Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Ambrus Zoltán: Mozi Bandi kalandjai
- Krasz, krasz! ... Krasz, krasz! ... Krasz, krasz! ... Krasz krasz! ...
Csipisz felriadt.
- Mi ez? Tisztán hallotta:
- Krasz, krasz! ... Krasz, krasz! ... Krasz, krasz! ...
- Micsoda kaparászás ez? - kérdezte magától ijedten.
Fülelni kezdett ... és egyszerre csak azt hallja, hogy a kályha felöl jön ez a különös hang;
- Krasz, krasz! ...
Megdörzsölte a szemét és tekintete rámeredt a kályhára ...
Ekkor ... iszonyodással látja, hogy a kályha ajtaja félig nyitva van és a nyíláson át valami hosszúkás, fekete tárgy nyúlik be a szobába ... valami hosszúkás, magától mozgolódó, erre-arra görbülő feketeség, mely hol összekunkorodik, hol újra kiegyenesedik ... hamarjában nem tudni, hogy egy vastag kígyó-e, vagy egy nagy kutyának a farka?
Csipisz kiugrik az ágyból ... odaszalad a kályhához ... be akarja csapni a kályha ajtaját, hogy a rémületes valami ne bújhassék be a szobába ... s mikor odaér, látja, hogy a hosszúkás, görbe feketeség nem kígyó, hanem egy nagy állatnak a farka!
- Nini! - gondolja. - Egy szegény kutya szorult bele a kályhába! ... Hogyan került ez ide?!
Nekibátorodik, megfogja a hosszúkás feketeséget és húzni kezdi befelé ...
Most egyszerre nemcsak az búvik be a kályha ajtaján, amit húz, hanem ez alatt két másik hosszúkás feketeség is, két különös láb, mely patában végződik, mint a csikóé, csakhogy mégis másforma, mint a lóláb, mert mind a két lábszárt gatyaként sűrű, fekete szőrbunda borítja.
Csipisz rémülten ereszti el, amit az imént még húzott, de a rém most már magától is be tud bújni a szobába. Nagy, fekete gomolyag bontakozik ki a kályhából ... a rém kilódul ... patái nagyot koppannak a padlón ... egyet fordul és egész hosszúságában fölegyenesedik. Csipisz hátra tántorul; látja, hogy az ördög áll előtte.
Kétségtelenül, félreismerhetetlenül az ördög. Két kis fekete szarva van; mint egy lihegő kutya, úgy lógatja ki a hosszú, vörös nyelvét; a szeme villogó, az ábrázata fekete; vigyorgó, szőrös; és hogy Csipisznek semmi kétsége ne maradhasson, putton is van a hátán.
- Szerencséd - szólalt meg a váratlan vendég, - hogy szorultságomban megsegítettél! ... mert én nem szoktam sokat kukoricázni és úgy nézd meg ezt a puttont, hogy már benne is volnál, ha véletlenül ellenem fordultál volna! ... De tudd meg, hogy aki pénteken, tizenharmadikán, ördögöt húz ki a kályhából, az olyan szerencsegyerek, hogy bátrán játszhatik a kucsébernél, mert minden számja ki fog jönni, amíg a tizenhármasra nem tesz! Ezt jól jegyezd meg magadnak!
Csipisz úgy reszketett, mint a kocsonya. Hogy megszerezze az ördög jóindulatát, szeretett volna udvariasan köszönni neki, ilyenformán: »Van szerencsém, nagytiszteletű uram, igen örülök, hogy van szerencsém! ...«
De egy szót se bírt kinyögni, sőt még megmoccanni se tudott, hogy legalább hajlonghatott volna, ahogyan a tánciskolában csak nemrégen tanulta:
- Nini! Hiszen ez az a kisfiú, aki, mint kémeim jelentették, ördög szeretne lenni! - folytatta a különös látogató, amint jobban megnézte Csipiszt. - Hát látod, ebben az ügyben éppen énhozzám kell fordulni, mert én vagyok az Ördögképző Intézet igazgatója és mint ilyen egyike a leghatalmasabb ördögöknek, akihez képest Lucifer, Mefisztofelesz, Béliál és Aszmódi csak suvix! ... Nevem: Sátánovics Belzebub; talán hallottad már híremet?
