte elő a fordulatot a magyar kérdésben: név szerint az Ausztria részéről a Königgrätzért való visszatorlásra való készülődés.
A bécsi körök hajlandóságát, hogy Magyarországot megnyugtassák, a hadi balszerencse mindenesetre fokozta. Másfelől Ausztriának kilépése a német szövetségből, szintén elhárította egyikét amaz akadályoknak, melyek a monarchiának a paritásos dualizmus alapján való ujjászervezését megnehezítették. A monarchiának Németországból való kilépése a belső dualisztikus szervezkedés problémáját lényegesen egyszerűsítette.
Mikor 1866 májusban, tehát még a háború előtt a magyar képviselőház 15-ös albizottsága a közös ügyekre vonatkozó munkálatot tárgyalta, akkor még az a körülmény, hogy a monarchia nyugati fele a német szövetséghez tartozott, sok mindenféle vitatkozásra adott alkalmat. Oly formulázást igyekeztek találni, mely szerint a német szövetségi kötelékből származó kötelezettségek ne tekintessenek olyanoknak, melyek Magyarországra is terheket rónak. Igyekeztek elejét venni annak, hogy Magyarország vért és vagyont legyen kénytelen áldozni a német szövetség háborúira, miként ez legutóbb a dán háborúban is történt. Gátakat igyekeztek emelni oly netalán újból felébredő törekvések ellen is, melyek az egész monarchiának a német szövetségbe leendő bevonását céloznák. Ezek a nehézségek most már a nikolsburgi békepreliminárek megkötésével, azaz Ausztriának a német szövetségből való kiküszöbölésével megszűntek.
Andrássy úgy vélekedett, hogy közvetlenül Königgrätz után két kézzel nyúlnának a magyar kiegyezés után. Ez a lélektani pillanat azonban, ha ugyan megvolt, használatlanul múlt el. Mikor két héttel később, július 19-én Deák Puszta-Szentlászlóról; Andrássy Budapestről Bécsbe kihallgatásra hivatott, akkor az irányadó tényezőknek kiszámíthatatlan eseményektől való félelme részben már eloszlott. Hisz ekkor már kilátás volt arra, hogy a fegyverszünet hamarosan meg fog köttetni. A július 19-i kihallgatásoknak egész elrendezése azt sejteti, hogy ezeknek célja a tájékozódáson kívül főleg az időnyerés volt. Gróf Belcredi osztrák államminiszter és Majláth György magyar udvari kancellár eljárása a fenti gyanításra alapot nyújt. A Puszta-Szentlászlóról Majláthnak egy bizalmasa által Bécsbe hívott Deák nem is sejthette, hogy két órával ő utána gr. Andrássy fog a császár fogadószobájában megjelenni. Így történhetett meg, hogy Deák már ismét elutazott Bécsből, mikor Andrássy, a császár előtt állott. Mindketten a magyar alkotmány helyreállítását és a monarchiának a 15-ös munkálat értelme szerint való újjászervezését javasolták, de Deák úgy vélekedett, hogy ez a munka csak a béke megkötése után volna keresztül viendő, míg Andrássy egész ékesszólásával azt sürgette, hogy ez azonnal megtörténjék, mert hisz a Magyarországgal való kiegyezés befejezésének már a Poroszországgal való béke megkötésénél is kedvező hatásai lennének.
Andrássy csak a császártól tudta meg, hogy kevéssel ő előtte Deák is fogadtatott. Ennek folytán Deákot néhány nap múlva puszta-szentlászlói nyaralóhelyén meg is látogatta, hogy vele a nagy napi kérdésről értekezzék. Július 28-án ismét megjelent a császár előtt. Gróf Andrássy első kihallgatása alkalmával a császár arcvonásaiban bizonyos levertség nyomait vélte felismerni - ami egyébiránt nagyon érthető volt. Most a császárt nyugodt, derült hangulatban találta. Időközben ugyanis megköttettek a nikolsburgi béke-pontozatok, melyek a későbbi prágai békekötésnek már minden lényeges tartalmát magukban foglalták. A császár most már Andrássyt azzal a sztereotip mondással bocsátotta el, hogy tanácsait, valamint a Deákéit érett megfontolás tárgyává fogja tenni.
Egy előkelő állású személyiség előtt azonban a császár e napokban azt a sokatmondó megjegyzést tette, hogy »Andrássy sokat követel, de semmit sem ígér,« - ami eléggé bizonyítja, hogy Belcredi a császárnál sikerrel dolgozott a magyar követelések ellen.
