Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám
Két fehér sírkő, egy tépett lombú ciprusfa, meg én. Mi négyen vagyunk a dombon. Mögöttünk már rézsút áll a rettenetes nap, de még könyörtelenül aszalja a mezőt. Már mindennek kiszítta a lelkét, egy szál zöld fű nem látszik, sárga a gaz is, a szamárkóró is, legföljebb az alattomos akanthos állja még a tüzét. Innen már a sivatagi kecskék is odébb álltak. A napfény levetkőztette a halmot, leégette róla a ruhát és kitakarta szürke sziklacsontjait. Mintha a kétségbeesés dúlt volna benne, olyan a halom. Ott egy nagy szakadék nyílik az oldalában. Túlnan rajta messze mindenfelé sárgaság. A nagy, a hatalmas, a termékeny sárgaság. Mintha belőle lett volna messze fönn a mesebeli nagy sziklahegy, amelyen az istenek vára áll. Amelyen az istenek királyának temploma idevöröslik az alkonyatban. Márványa, mint az emberi test, napfénnyel táplálkozik. Barnul, pirosodik tőle. Törött oszlopai között keresztül kéklik az ég s odább a tenger leányszem színű kékje álmélkodik föl testvérére, az égnek kékségére. A gyásznak dombján állok, két sírkő, egy bús ciprus a társam, mellettem szakadék, körös-körül a sárga aszály - de előttem az istenek hegye és rajta az emberi halhatatlanság és mögötte a reménység kékje.
Valaha, valaha olyan embereké volt ez a föld, akik méltók voltak hozzá. Valamikor nem satnya idegenek jártak-keltek erre, hanem érclábú lovakon hősök vágtattak. Valamikor szántottak és építettek ezen a földön, s olyan emberfajta élt itt, amely magánál különbet nem ismert, amely isteneit is csak magához hasonló embereknek látta.
Lemegy a nap és mind egyedülebb leszünk. El-elhal a kocsik nyikorgása, a kakasok kukorékolása, az utcai árusok kiáltása. A messzi hegyek, a templom és szobortermő márványhegyek közelebb húzódnak. Nemsokára csöndesség lesz, nemsokára megszólal a csönd és kikelnek belőle az elaludt hangok. Babérral, szőlőtővel, olajfával lesz népes a domb, s a lomb között megszólal a fülemilék kara és csengő, panaszos dalukra halk csobogással felel a Kephissosnak soha el nem apadó, álmatlan vize. Elaggulva, ezüstös fehéren bólogatják fejüket mögöttünk az olajfák. Még áll ott a berek, amelyben hajdan az anyák istennőjének áldoztak a szépen daloló papok, még talán a forrás is locsog, amelynek vizében a halandók megtisztultak bűneiktől. Köröttünk is berekké nő a csöndesség, a szent berekké, amelynek fáit, mint az éjszakának sötétsége, futotta be a repkény, amelybe sem a vihar szele, sem a nap ragyogása be nem hatolt, amelyben a sötét pillájú Persephoné szűzi virága fehérlett és az aranynál sárgább színű krokos virágából áradt a fűszerszámos illat. Ráismerek: ez itt a titokzatos szent hely, ahol a mézes edényből dúsan ömlött a víz; ahol lélegzetét visszafojtva pihent a csöndesség; ahova a bosszúállásban elfáradt, csapzott hajú, száguldó szüzek megnyugodni tértek. Itt szunnyadoztak a hűs csöndességben. És a halandók félve elkerülték a dombot; a járatlan idegent messze elzavarták, nehogy behatoljon a berek sűrűjébe és magára szabadítsa a végzetet. Mert ezen a helyen a végzet szolgálói laktak, a lobogó fürtű isteni lányok, akiknek szépsége megdermesztette a halandó emberekben a vért.