- Ojjé! Ma délután is! ... - felelt Csipisz udvariasan. Egyszerre megjött a hangja, mert felbátorította az a gondolat, hogy alighanem az ördögnél is csak úgy érhet el az ember akármit, ha egy kicsit hízeleg neki.
- Ebből is láthatod - folytatta Sátánovics Belzebub - hogy soha jobb helyre nem fordulhattál volna alázatos folyamodásoddal, mint énhozzám. És soha jobbkor. Mert én most éppen ilyen kisfiúkat keresek, akik, mint te, ördögök szeretnének lenni. Akik eddig ördöginasok voltak, azokat mind felszabadítottam ördöglegényeknek és most szükségem van egy pár volontér tanulóra. Azért téged ezennel felfogadlak ördöginasnak és mindjárt be is foglak öltöztetni ördögnek.
Csipisz azonban, amikor el kellett volna határoznia magát, visszarettent attól, hogy olyan pályát válasszon, amelyik a szüleinek bizonyosan nem fog tetszeni. Azért ijedten kezdett szabadkozni:
- Engedelmet kérek, méltóságos Sátánovics úr, de én nem úgy értettem ezt, hogy most mindjárt! ... hanem úgy értettem, hogy egyszer, sokára, ha majd nagy leszek, akkor, igenis, szeretnék ördög lenni! ... Tudniillik negyven, ötven vagy hetven éves koromban ... Az igazat megvallva, egy kicsit elhamarkodtam ezt az egész dolgot ... mert, mi tagadás benne, méltóságos uram, én nem érzek magamban elég hivatást erre a pályára! ... Azóta jobban meggondoltam a dolgot, meghánytam vetettem magamban az egész ügyet és át kellett látnom, méltóságos uram, hogy nekem nincs elég tehetségem az alvilági élethez! ...
- No azt mindjárt meglátjuk, hogy van-e hozzá tehetséged?! ... mondta az ördög. - Legelőször is felelj nekem arra a kérdésemre, hogy utálod-e a mértant?
- No hát azt utálom! - felelt Csipisz habozás nélkül.
- Akkor már rendben vagyunk, mert aki a mértant utálja, annak az ördöginassághoz már éppen elég a tehetsége! ... - biztatta Sátánovics Belzebub Csipiszt. - Látod, a Sauerteig, aki mindig a mértant bújja, akkor se kellene nekem inasnak, ha konviktusba akarna jönni hozzám és ezerhatszáz koronát fizetne évente csak az eltartásért! ... De te életrevaló fiú vagy és én bizonyos vagyok benne, hogy meg tudsz felelni a kívánalmaimnak, ha egy kicsit összeszeded magad! ... Ami pedig azt illeti, hogy te azóta mást gondoltál, erre én csak annyit mondok, hogy: hja, most már késő! ... Széró venientibusz ossza! ... mint latin tanárod, Picegepóresz szokta mondogatni.
- De hiszen én még nem is írtam meg Kinézernek, titkos írással, hogy ördög akarok lenni! ... - mentegetőzött Csipisz.
- Elég az, hogy gondoltad és én ezt tudom! - válaszolt Sátánovics Belzebub. - Vagy azt hiszed, szépen kivághatod magadat a slamasztikából, csak azért, mert nem adtad írásban, hogy ördög akarsz lenni?! Hát tudd meg, hogy nálunk, ördögöknél; az efféle huncutságokkal nem lehet boldogulni! Mért nem mondod mindjárt azt, hogy nem te voltál az a kisfiú, aki ördög akart lenni, hanem egy Bárczy Benő nevű?! ... No lám, ki hitte volna, hogy ennyire svihák vagy?! ... És már ebből is láthatod, hogy nem is csak olyan közönséges, hanem egészen szép tehetséged van az ördögi pályához! ...
- De, méltóságos uram ... - hebegte Csipisz és hízelgő szavakkal könyörögni akart Sátánovicsnak, hogy ez egyszer még hadd evickélhessen ki a kötelezettségből.