De nemcsak a császár hangulatában, hanem Bismarck magatartásában is alapos fordulat állott be e néhány nap alatt. »A francia beavatkozás nyomása alatt - írja Bismarck - eltökéltem magamat, hogy a királynak a magyar nemzetiségre való hivatkozást tanácsolom. Helyzetünk oly súlyossá alakulhatott, hogy nekünk, nehogy legyőzessünk, minden fegyvert meg kellett ragadnunk, melyet a féktelen nemzeti mozgalom nyújthatott és pedig nemcsak Németországban, hanem Magyar- és Csehországban is. «
Bismarck érthető okokból a magyar emigrációval való összeköttetéséről nem mondja el a teljes igazságot. Az emlékirataiból idézett fentebbi sorok azt sejtetik, mintha a magyar emigrációval való érintkezése csak a háború alatt keletkezett volna s erre csak a Napóleon magatartása által előidézett aggodalmai miatt szánta volna el magát. Scherr-Thosz gróf 1881-ben közzétett emlékirataiból azonban tudjuk, hogy Bismarck már akkor, mikor Poroszország párizsi követe volt - 1862-ben érintkezésbe lépett a magyar emigráció egyes tagjaival, köztük Scherr-Thosz gróffal. Mielőtt Párizsból távozott, hogy miniszteri állását elfoglalja, következőket mondotta Scherr-Thosz grófnak: »Szándékom fölrázni Poroszországot s neki Németországban megszerezni azt az állást, amely megilleti: Tudom, hogy Magyarország nekünk értékes segítségünkre lehet s tudom azt is, hogy a magyar nem forradalmi nemzet a szó szokott értelmében. Különben már Nagy Frigyes is próbált szövetkezni az elégületlen magyarokkal. Ha győzünk, Magyarország szabad lesz. Erre számíthat.« Ettől kezdve Scherr-Thosz a porosz miniszternek rendes tudósításokat küldött az emigrációból, később pedig Magyarországból is.
Így gondolkozott Bismarck s ez megmagyarázza, hogy segédeszközöket nyújtott a Klapka-légió szervezéséhez. A váratlanul nagy győzelmek, melyeket a poroszok a csehországi harctéren arattak, feleslegessé tették a forradalmi eszközök további alkalmazását s ekkor Bismarck lefújta a már megkezdett Klapka-féle expedíciót és beszüntette a Magyarországon folytatott titkos izgatásokat.
Most már így beszélt Bismarck: »A vitás kérdés el van döntve, most az a feladatunk, hogy ismét megnyerjük az Ausztriával való régi barátságot.« Bismarck az ő hatalmas személyének teljes mérlegbe vetésével küzdött Vilmos királynak a nagy győzelmek után rögtön fölébredt s a katonák által szított hódítási láza ellen. A király egyebek közt Osztrák-Sziléziának és Csehországból is egy darabnak annexiójára bicsakolta meg magát. Sírva hagyta el Bismarck a tanácskozó szobát Nikolsburgban, mikor nem sikerült neki urát osztrák területre irányzott hódítási terveiről lebeszélni. El volt tökélve, azonnal megválni állásától, sőt egy percre az a kétségbeesett gondolata is támadt, hogy leugrik szobájának ablakából. Ekkor lépett be a trónörökös s megakadályozta szándéka kivitelében. Kettejüknek végre sikerült a királyt rábírni álláspontjának megváltoztatására.
Hogy ez nem ment könnyen, azt legjobban bizonyítja Vilmos királynak az az óvásszerű kijelentése, melyet a nikolsburgi béke aláírása előtt Bismarcknak egy ezt megokoló emlékiratának szélére saját kezűleg rávezetett. Ez így hangzik: »minthogy miniszterelnököm az ellenség etőtt cserben hagy és én itt képtelen vagyok őt mással pótolni, tárgyaltam a kérdést fiammal és minthogy ő a miniszterelnök felfogásához csatlakozott, sajnálatomra kényszerítve látom magamat a hadseregnek oly fényes győzelmei után e savanyú almába beleharapni és ily szégyenletes békét elfogadni.«
Bismarcknak e megfeszített birkózását Vilmos királlyal, ezeket a nagy erőfeszítéseit, melyekkel kedvezőbb békeföltételeket igyekezett kiküzdeni Ausztria részére, csak néhány nap választja el a Klapka-légiónak, gr. Scherr-Thosznak és egy sereg más emisszáriusnak kiküldetésétől. Ezek az emisszáriusok jelentékeny pénzösszegekkel ellátva arra lettek volna hivatva, hogy Magyarországot fellázítsák. Most mindez a veszély elmúlt s ezzel a politikai hangulat Bécsben alaposan megváltozott. Ezt a rohamos változást báró Orczy Béla naplójában egy olasz közmondással illusztrálta: passato il pericolo, gabbato il santo! Ez magyarul annyit tesz, hogy elmúlt a veszély, fittyet hánynak a szentre.
