Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai
Ettől fogva Mozi Bandi egy örökkévalóságig hordozta puttonyát, hol előre, hol hátra, majd a tűzhöz, majd vissza, előbb telerakottan, utóbb üresen.
Néha majd letört a dereka a nagy teher alatt, de akkor se volt sokkal jobb dolga, amikor üresen vitte a puttonyt, mert mindig annyira meghajolva kellett iszkolnia, hogy már egészen belegörbült és érezte, hogy hamarjában nem is tudna kiegyenesedni.
Pihenése nem volt, mert mihelyt visszaérkezett Flenkerovics kapitányhoz, ez azonnal telerakatta a puttonyát és újra elküldte; a nagy tűztől pedig visszahajtotta a forróság. És még útközben sem amerikázhatott, mert két szörnyű szakadék közt, olyan szűk mesgyén kellett hol ide, hol oda vonulnia, hogy ha útközben ledőlt volna sziesztázni, könnyen lezuhanhatott volna a katlanokba. Ebből pedig nem kért, mert a lángokhoz sehogyan se tudott hozzászokni és azt se akarta kipróbálni, hogy Flenkerovics kapitány hirtelenkezű-e?
Szakadatlanul fuvarozni nem egészséges, de volt valami, ami Mozi Bandit még annál is jobban bántotta, hogy a munkában soha se tarthatott szünetet. És ez az volt, hogy rengeteg étvágyat érzett, amelyet nem tudott lecsillapítani.
Eleinte azt remélte, hogy Flenkerovics kapitány magától is majd csak megkínálja valami ennivalóval. De erről soha se esett szó, azért Mozi Bandi végre is megelégelte a szerénykedést s elhatározta, hogy a legelső kedvező alkalommal elő fog állani azzal, ami már régóta nyomta a szívét.
Ez a kedvező alkalom akkor következett el, amikor Flenkerovics kapitány színültig teletöltette az ördöginas puttonyát és így szólt Bandihoz, igen jókedvűen:
- No, most örülhetsz! ... Tanár is van benne, bankigazgató is! ... Ilyen szép rakományod még nem volt! ...
- Kapitány uram, Flenkerovics! - szólalt meg most Bandi, akit az ördög jókedve egy kicsit felbátorított. - Szépen köszönöm atyai gondoskodását, de ha szabad valamit mondanom, jelentem alássan: éhes vagyok!
- Sebaj, fiam! - felelt a kapitány. - Holnap majd kapsz enni!
Bandi várt és amikor úgy gondolta, hogy már elmúlhatott egy nap, mert azóta rém sokat fuvarozott, megint jelentette, hogy éhes.
- Holnap, fiam, holnap! - mondta Flenkerovics, jókedvűen, mert igen vidám ördög volt.
- Talán elvétettem a számítást - gondolta Bandi. - No, egy napig még kiállom!
De a türelme nem termett rózsát, mert hiába türtőztette magát sokáig, jó hosszú idő múltán megint csak azt kapta feleletül:
- Hiszen mondtam már, hogy: holnap! ...
Újra várt egy darabig ... úgy tetszett neki, hogy egy hét is elmúlt azóta, amióta utoljára szólt ... de Flenkerovics ekkor is csak azzal fizette ki:
- Süket vagy te, Bandi? Nem hallottad, hogy: holnap? Ezidőtájt Bandi már pontosan kiszámíthatta az időt, mert a gyomra úgy korgott, mint a toronyóra. Nemcsak az órákat, hanem a fertályokat is kongatta.
Amikor tehát a gyomra négy rövidet és öt hosszút kordult, azt mondta magában:
- Ez a hajnali harangszó. Megint elmúlt huszonnégy óra.
De most már másképen állott elő a kívánságával:
- Kapitány uram, hát én már sohase kapok enni? - kérdezte.
- Dehogy nem fiam, dehogy nem! - felelt Flenkerovics -, Holnap kapsz. Holnap egészen bizonyosan kapsz!