- Egy szót se többet! - vágott szavába az ördög szigorúan. - És egy pillanatig se reménykedjél abban, hogy akár csellel, akár könyörgéssel, sírás-rívással kibújhatsz abból, amire vállalkoztál! Ez nálunk nem megy. Abban a minutumban, amikor elvégezted magadban, hogy ördög szeretnél lenni, a miénk lettél és ezen éppen úgy nem lehet segíteni, mint ahogy a katona nem veheti vissza a szavát, mihelyt parolázott a verbunkossal. Emlékezzél csak vissza, hogy amikor letoltad a nadrágodat és bebújtál az ágyadba, mit fogadtál meg magadban?! Nem mást, hanem azt, hogy megírod Kinézernek, Bárczy Benő néven, mennyire szeretnéd, ha fő-ördöggé küzdhetnéd fel magadat és mint ilyen, elvihetnéd a pokolba a bankigazgatókat, minden bankigazgatót, Kinézert is! Igaz vagy nem igaz?! Na hát attól a minutumtól fogva hozzánk tartozol és hogy minden a legnagyobb rendben legyen, ezennel beíratlak ördögnek!
Miután mindezt elmondta, fekete szőrgatyájának hátulsó nadrágzsebéből egy vörös noteszt vett elő, ebből ugyancsak vörös színű ceruzát húzott ki, felnyitotta a noteszt és sebesen írni kezdett bele.
Csipisz nagyon szomorú volt. Nem elég, hogy Nyámnyám tegnapelőtt beírta az osztálykönyvbe, mert megintés után is csacsogott ... nem elég, hogy Flocsek beírta nevét az apacsok feketekönyvébe ... mostmár ördögnek is beírják! ... Mit fognak mondani a szülei, ha mindezt megtudják?!
- Minthogy szüleidre nem terjed ki hatalmam - szólalt meg most Sátánovics Belzebub - nem nézhettem meg a lakók névjegyzékében, hogy milyen néven bérlik szüleid ezt a lakást és így nevedet magadnak kell bediktálnod. Hogy hívnak?
Csipisznek nagy kő esett le a szívéről. Ha Sátánovics Belzebub nem tudja, hogy őt hogyan hívják, akkor még nem veszett el minden. Mihelyt a szüleinek nem kell szégyenkezniök miatta, a többit majd csak kiállja valahogy! ...
- Hát ... Bandi! ... - hazudta.
- No, jó! ... De micsoda Bandi? - kérdezte az ördög.
- Hát ... izé ... Mozi Bandi!
Hamarjában más nevet nem tudott kitalálni.
Az ördög ezt is beírta a vörös noteszbe, aztán így szólalt meg:
- Rendben van. Mozi Bandi, fel vagy véve ördöginasnak! De minthogy inasok dolgában egy kicsit bajban vagyok, most azonnal hozzá kell látnod a munkádhoz. Talán már eddig is hallottad, hogy: az ördög nem alszik!
Mozi Bandi még sokkal fiatalabb ördög volt, semhogy szívesen mondott volna le a pihenésről, de hát szót kellett fogadnia.
- Most egy szempillantás alatt hétszázhetvenhét mérföldnyire leszünk innét - folytatta Sátánovics. - De jól ragadjál bele a nadrágomba, mert különben lepottyansz a levegőből és kávéskanalankint szednek össze! ...
Csipisznek esze ágában se volt, hogy megtagadja az engedelmességet. Szerencséjére Sátánovics Belzebubnak a nadrágján olyan dús, bolyhos és lompos volt a szőr, hogy jól belekapaszkodhatott.
Az ördög most rátette szőrős kezét Mozi Bandinak a vállára és azt morogta:
- Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok!
Csipisz ijedtében behunyta a szemét, de érezte, hogy sebesen repülnek, s aztán, hogy leszállnak a földre.
Amint kinyitotta a szemét, látta, hogy egy végtelen síkságnak a kellős közepén vannak és hogy sötét szürkület fogja őket körül, olyan aminőt akkor látni, amikor a sötétség már készülődik hazafelé, de a nap még nem kel fel, hanem a másik oldalára fordul.