Ez a közmondás volt a magyar kiegyezési kérdés szignatúrája a nikolsburgi békepontozatok megkötésétől (július 24.) kezdve késő őszig, sőt csekély hullámzást leszámítva, egész 1867 január közepéig. Belcredi gróf államminiszter és Majláth György magyar főkancellár mindent elkövetett, hogy ez az elposványosodási időszak minél hosszabban tartson. Ők meg voltak győződve arról, hogy a monarchiának a paritásos dualizmus alapján való újjászervezése az ő politikai pályafutásuk végét jelentené. Magyarországot néhány minimális engedménnyel, valami összezsugorított 47-es állapottal kifizetni, Ausztriában pedig folytatni a szláv-feudal-klerikalis-föderalista uralmat, körülbelül az októberi diploma értelmében - ez volt Belcredinek és elvtársainak ideálja. Semmitől sem féltek az osztrák miniszterek annyira, mint a magyarokkal kibékülő osztrák-német szabadelvűek uralmától. Ha már, miként ezt elvégre magok is belátták, nem lehet kikerülni, hogy a magyaroknak előbb-utóbb valami alkotmányos különállás engedtessék, egész erejükből ellene szegültek annak, hogy az osztrákok ugyanazokat a jogokat és szabadságokat kapják, amelyek a magyaroknak fognak jutni. Ami előttük lebegett, az egy oly állapot volt, melyet sántikáló dualizmusnak lehetne nevezni. »Nemde - kérdezte báró Hübner e napokban Andrássytól - avval nem nagyon törődnének önök hogy miképpen szerveztetnek a viszonyok a monarchia másik felében, csak alkotmányos alapon történjék?« De Andrássy és Magyarország többi irányadó politikusai nagy határozottsággal ragaszkodtak ahhoz a gondolathoz, hogy Ausztriában is a valódi alkotmányosság jusson uralomra. Ausztria föderatív alakulását a magyar államférfiak a Magyarország ellen intézendő támadások állandó tűzfészkének tekintették volna. Ausztriának oly szervezése, mely az uralmat állandóan a reakcionáriusoknak, ultramontánoknak s az ezekkel szövetkezett szlávoknak szolgáltatta volna ki, ellenben a szabadelvű németeket mindenkorra kisebbséggé zsugorította volna össze, nem csupán Magyarország szempontjából lett volna veszélyes, hanem a monarchia Németországhoz való barátságos viszonyát is lehetetlenné tette volna. »A dualizmus két lábán a monarchia erősen áll, a föderalizmus sok lábán csak a földön kúszhatnék.« Ebben az erőteljes mondásban foglalta össze gr. Andrássy az ő nézetét a dualizmusról és a föderalizmusról.
Az a politika, mely 1871 vége óta, azaz mióta gr. Andrássy a külügyek vezetését átvette, tehát negyven év óta, Németországra és Ausztria-Magyarországra nézve a biztonság alapjává lett, csak az által vált lehetségessé, hogy Magyarországban a magyarok, Ausztriában a szabadelvű németek bírták a hegemóniát. Hogy ez a viszony egyelőre akkor sem ingott meg, mikor a szabadelvű németek kezéből a vezetés kisiklott, az csakis annak köszönhető; hogy Magyarország szilárdan kitartott és maiglan kitart a Németországgal való szövetség mellett.
Majláthnak és Belcredinek nem is került valami nagy megerőltetésébe elodázni a magyar alkotmány helyreállítását és a magyar minisztérium kinevezését. Gorove István hátra hagyott naplójában olvassuk, hogy a császár már attól a szótól is irtózott, hogy »magyar minisztérium«, mert ettől sajátságos eszmetársulásnál fogva szinte elválaszthatatlannak tartotta a magyar forradalom gondolatát.
Andrássy 1866 nyarán többször volt kihallgatáson a császárnál; sőt hosszabb tárgyalás is volt a magyar állámférfiak és az osztrák miniszterek között a 15-ös munkálat fölött, egyszer egy tisztán konzervatív, másszor egy konzervatív-szabadelvű koalíciós minisztérium híre szállongott. De mindebből tudvalevőleg nem lett semmi. Nem is érdemes az 1866 második felében felmerült kombinációk különböző fázisaival foglalkozni. Ez az egész politikai játék alapjában nem volt más, mint a halogatási taktika kifolyása. 1866 nyarán és őszén az osztrák kormány s az udvar soha sem foglalkozott komolyan a magyar alkotmány helyreállításával. De bármily kilátástalan volt a helyzet a magyar kiegyezési kérdésben, Andrássy nyíltan megmondta a császárnak, hogy ő és elvtársai el vannak határozva konzervatív elemekkel vegyes magyar minisztériumba be nem lépni.