Egyszer egy fehérszakállú öreg jött messze földről vánszorogva ide, erre a szörnyű helyre. Az idevaló emberek megrettenve nézték az idegent. Útját állták, tudakolták, mi járatban van, óvták, hogy be ne tegye lábát a végzet berkébe. De az agg férfi megcsóválta szomorú fejét:
- Én már semmitől sem félek, én már mindent láttam, ami rettenetes. És ami itt benn, itt magamban volt, olyan rémeset úgyse láthatok többé. Hagyjatok jóemberek, én ide megpihenni jöttem, isteni szó igazított ide, ahol megnyugvásom leszen, ahol lehajthatom fáradt fejemet.
Ő volt, a vak király, a hajdan boldog ifjú hős, akit az istenek arra szemeltek ki, hogy kipróbálják rajta kegyetlenségüket. Megrakták bűnnel s mikor a legszebb volt körötte az élet, mikor a feje tele volt bölcsességgel, a karja erővel, amikor hitves és gyermekek tárták feléje karjukat, akkor beléje lopták azt, ami benne nem volt addig: a bűntudatot. Szóra keltették benne a hazug és álnok bűnt, amelyet álmában csempésztek beléje. És a megcsalt férfi önmaga ellen fordult és kitépte szemét, amely vakon aludt, mint a gyermeké és nem látta meg, hogy láthatatlan hatalmak megcsalják a gazdáját.
Itt ült, itt, ahol én állok most a vak király. És itt álltak, mellette, a leányai. A hősies lelkű, meg a szende szűz. Itt akarták elragadni bús életének utolsó örömét; de megjelent oltalmára az istenszülte hős és elűzte ellenségeit. És a boldogtalan agg fölkészült végére, amelyet az istenek szenvedéseinek jutalmául szántak. Itt mosta meg utoljára fáradt tagjait a szent forrás vizével, itt búcsúzott el mindattól a széptől, amitől az istenek megfosztották. Itt tárta szét karját a búcsúzó nap felé és kiáltotta feléje; »ó szfósz afengesz!«, óh fénytelen fény, ki egykor nekem is világítottál s aki ím utolszor nyugszol meg rajtam! - Itt búcsúztatta gyászhangokkal az énekesek kara és énekelte meg a nemlétet, mint az emberek legnagyobb vágyát, meg a halált, amelybe eltűnni kívánatosan szép. Innen indult el végső útjára a megbékélt öreg, és vak szemével egymaga botorkált el arra a helyre, ahova az istenek rendelték. Ott megölelte gyermekeit, fejökre tette kezét: Óh gyermekeim, e naptól fogva nem lesz apátok! - Rettenetes hangon megszólalt a földnek mélye és sietésre nógatta az eltűnni készülőt. És ekkor elkövetkezett a csoda. Megnyílt a föld és előtűnt az ércküszöb, amelyen túl az alvilág van. És az ősz király átlépett rajta és elevenen lett lakója a sötét birodalomnak, ahova halandó elevenen soha el nem jutott még.
Előttem a csoda helye, az alvilágnak becsukódott szája, a szakadék.
Óh, jó helyen járok. Ez volt itt a méntermő róna, ahol ércpatájú lovak száguldoztak valaha. Itt zengett a fülemile, itt áradt az olajfák berkeiből az illat. Itt csordogált a csöndességben a szent forrás vize. Ide tértek pihenőre a lelkifurdalás nemtői, a csapzott fürtű szüzek. A lelkifurdalásnak halma ez a domb. Ide zarándokoltak a nagy bűnösök, akik ártatlanul hordták tarisznyájukban az istenek bűneit. Ez az a domb, ahol a messziről jött vándorban felocsúdnak kábulatukból legfájóbb emlékei, ahol bűn voltának tudatára érez benne mindaz, amivel anyjának méhében megterhelték az istenek. A lelkifurdalásnak halma ez a domb. De fa, madár, illat elhagyta. Az istenek elhagyták. Az emberek is elkerülik.