Sátánovics Belzebub csak ekkor vette észre, hogy Csipisz még most is egy szál ingben és mezítláb fázódik a harmatos füvön, úgy ahogy kiugrott az ágyából.
- Ejnye, Bandi, hát mért nem szólsz?! - korholta Csipiszt barátságosan, egyúttal mentegetőzve. - Egészen megfelejtkeztem róla, hogy felöltöztesselek ördögnek! ...
Aztán szőrös ujjainak hosszú karmaival megvakarta Csipisz homlokát és azt morogta, hogy:
- Hik gallusz kantánsz, in arbore szédensz, pira, póma komedensz, kukuriku dicensz! ...
Csipisznek a homlokát hideg verejték öntötte el, mert érezte, hogy egész testében valami roppant átalakulás megy végbe. És majd kitörte a nyavalya, amikor végignézve magán, észrevette, hogy az egész teste csupa fekete szőr és hogy a két lábafeje két lópatává változott át. Megtapogatta magát: mindenütt sűrű, lompos szőrt, a hátán puttont s ez alatt egy vastag, bolyhos farkat talált, mely vígan kunkorodott felfelé. Csúnya, fekete, ráncos, szőrborított kezével, amelynek ujjain már hosszú karmok voltak, odakapott a homlokához: két kis, hegyes szarvat talált ott! ...
- Huh, be ocsmány vagyok! ... - akarta mondani, de Sátánovics Belzebub elejébe vágott ennek a szégyenkezéssel teli kifakadásnak, mert egy pillanatig gyönyörködve nézte Csipiszt, s aztán így szólalt meg:
- Ejnye Bandi, milyen helyes kis ördöginas lett belőled!
- És meddig kell így szolgálnom? - kérdezte Csipisz rémülten és iszonyattal, mert nem ismert rá a saját hangjára, mely most úgy hangzott, mint a kecskemekegés.
- Mint inasnak, kétezer évig - felelt Sátánovics Belzebub. - Akkor felszabadítalak ördöglegénynek és ha megbecsülöd magad, tízezer év múlva ördögkapitány lesz belőled.
- Olyan sokáig? - rémüldözött Csipisz.
- Nem sok az! - bíztatta inasát Sátánovics Belzebub. - Aki dolgozik, annak egy-kétezer év úgy múlik el, hogy észre se veszi! És nekünk sok dolgunk lesz, kivált az első esztendőkben. Még szerencse, hogy alvásra, pihenésre, meg efféle hiábavalóságokra sohase kell vesztegetnünk az időt, mert különben sohase készülnénk el a dolgunkkal! De nem hiába dolgozunk ám! Százezer év múlva főördög lehetsz, generális, mint én és akkor annyi bankigazgatót vihetsz a pokolba, ahányat csak akarsz!
Csipisz már szívesen lemondott volna erről az örömről.