A helyzet még inkább romlott, mikor októberben a békét Olaszországgal is - bár Velence feláldozásának árán - megkötötték. Bécsben most már, ha fájdalmas amputáció fejében is, erről az oldalról is egészen biztosnak érezték magukat. Kiemelendő, hogy még a custozzai győzelem sem termett üdvös gyümölcsöket a monarchia számára. Oly férfiak mondották ezt, mint Gablenz táborszernagy és Tegetthoff altengernagy. A custozzai győzelem ugyanis Albrecht főherceg befolyásának óriási megnövekedését eredményezte. Ő lett ugyanis a kedvéért szervezett hadsereg-főparancsnokság feje. Ezzel a hajdani boldogtalan emlékű »hofkriegsrath« bizonyos tekintetben, feltámadott hamvaiból s a katonai párt tekintélye erősen megnövekedett.
Bismarck ebben az időben szünet nélkül beható figyelemmel kísérte a magyar ügyeket. Az akkori porosz követ, báró Werther, valamint más jól értesült tudósítók folytonos értesítésekkel látták el a német kancellárt. Andrássy életírója, Wertheimer tanár, egész sereg ilyen levelet közöl, melyeket a porosz állami levéltárban talált. A Bismarckhoz intézett eme levelezések, valamint magának Bismarcknak több levele bizonyítja, hogy a német kancellár már a prágai béke idejében is fontos politikai tényezőnek tekintette Magyarországot.
*
Az osztrák »államférfiak« a magyar és nem kevésbé az osztrák kérdésben legjobban szerettek volna tovább kísérletezni - »fortwursteln«, mint később gr. Taaffe egy különleges osztrák műszóval magát kifejezte. Ez lett volna a legkellemesebb és legkényelmesebb az uralmon levő feudális koteriára nézve. Időközben a kiegyezési kérdés pangása Magyarországon a baloldal és a szélsőbal észrevehető erősbödését s a kiegyezés pártjának elkedvetlenedését vonta maga után. Október végén a Deák-párt tekintélyes tagjainak, Horváth Boldizsárnak, és báró Keménynek tollából cikkek jelentek még, melyekben azt fejtegették az illetők, hogy a Deák-pártnak, ha magát a közvélemény előtt lejárni nem akarja, nem marad más hátra, mint a visszavonulás. Andrássy úgy nyilatkozott, hogy ha ezekben a napokban, mikor külső kényszer esete fönn nem forgott, helyreállították volna a magyar alkotmányt, ez őszinte hálát keltett volna az országban. De az osztrák miniszterek, mint egy levelében írta, sz ...... k - ők a magyar minisztériumot épp úgy oda fogják ajándékozni, ahogy Velencét odaajándékozták és ezt sem fogja nekik senki megköszönni.
Báró Werther bécsi porosz követ októberben azt írta Bismarcknak, hogy Ausztriában ijesztő hiány van államférfiúi tehetségekben. Valóban a konkordátum korszakának szellemi sivársága nem nevelt Ausztriában államférfiakat, hanem csak bürokratákat. Nem csuda tehát, hogy Ferenc József császár teljesen elvesztette bizalmát azokhoz az államférfiakhoz, kik tanácsaikkal a königgrätzi katasztrófához vezették. Ennek folytán egy idegen államférfi meghívására határozta el magát.
Október végén báró Beust alakja jelent meg Ausztria politikájának arénájában. S ezzel fordulat állott be a magyar kérdésben is.
Már az 1866-i háború előtt szó volt arról, hogy ezt a szász minisztert átveszik osztrák államszolgálatba. A nagy csatavesztések után nemsokára kinevezése valóban elhatározott dolog lett. Tényleg azonban ez csak október végén történt meg. De már augusztusban, tehát még a prágai béke megkötése előtt, bizalmas küldetésben járt Napóleon császárnál. Valószínű, hogy szellemi része volt azokban a »javításokban,« melyek Napóleon császár befolyására a prágai békeszerződés eredeti szövegén utólag eszközöltettek. Ilyenek voltak a délnémet szövetségre, a Majna-vonalra, az éjszaki Schleswigre stb. vonatkozó pontok.