Erre az ígéretre Bandi újra reménykedni kezdett. Olyan rettenetesen szeretett volna enni, hogy majd elbődült, amikor eszébe jutott az ebéd, a vacsora vagy a tízórai s nemcsak hogy a nyelvét is kiöltötte az éhségtől, hanem a koplalás kínjától ez a pántlikaszerűen hosszú ördögnyelv már többet volt kívül, mint a szájában. De azért, a reménykedéstől feléledve, megint várt vagy huszonnégy óráig. Ekkor aztán azt kérdezte Flenkerovicstól:
- Kapitány uram, mikor lesz már holnap?
- Mikor lesz holnap? - felelt Flenkerovics, most már haragosan. - Hát: holnap! ... Ebadta ostoba ördögkölyke, hát még annyit se tudsz, hogy ma nincsen holnap?! ...
Most végre világosság gyulladt Mozi Bandi fejében.
Eszébe jutott, hogy a földi életben, amikor iskolába járt, a holnap az volt, ami nem bizonyos, ami elmarad holnaputánra! ...
Ezentúl nem is kérdezősködött többet az ennivalóról. Ehelyett azt tudakolta Flenkerovicstól:
- Kapitány uram, mennyi ideje lehet annak, hogy én szolgálok?
- Hogy te szolgálsz? Hát vagy nyolcszáz esztendeje! ... - felelt az ördög, egy kis gondolkozás után.
- Még ezerkétszáz van hátra! - sóhajtott egy nagyot Mozi Bandi.
- De hát mért kérdezed ezt? Talán nem tetszik a mesterséged? - álmélkodott Flenkerovics.
- Már hogy az ördögbe tetszenék! - felelt Mozi Bandi. - Sohase enni és sohase pihenni, hanem szakadatlanul cipelni a terhet! ... Hiszen akkor bár inkább hordár lettem volna! ...
- Hja, barátom, aki finomabb munkát akar, az tanulja meg a mértant! ... - mondta Flenkerovics.
De semmi se tart örökkön, megint elmúlt vagy száz esztendő s a mélység fejedelme egyszer csak azzal lepte meg Mozi Bandit:
- No, mostanában nehéz munka vár rád! Kétszer annyi tűzrevalót kell majd elszállítanod, mint rendesen, mert most fogunk végezni a lippai várral! ... Mégpedig úgy, hogy vagy a levegőbe röpítjük, vagy nem, de a védőiből, így vagy úgy, pörköltet készítünk! ... Flivarovics kapitány a légi eskadronnal már elhelyezkedett a vár felett jó sűrű, fekete felhők mögé és azzal indítja meg a csatát, hogy elkezdi ledobálni a várra házi készítményű pokolgépeinket, amelyek mégis csak a legjobbak, ugyanakkor Bikkmikker kapitány rohamra vezeti legényeit mi pedig a föld alól, rejtekutakon, felhatolunk a várba. Nem győződ majd elfuvarozni a takarmányt, meg is mondom Sátánovicsnak, hogy azt az időt, ami most következik, duplán számítsa be a szolgálatodba. Meglehet, hogy jutalmul elenged neked vagy száz esztendőt és az az örömöd is meglesz, hogy Prutyit, aki most fogoly a lippai várban és mint ilyen csizmatisztítója Első Bika alkirálynak, személyesen viheted puttonyodban a gyehennára, amiért olyan sok négyest adott neked! ...
- Egyszer az osztálykönyvbe is beírt! ... - sóhajtott fel Mozi Bandi; az alvilágban is visszaemlékezve legnagyobb földi fájdalmára. - De azóta talán már megbánta bűneit és ha most csizmatisztító a Bikánál, akkor már eleget megbűnhődött! ... És mi lesz a Bikával aki legjobb barátom? Jutalmul inkább azt kérem, hogy Sátánovics Belzebub ajándékozza nekem a Bika életét és Prutyi életét ... meg még azt kérem jutalmul, hogy én is végignézhessem a csatát ... sőt egy jó ebéd is jó volna jutalmul! ...