- De ne töltsük az időt haszontalan szóbeszéddel! - folytatta Sátánovics Belzebub. - Az idő drága és mindjárt munkához kell látni, ha kétezer év múlva el akarsz érni valamit. Azért most azonnal be foglak mutatni azoknak a kapitányaimnak, akiknek szolgálatára fogsz állani: Flivarovics kapitánynak, Flenkerovics kapitánynak és Bikkmikker kapitánynak, de előbb elmagyarázom neked, hogy mi lesz a feladatod. Mindenekelőtt tudnod kell, hogy mi most háborúságban vagyunk az apacsokkal, akik megalapították a világcsászárságot. Mi azelőtt nem bántottuk ezeket az apacsokat, sőt még segítségükre is voltunk és szívességből irántuk szépen elfuvaroztuk azokat, akikről azt mondták, hogy: »Vigye el az ördög!« - mert azt ígérték, hogy boldogítani fogják a világot, pártolni fogják a szegényeket és el fogják törülni a föld színéről a tanárokat, egyszóval mindent megígértek. De amióta ők lettek az urak és vezérük Első Flocsek néven mint világcsászár uralkodik, mit kellett látnunk szemeinkkel, nemcsak egyik szemünkkel, hanem a másikkal is?! Azt, hogy rosszul boldogítják a világot, hogy nem pártolják a szegényeket, hanem ehelyett csak dorbézolnak, hogy nem törölték el a föld színéről a tanárokat, hanem engedik, hogy a tanárok továbbra is lenyúzzák a kisfiúk hátáról a bőrt és ebből bekötési táblákat csináltassanak számtannak, mértannak. Még talán ezt is elnéztem volna, de amikor meghallottam, hogy Első Bika, a lippai alkirály, minden kisfiút, aki megbukik a mennyiségtanból, tömlöcbe vettet, vagy ami még ennél is rosszabb, arra kényszerít, hogy azonnal suszterinasnak menjen: akkor már vége szakadt a türelmemnek. Egyet gondoltam és háborút indítottam az apacsok ellen; sok csatában le is győztem őket, de vezéreikkel, a világcsászárral és a lippai alkirállyal, aki egyszersmind világminiszter, eddig még nem tudtam elbánni. Mert ezek erős és ügyes, fürge emberek; nagyon sok rejtekutat ismernek; annyi az automobiljuk és a repülőgépük, mint a szemét; így minduntalan kisiklanak a körmeim közül. De már nekik is nagyon rosszul megy. Mind a ketten beszorultak a lippai várba és ott ugyancsak szűkölnek, mert az apacsok közül sokan árulóikká lettek, más népeik is sorra megszökdöstek tőlük és most már a legmegrögzöttebb apacsokon kívül jóformán csak a rendőrök meg a csendőrök védelmezik őket. Azért elhatároztam, hogy nem várakozom tovább, hanem rákényszerítem őket a döntő csatára és így nemsokára te is részt fogsz venni a nagy lippai ütközetben, amelyet a szegény kisfiúk jövőre, a harmadik osztályban, már tanulni fognak. Ez a csata úgy lesz, hogy Flivarovics kapitány a levegőből, Flenkerovics kapitány a föld alól, Bikkmikker kapitány pedig a föld színén fogja megtámadni őket. Ne reszkess! Neked nem kell csatáznod. A te feladatod csak az lesz, hogy azokat az apacsokat, rendőröket és csendőröket, akiket legényeim elcsípnek, te szállítod el puttonyodban a pokol torkához s ott aztán egyszerűen kifordítod őket a puttonyodból, hogy lepotyogjanak a tüzes mélységbe. Az bizonyos, hogy sok dolgod lesz, mert most csak magad vagy ördöginas, így tehát minden elfogottat neked kell elfuvaroznod, de ha valaki ördöglegény akar lenni, ezért a szerencséért, bizony meg kell szolgálni!
Sátánovics Belzebub végre elhallgatott és Mozi Bandi azt remélte, hogy most már ő is szóhoz juthat. Szerette volna ugyanis elmondani, hogy úgy érzi, az ő ereje elégtelen ennek a nagy feladatnak a teljesítésére, azért jobb volna, ha Sátánovics mester más ördöginast keresne és őt futni hagyná.
- Méltóságos uram ... - kezdett mekegni, de nem mekeghetett tovább, mert Sátánovics mester ráförmedt:
- Egy szót se! ... Mostmár az inasom vagy, tehát nem csak vakon, hanem egyszersmind süketen és némán kell engedelmeskedned! ...
Aztán egy hosszú, baljóslatú, rémületes füttyentést hallatott, amelynek hallatára Mozi Bandi azt hitte, hogy csakugyan mindjárt meg kell süketülnie és alig hangzott el ez a rettenetes füttyszó, az új ördöginas borzadozva látta, hogy a végtelen síkságnak három különböző tájékáról három rettenetes alak száguld feléjök. Iszonyú messzeségből, de szélsebesen közeledtek, s azért Mozi Bandi azt hitte, hogy paripán érkeznek, csak amikor közelebb értek, akkor látta, hogy a tulajdon lólábaikon nyargalnak.