Beust már régebben is kedvelt személyiség volt Bécsben, mert hisz Frankfurtban mindig Ausztriával tartott. Mellette szólt az is, hogy kegyeltje volt Napóleonnak, kire Bécsben egy Poroszországgal való újabb fegyveres mérkőzés esetében első sorban számítottak. Albrecht főherceg is melegen ajánlotta Beustot császári urának. B. Orczy Béla, ki 1868 óta osztályfőnök volt a külügyminisztériumban; 1870 augusztus 18-án ezt írta naplójába: Egyre jobban meggyőződöm, hogy Beust már 1866-ban megígérte, hogy bosszút fog állani Poroszországon.
B. Werther porosz követ 1866 novemberben azt írta Bismarcknak, hogy gr, Mensdorff osztrák külügyminiszter biztosította őt, hogy sem a Poroszország elleni bosszúérzet, sem Napóleon ajánlata nem fordította az irányadó körök figyelmét Beust személyére, Bismarck azt jegyezte-e levél szélére: de igen! Gróf Blome b. Werther bécsi porosz követnek ezt mondotta: nagy baj volt a porosz Csehországban, de ez a szász (Beust) az állami kancelláriában még sokkal nagyobb országos csapás. (Reusz herceg sürgönye Bismarck herceghez 1866 november 3.)
Egész Európa ily értelemben fogta fel Beust kinevezését. Gróf Andrássy 1866 december 20-án, mikor Beusttal, aki ez időben Budapestre jött, találkozott, ezt írta róla feleségének: »A dolgokról fogalma sincs. Könnyelmű, hiú, okos, de mégis belátás nélkül való fő. Ha más nem segít, tönkre fogja tenni ezt a monarchiát, amint azt a másik országot (Szászországot) tönkretette.«
Beust első dolga novemberben egy körutazás volt a német középállamokban, alkalmasint azzal a szándékkal, hogy előkészítse a délnémet szövetséget Ausztria vezetése alatt. Későn jött. Bismarck már a prágai béke (augusztus 23.) megkötése előtt néhány nappal létrehozta és aláíratta a délnémet államokkal a titkos véd- és dacszövetségeket.
Beust azzal dicsekszik emlékirataiban, hogy ő a megteremtője a Magyarországgal való kiegyezésnek. Ebben van egy szemernyi igazság. Beust nélkül a kiegyezés, legalább akkor, aligha jött volna létre. Ő mindenesetre előmozdítója, de nem megteremtője volt e politikai műnek. Beust a Magyarországgal való kiegyezést mindenkor csupán az ő reváns-politikája eszközének tekintette.
Beust elég okos ember volt arra, hogy nem tartotta tanácsosnak a Poroszország elleni bosszú-hadjáratot egy ellenséges Magyarországgal a háta mögött. Odáig azonban, hogy Magyarország ezt a bosszú-hadjáratot - melyre ő éjjel-nappal gondolt - meg fogja akadályozni, már nem terjedt az ő előrelátása.
Beust, igaz, mindjárt hivatalba lépése után kieszközölte a magyar országgyűlés összehívását, Belcredi és Majláth ezt a kolera-veszedelem éppen nem alapos ürügye alatt igyekezett lehetőleg elhalogatni. Állítólag Beust maga fogalmazta volna az összehívó leiratot, valószínűbb, hogy csupán annak szövegezésére gyakorolt befolyást. E leírat néhány jelentéktelen engedményt tartalmazott a május 3-i leirathoz képest, mely Magyarországon akkor oly rossz vért csinált. De ezek a minimális engedmények is úgy el voltak burkolva diplomatikus körülírásokba, hogy -miként Szász Károly emlékirataiban megjegyzi - csak nagyító üveggel lehetett őket meglátni. Meg kell adni egyébiránt, hogy Beustnak ezt a keveset is úgy kellett Belcreditől kicsikarnia.
Akkortájban a Beust még annyira meg volt győződve az ő varázslatos egyéniségének hatalmáról, hogy azt hitte, a Magyarországgal való viszályt a magyar alkotmány valóságos elismerése nélkül is, csupán az ő rábeszélő képességével lehetséges lesz megszüntetni.
Az 1866-i év december második felében az az egészen jó gondolata támadt, hogy eljön Budapestre, itt Deákkal és a többi irányadó férfiakkal érintkezésbe lép, szóval tanulmányozza a terepet.