- A jó ebédet holnap megkapod! - felelt Flenkerovics kapitány. - Holnap nagyszerű ebédet kapsz, ez egészen bizonyos! ... Mérget vehetsz rá! ... Akármilyen erős mérget bevehetsz rá, olyan bizonyos! ... Azt is magamra vállalom, hogy a kimenőt megkapod ... amikor ilyen nagy dolgok történnek, illő, hogy az inasnak is szabadnapja legyen! ... De már ami azt illeti, hogy a Bika életét Sátánovics Belzebub neked ajándékozza, azt már kötve hiszem, sőt akármennyire megkötve se hiszem el, mert a Bika nagyon sok borsot tört Sátánovics Belzebub orra alá, s köztük a viszony már annyira elmérgesedett, hogy ők ketten már nem férhetnek meg ugyanegy világűrben, ehhez két külön világűr kellene. Sátánovics nekem nem egyszer jelentette ki bizalmasan, hogy addig nem vesz tiszta inget, míg a Bíkából nyársonsültet nem készít tartárszósszal! ...
- De nem fél ám a Bika Sátánovicstól sem! ... - dicsekedett a barátjával Bandi.
- No, majd meglátjuk! ... - felelt Flenkerovics. - Még pedig úgy látszik, mindjárt, mert olyan éktelen ordítást hallok, amely nem eredhet mástól, mint Bikkmikkertől, aki soha se tudja elfelejteni, hogy ember korában képviselő volt! ... És ha Bikkmikker ordít, ez nem jelenthet mást, mint hogy Flivarovics már lehajította Lippára az első bűzbombát, az úgynevezett töltött nadragulyát, mely részint patkószeggel, részint lépfenével van spékelve ... ami üzenet arra, hogy a csata mindenfelől kezdődjék ... és így nekünk is fel kell fúrnunk magunkat a várba. Már most csak az a kérdés, hogy az én seregemmel akarsz-e tartani, vagy Bikkmikkerhez csatlakozol, amely utóbbi esetben páholyból nézheted az egész frászt?! ...
Mozi Bandi az első pillanatban nem tudta elhatározni magát.
- Amíg a föld alatt vagyok - gondolta - addig nem tévedhet belém a bomba, de viszont, ha felbúvunk a várba, túlságosan közel leszek Flocsekhez és Plutóhoz! ... Inkább Flivaroviccsal szeretnék lenni, a legsűrűbb felhőben ... az ilyesmit legjobb egy vastag függöny mögül nézni.
De aztán eszébe jutott, hogy viszont olyan magasból nem jó lepottyanni ... És mert nem tanakodhatott sokáig, azt mondta Flenkerovicsnak, hogy talán mégiscsak a legjobb lesz Bikkmikkernél.
- Kilencszáz évig egy kicsit sok a föld alatt - mentegette, hogy nem tart Flenkeroviccsal - és bizony jól esnék, ha egy kicsit kinyújtózhatnám! ...
- Hát hipp-hopp, légy Bikkmikkernél! - szólt Flenkerovics.
Alig mondta ki ezt, Mozi Bandi már fenn volt a földön. Nem lehetett kétsége afelől, hogy kijutott a föld alól, mert bár egy sereg ördög között találta magát, az est sötétjében is jól láthatta a lippai várat.
Az egyik ördög, aki nem lehetett más, mint Bikkmikker, ráismert:
- Nini, hisz ez Mozi Bandi! ... Hol jársz erre, Bandi? ... Mi szél fútt ide? ... De annál jobb, mert így velünk tarthatsz! ...
Mozi Bandinak nem volt ideje elmagyarázni, hogy kimenőt kapott Flenkerovicstól, de inkább majd csak hátul marad, csöndes szemlélőnek, minthogy előre rohanjon a tisztelt társasággal, mert még a torkát se köszörülhette meg, hogy mindezt elmondhassa és már rémületes bődülést hallott, amely elfojtotta a szavát.