Éppen olyan ördögök voltak, mint Sátánovics Belzebub s még az ábrázatjuk is annyira hasonlított, mint egyik tojás a másikhoz úgy, hogy Mozi Bandi nem tudta megkülönböztetni őket se egymástól, se a generálistól:
- Flivarovics kapitány, levegő ura! ... - szólalt meg Sátánovics Belzebub, mikor az ördögkapitányok, mind a hárman egyszerre, előtte termettek. - Flenkerovics kapitány, mélység fejedelme! ... Bikkmikker kapitány, föld királya! ... Hű vezéreim! ... Ezennel bemutatom nektek új inasunkat, Mozi Bandit! Fogadjátok jóindulattal és tanítsátok meg minden ördögerényre, hogy kétezer év múlva derék ördöglegény lehessen belőle! ...
- Szervusz Bandi! ... Csau! ... Csau! ... - rikoltoztak az ördögök és paroláztak az új ördöginassal.
- Téged pedig, derék hívem, jó Flenkerovics kapitány, még arra is kérlek - folytatta Sátánovics Belzebub - hogy vezesd be őt kötelességének rejtelmeibe! Mutasd meg neki, hol és mit kell elvégeznie!
Erre előlépett az egyik ördög, kinyújtotta szőrös, fekete kezét az új ördöginas felé és így szólt:
- Gyere, Bandi!
Mozi Bandi csak most vette észre, hogy a végtelen síkság hirtelen sziklás hegyvidékké változott át. Akármerre nézett, égbenyúló bércek meredeztek előtte, és már nem látta a többi ördögöt, csak a vezetőjét.
Ez egy szűk barlangnyíláshoz érve, mely az egyik sziklafal legalján sötétlett, leguggolt és nem eresztve el karmai közül Mozi Bandi kezét, így szólt hátra:
- Kapd le a fejedet és zsugorodjál össze egy kicsit! Aztán szedd a nyakadba a lábadat és igyekezzél, ahogy tudsz, mert még jókora utunk van! ...
Ezzel behúzta Bandit a barlangba.
Bandi ugyancsak hasznát vette a lábának s a nagy lihegésben kiöltött hosszú nyelve úgy húzódott előtte, mint egy pántlika. Vaksötétségben haladtak, Bandi semmit se látott, de teljesen átengedve magát az ördögkéz vezetésének, buzgalommal kapkodta hol az egyik, hol a másik lábát, miközben a fejét és a derekát vízszintesen iparkodott tartani, hogy ne ütközzék bele a sziklafal tetőzetébe. Az út jó sokáig tartott, de végre Flenkerovics kapitány megállapodott.
- Helyben vagyunk - szólt. - Itt tesszük bele puttonyodba az apacsokat, a rendőröket, a csendőröket és ha szerencsés fogást csinálunk, a tanárokat. Aztán azon az úton fuvarozod el őket, amerre a vörös fonalat látod. Látod-e a vörös fonalat?
- Nem látok én semmit! - felelt Mozi Bandi.
- Na hát jól nyisd ki a szemed és ne veszítsd el pillantásod elől a vörös fonalat! ... mert, ha eltéveszted az utat, lezuhansz a pokol fenekére, és nekünk egyéb dolgunk van, mint hogy minduntalan téged kapargáljunk elő, hol az egyik, hol a másik kazánból. Különben, ha a szemed jobban hozzászokik a sötétséghez, majd látni fogod a vörös fonalat.
-Mintha már látnék is valami vékony vöröset - örvendezett Bandi.
- No, látod! ... Mondom, hogy majd hamar beletanulsz! ... biztatta Flenkerovics kapitány. - Hát most megtöltjük a puttonyodat s aztán megindulsz arra, amerre a vörös fonál vezet. Addig mész, mendegélsz, míg egyszerre csak elérkezel egy rettenetes nagy tűzhöz. Ott szépen kifordítod a puttonyodat, belerázod a szállítmányodat a lángok közé, aztán visszafordulsz, mindig a vörös fonalat követve és később majd megtudod a többit. Értetted?
- Igenis, értettem, kapitány uram!