Nevezetes volt Deáknál december 20-án tett látogatása. A Deákkal való hosszas társalgás során Beust szándékosan az 1848-49-i eseményekre terelte a beszédet s nyilván azt hitte, hogy ezzel Deákot sarokba szorítja. Csengery Antal kézirati hagyatékában fennmaradt számunkra a Beust és Deák közt lefolyt beszélgetésnek a leírása, melyben igen érdekes részletek vannak, Kiviláglik ebből, hogy Beust az 1848-49-ben a dinasztia és Magyarország közt kitört összeütközés keletkezésével nem volt egészen tisztában. Deák, ki 1848-ban igazságügy-miniszter volt s az utolsó percig amaz összeütközés elhárításán dolgozott, oly felvilágosításokkal szolgálhatott a 48-i összeütközés igazi okairól, melyek Csengery és b. Orczy Béla tanúsítása szerint mély benyomást tettek Beustra.
Deák elmondta azt a látogatását, melyet gróf Latour osztrák hadügyminiszternél gr. Batthyány miniszterelnök társaságában 1848 szeptemberben tett. Ez akkor volt, mikor a Latour által szervezett horvát invázió Magyarország határait átlépni készült. Latour cinikusan ezt mondta a magyar minisztereknek: »Szüntessék meg önök a 48-i törvényeket és mi visszaparancsoljuk a horvát inváziót«. Azután a magyar miniszterek elmentek báró Wessenberg osztrák miniszterelnökhöz, hogy ennél is felszólaljanak az osztrák kormány által Magyarország ellen szervezett horvát támadás ellen. Wessenberg ezt mondta: most két osztrák kormány van, egy nyilvános és egy titkos. Ő - Wessenberg - csak a nyilvánosnak tagja és neki semmi része sincs a horvát felkelésben. Ezt a titkos kormány szervezte.
Egy másik érdekes részlet. Beust azt jegyezte meg, hogy Ausztria kész a magyaroknak bizonyos engedményeket tenni, de az örökös tartományok is bizonyos garanciákat követelnek Magyarországtól, »Micsoda garanciákat« - válaszolá Deák - »talán garanciákat arra, hogy nem fogunk elszakadni? Az országgyűlés valamennyi pártja elutasítja az elszakadásnak még a gondolatát is, míg odaát a tartomány gyűléseken és az újságokban nyíltan, tárgyalják az örökös tartományok elszakadásának eshetőségeit. Az utóbbi idők eseményei után tulajdonképp nekünk kellene biztosítékokat követelnünk ama tartományoktól, hogy nem fognak elszakadni.«
Beust - mint Csengery írja - Deák fejtegetéseit igyekezett közömbös diplomata arccal hallgatni, de az időnkénti pír, mely arcát elfutotta, elárulta a mély benyomást, melyet rá Deák szavai tettek, Végül sokáig hallgattak, mire aztán Beust fölállott - búcsúzni. Kezét nyújtá s azután sajnálkozását fejezte ki, hogy nem vihet kellemes választ őfelségének.
- S én még inkább sajnálom - mondá Deák - ha a nézetek, melyeket elmondék, őfelsége előtt nem kellemesek.
Deák az ajtón kikísérte vendégét. Majláth az ajtón kívül visszafordult még egyszer köszönni. Beust visszatekintés nélkül távozott. Másnap Széchennek mondá Beust, hogy beszélgetése Deákkal igen szőrellenes volt. *** sokkal jobb benyomást tett rá.
- Vajon mivel nyerte meg a szász tetszését ***? - kérdezte Csengery Deáktól. - Nem tudom -, válaszolt Deák - de bármit ígért: nincsen bátorsága arra, hogy tőlünk különváljék.
Íme, a Deák és Beust közti értekezés történeti érdekű részletei, amint azokat Csengery Antal a jövő számára megőrizte. Utána jártam, hogy ki volt az a fentebb ***-gal jelzett politikus. Oly férfiútól, kinek megbízhatósága minden kétségen felül áll, úgy értesültem, hogy ez a három csillag b. Eötvös József nevét jelenti. Az illető ezt az adatot magától Csengerytől hallotta.
Majdnem egy félszázad múlt el azóta, hogy ezek a dolgok történtek. Eötvös fényes neve nem szorult arra, hogy a fentebbi incidens alkalmából tovább is titokban maradjon.
Beust a Deákkal való találkozás után vissza ment Bécsbe. Azzal a tudattal hagyta el a magyar fővárost, hogy nem lesz oly könnyű elbánnia a magyarokkal, mint eleinte hitte.