Bikkmikkernek az ördögei törtek ki ebben a szörnyű bődülésben, annak láttára, hogy a már sötétlő égen sorra megjelennek Flivarovicsnak a léghajói meg a repülőgépei és tüzes végű, roppant szivarokat kezdenek dobálni a lippai várra.
Bömbölve, üvöltözve követelték Bikkmikkertől, hogy vezesse őket is rohamra és Bikkmikker csakugyan megadta a jelt.
Mozi Bandi egyszerre csak azt érezte, hogy az ördögök áradata őt is elsodorja és mind rémesebb rohanással viszi közelebb a várhoz ... Összeszedi minden erejét, hogy együtt tudjon nyargalni Bikkmikker legényeivel, de nem bírja az iramot, az inai megroggyannak, elvágódik a földön és az ördögök keresztül ugrálnak rajta vagy elröpködnek a feje fölött.
Most már, egyedül maradva a mezőn, átadhatja magát a csöndes szemlélődésnek, és rémes dolgokat lát.
Látja, hogy Flivarovicsnak a tüzes végű, roppant szivarjai úgy sisteregnek, mint a rakéta és olyan sűrűn potyognak le a várra, mint ahogyan a jégeső esik.
Látja, hogy Bikkmikkernek a fekete ördögei mindenfelől megmásszák a vár falát.
És látja, hogy mindeme borzalmak koronájául égiháború támad a felhős, csillagtalan ég a vár fölött egyszerre csak elsötétedik, villámok kezdenek cikázni, a mennykövek még a Flivarovics szivarjainál is sűrűbben csapkodnak le a várra, s a mind gyorsabban ismétlődő villámlás roppant lángokat vet fel a fekete égre.
A villámlás fényénél aztán észreveszi, hogy:
- De amazok sem hagyják ám magukat, akik odabenn a várat védelmezik! ...
Egyszerre csak azt látja, hogy megjelenik a várfokon Első Flocsek, a világcsászár, saját személyében, és csatára buzdítja embereit.
A kardja villog, császári ujján a gyémántgyűrű csillog és a szivárvány százféle színében vet szerteszét gyönyörű sziporkát, a vörös szakálla pedig világít.
Jobban világít, mint Flivarovicsnak a rakétái és jobban, mint a villámlás.
Nem is vörös most már ez a világító szakáll, hanem bíborszínű. Első Flocseknek karmazsinpirosra vált az arca a haragtól s a cinóber nem élénkebb színű, mint amilyen égően, lángolóan vörös ez a híres szakáll a beléje ömlő indulattól. Mikor a villámlás szünetet tart, kárminpiros fényt vet a fekete égboltra.
Emberei áhítattal tekintgetnek erre a szakállra; az ördögök is csak ezt nézik, ezt keresik.
Mozi Bandi se tudja róla levenni a szemét s remegve, reszketve várja, mi történik.
Eközben az ég egyre haragosabb. Majdnem annyira haragos, mint maga Flocsek. Már folytonosan dörög az ég, rémségesen, siketítően dübörögve s egyik iszonyú csattanás a másik után hangzik fel, amint a villám le-lecsap a vár udvarára vagy belehasít a bástyafalakba. Aztán mindenféle szörnyű recsegés-ropogás, leomló falak robaja; s a felrobbant lövő szerszámok rettenetes pukkadozása.
A mennydörgés mind fenyegetőbbé válik s most az eddig hallottaknál is szörnyűbb dördülés hangzik fel ... Ezt a félelmetességgel teli égzengést aztán egy iszonyatos, minden előbb hallottnál iszonyatosabb, vérfagyasztó csattanás követi ... mintha egyszerre szerteszét szakadna az egész világ! ...
Mozi Bandi halálra rémülten hunyja be a szemét s alig meri kinyitni ... attól tart, hogy a várat már nem találja a helyén, mert ez már a levegőbe repült ... lassankint, gusztálva, mint ahogy Idősb Csipisz szokott, amikor kártyázik, mégis csak megnézi, hogy mi történt.