Hogy mily távol volt Beust december végén még attól, hogy a magyar alkotmány helyreállítását tanácsolja az uralkodónak, azt bizonyítják a császár elnöklete alatt tartott minisztertanács jegyzőkönyvei. E minisztertanácsban még erős rendszabályokat javasolt Magyarország ellen. Gróf Belcredihez, kihez a rendőrségi ügyek tartoztak, ez alkalommal - 1867 januárban - azzal a kérdéssel fordult, hogy vajon zavargások kitörése esetére ki vannak-e már szemelve azok az emberek, akik elfogatás által kellő időben ártalmatlanná teendők. (Belcredi »Fragmente«, 280. 1.)
Ebben az éppen nem kedvező helyzetben új, aggasztó komplikáció állott elő. December 28-án a császár nyílt parancsot bocsátott ki a hadsereg újjászervezéséről és az újoncozásról. Hiába kérte Andrássy b. Beustot, hogy ne tegyék közzé ezt a nyílt parancsot, mert ez elkobzása a magyar országgyűlés egy oly jogának, melyet ez mindenkor gyakorolt s mely soha kétségbe nem vonatott. Ennek pedig igen komoly következményei lehetnek.
A nyílt parancsot ennek ellenére közzétették.
Beust indítványára Andrássyt, Lónyayt, b. Eötvöst 1867 januárban Bécsbe hívták, hogy velük a 15-ös bizottság munkálatát még egyszer meghányják-vessék s az 1848-i törvényeken eszközlendő változtatásokat megbeszéljék.
Míg ezek a tanácskozások Bécsben folytak, a magyar képviselőház állást foglalt a hadkiegészítési pátens ellen, mely - miként ezt Andrássy Beustnak előre megmondotta - nagy felháborodást keltett a közvéleményben pártkülönbség nélkül. Maga Deák Ferenc tette meg az indítványt, hogy az országgyűlés tiltakozzék a hadkiegészítés e nyílt parancsa ellen s mindjárt elő is terjesztette az ezt tartalmazó felirati javaslatot, melyet a ház egyhangúlag elfogadott. A Bécsbe futárként küldött Fest Imrétől pedig Deák azt üzente Andrássynak: Ha hadkiegészítés kell, azonnal nevezzék ki a minisztériumot, vagy vonják vissza a hadkiegészítési pátenst. Ha sem az egyik, sem a másik nem lehetséges, nem lehet jótállani a következményekért.
Ez a határozott fellépés döntőleg esett a mérlegbe legfelsőbb helyen. Ghyczy Kálmán is annak a véleményének ad kifejezést hátrahagyott irataiban, hogy a hadkiegészítési pátens elleni felirat átnyújtása és a minisztériumnak nemsokára bekövetkezett kinevezése közt összefüggés volt.
Beust báróra nyilván az a megfontolás hatott, hogy ez az újabb összeütközés Magyarországgal kedvezőtlen benyomást teend a külföldön s zavarni fogja az ő Poroszország ellen irányuló terveit. Annál inkább tarthatott ettől, mivel ez a konfliktus a legkényesebb pontot, a katonai kérdést érintette és pedig oly időpontban, mikor Bécsben valószínűnek tartották, hogy már a jövő tavasszal kitör a Poroszországgal megvívandó új háború. Az eddig engedményekre nem hajlandó Beust feltűnő rögtönösséggel fordított egyet magatartásán s most már gyors ütemben ment a 15-ös munkálat letárgyalása.
Azonban ez a munkálat mégiscsak néhány nem éppen jelentéktelen módosítással került ki a bécsi tárgyalásokból s ez újabb késedelemnek s nem kis nehézségeknek vált forrásává.
Andrássy, Eötvös és Lónyay ugyanis január 16-án megjelentek Deák Ferencnél, hogy őt a bécsi pontozatok támogatására felkérjék. Azt kívánták tőle, hogy ha már nem akar belépni a minisztériumba, legalább adja szavát, hogy támogatni fogja a minisztériumot és vezetője lesz a képviselőháznak a koronázásig. Deák azonban nagy meglepetésükre kifogásokat emelt a bécsi pontozatok egy része ellen s a módosított 15-ös munkálatnak letárgyalását a hatvanhetes bizottságban szintén lehetetlennek mondotta a minisztérium kinevezése előtt. Csak annyit ígért meg, hogy megszavazza, de egyúttal ki fogja jelenteni, hogy nem helyesli a módosításokat. Azon a ponton állottak, hogy majdnem összeütközés keletkezett Andrássy és Deák között. Andrássy erős dolgokat mondott Deáknak. Kijelentette, hogy olyan pártolást, amilyet Deák ígér, nem kér, mert az bizalmatlansági szavazat volna. Három óráig tartott a tanácskozás, de megegyezésre nem vezetett. Csak annyit értek el, hogy Deák azt mondta, holnapig még meggondolja a dolgot.
De Deák másnap sem engedett. Időközben távirat érkezett Bécsből, hogy őfelsége elfogadta a pontozatokat a vállalt kötelezettségek feltétele alatt. Választ kértek.
Deák január 18-án egynémely pontban engedett, de maradtak fenn fontos kifogásai. Nem fogadta el - s hogy el ne fogadja, arra igen nyomós okai voltak - azt a pontot, mely szerint bizonyos vasúti vonalak ügyei a delegációkhoz utasíttattak volna. Ez valóban kiforgatta volna a delegációkat a Deák által kontemplált jellegükből s valami fiókparlament félévé alakította volna őket. Az indirekt adók egyforma kezelését tárgyaló pontra is voltak Deáknak kifogásai. Erre nézve is sokkal helyesebb új formulázást diktált Csengerynek. Fontos az is, hogy Bécsben nem akarták megadni a honvédelmi miniszter kinevezését. Deák pedig ettől nem akart elállni, jóllehet Andrássy a honvédelmi minisztérium kinevezését kivihetetlennek mondotta.
Mindezen pontokban Deák követelései keresztülmentek. A honvédelmi miniszter kinevezése is lehetővé vált oly módon, hogy a honvédelmi minisztérium vezetésével is Andrássy miniszterelnököt bízták meg.
A hatvanhetes bizottság tárgyalásai nem tartottak, mint Deák eleinte mondotta, hat hétig, hanem befejeződtek január 28-tól február 4-ig. Ez úgy vált lehetővé, hogy időközben Bécsben honorálták Deák követeléseit.
Andrássy ugyanis - mihelyt Deákkal tisztába jöttek - január 19-én ismét fölment Bécsbe. Onnét jött nemsokára Kandó Kálmánhoz az az emlékezetes távirata, melyet Kandó nem mert Deáknak megmutatni, mivel végszavai ezek voltak: Advokat wird nachher gerufen. Kandó azt hitte, hogy az »Advokat« szóval Andrássy Deáknak inkább jogászi, mint államférfiúi felfogására akart célzást tenni s nem merte megmutatni a táviratot Deáknak. Pedig Andrássy csak azért használta azt a szót, mivel Deák júliusi bécsi kihallgatása előtt mint »Advokat dr. Ferenczy« írta be nevét a meidlingi szálloda vendégkönyvébe.
Deákot február 6-án csakugyan felhívták Bécsbe. Kihallgattatása után gyors ütemben bonyolódtak le az események. A kiegyezés legnagyobb akadályozója Belcredi gróf, már Deák kihallgattatása előtt való napon leköszönt. Bukása Beust felülkerekedését s az alkotmányos rendszernek Ausztriában is győzelmét jelentette.
Február 16-án jött vissza Andrássy Bécsből, már mint a minisztérium megalakításával megbízott miniszterelnök. Február 18-án felolvasták a képviselőházban az alkotmány helyreállításáról szóló királyi leiratot. A többség állva hallgatta. A baloldal ülve maradt. Azt mondotta Tisza, hogy ha tudták volna, mi van benne, ők is felkeltek volna.
A Ház az alkotmány helyreállítását küldöttséggel köszönte meg a királynak. Andrássy - kit Deák az előző napon tartott pártértekezleten egy fényes beszédben ünnepelt s providenciális férfiúnak nevezett - most Deákot aposztrofálta, mint akit a nemzet bizalma és a király bölcsessége a miniszterelnöki állásra kijelölt. De - úgymond - mivel őfelsége méltányolta az okokat, melyek miatt Deák Ferenc felmentését kérte, ő vállalta el e nehéz állást. E szavakkal zárta beszédét; átlátom, hogy midőn a király parancsol és a nemzet vár, az egyéni elégtelenség érzete nem ok az el nem fogadásra.
A lelkesedés és a nagy remények e napjaiban Andrássy Albrecht főhercegnél is megjelent. Jellemző, hogy a főherceg e szavakkal szorította meg kezét: meg vagyok győződve, Sie sind ein »becsületes ember!« Ez a nagy bizalom, melyet Andrássy egyénisége, az ő feltétlen megbízhatósága még oly személyiségnél is keltett, ki politikai felfogásával - nem mindenben értett egyet, mindenek fölött díszíti az embert, de elsőrangú és megbecsülhetetlen tulajdonsága volt az államférfinak is. E nagyfokú bizalom nélkül nem lett volna képes betölteni azt a küldetését, mely egy új korszakot nyitott meg Magyarország és a monarchia történetében.