Nem a vár nem repült fel a levegőbe, csak egy torony dőlt össze! ... Ennek a romjain aztán az ördögök felhatoltak a várba. De Flocseket találják ott! ...
És Flocseknek esze ágában sincs, hogy megadja magát! Elszántan hadakozik a várfokon, a kardja villog, a gyűrűje csillog és Bikkmikker legényei, ha véletlenül a közelébe érnek, rémülten menekülnek bíborszínű szakálla elől! ...
Köröskörül, a bástyákon, elkeseredetten dúl a harc a világcsászár alattvalói és az ördögök között. Flocsek vitézsége csodás és bíborszínű szakálla mindenütt ott terem, ahol baj van. Mozi Bandinak mégis úgy tűnik fel, hogy a világcsászár alattvalói már nem tarthatják magukat sokáig az ördögök túlerejével szemben ...
De - ó, csodák csodája! - ebben a pillanatban a vár udvaráról egy repülőgép száll fel, gyertya-egyenesen, mintha az égbe készülne ... A Flocsek-féle triplán! ...
Két ember áll rajta, kéz-kézben: Első Bika, a lippai alkirály, világminiszter, díszmagyarban, karddal és pénzes tarsollyal oldalán, vészjóslóan nyugodt, de egyszersmind fenkölt ábrázattal és arája, Sáros Piroska, az Ész királynője, hófehér selyem, uszályos menyasszonyi ruhában, narancsvirággal a homlokán, kövéren, mint Junó, és szendén mosolyogva ...
Úgy állnak a gépen, mint esküvőre készülő mátkapár szokott megjelenni vasárnap a fotográfus előtt ...
És a triplán méltóságosan száll felfelé, az égnek, lassan, de biztosan ...
Flivarovics bombái ártatlan tüzibékák, elalvó gyufaszálak gyanánt pattognak le róla ... a cikázó villámok elkerülik ... száll, száll ... s végre eltűnik a végtelen magasságban.
Mozi Bandi ujjong, amikor ráismer barátjára. Aggodalom szállja meg szívét; vajon mi vár a végtelenségben a neki olyan kedves mátkapárra?! ...
De nem kell félteni a Bikát! ...
Egyszerre különös hangok hallatszanak a magasból: »Prütty! ... prütty! ... prütty! ...« Tűzcsillagok szállanak alá ... Mintha a lippai alkirály leköpködné az egész világot ...
És íme, Flivarovics léghajói és repülőgépei, mint hasba lőtt sasok, amelyek hirtelen elveszítik az életüket, sorra lepotyognak a mélybe. ... A szárnyas ördögök táborából rémes bőgés hallatszik ... Maga Flivarovics, mint egy örvényben keringő homokzsák, úgy hull alá a magasságból ...
Ennek láttára Bikkmikker legényei vadállati bődülést hallatnak. Még viaskodnak a világcsászár alattvalóival, de előront Plútó, a szakállas farkas, szörnyű agyarait csattogtatva ... és Bikkmikker csak úgy tud menekülni előle, hogy labdaként gurul le a várfalon a völgybe ...
Most a néma cimborák száguldanak előre, fekete álarcban, és mint fejvesztett csordát űzik maguk előtt Flenkerovics ördögeit, akik a legrosszabbkor bukkantak fel a vár kútjából és két tűz közé kerültek ...
Mozi Bandi a lélegzetét is elveszíti ...
Amint kimereszti a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse, mi történik, látja, hogy a lippai vár három helyütt is lángol, de az ördögök mindenfelől eszeveszetten menekülnek és Focsek még most is ott áll a várfokon, kardjával a világ négy tájéka felé hadonászva, miközben a gyémántgyűrűje ezer fényben csillog és vörös szakálla bevilágítja az éjszakát ...
Mint űzött bölénycsorda, ront feléje az ördögsereg. A menekülök úgy futnak, ahogy csak ördögök tudnak futni, s anélkül, hogy észrevennék, az ördöginast is magukkal ragadják. Mozi Bandi úgy gurul velök, mint egy kis gombóc ... s aztán izzadságban úszva ébred fel ...