Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám
Teljesen egyetértek Tiszával (Magyar Figyelő. II. évfolyam 16. szám. Gróf Tisza István: »Egy kis tarlózás az angol politika mezején«) abban, hogy az angol parlament fejlődése tanulságos felvilágosítást szolgáltat nekünk is.
A parlamentarizmus angol intézmény és sehol sem tudtak vele oly fényes eredményt elérni, mint ott. Ezért természetes és helyes, hogy azok a népek, melyeknek érdekeit a parlamenti kormányrendszer tudja legjobban megóvni, amelyek ezen rendszer kereteibe akarják beleilleszteni politikai életüket, élénk érdeklődéssel figyelik Anglia példáját. Ez így volt mindig és mindenütt. Nálunk különösen, hisz hozzánk a minisztérium felelősségéről szóló 48-i törvény az Angliában divatozó parlamentarizmust akarta behozni.
Igaz, hogy Anglia példáját sokban nem követhetjük, mert közviszonyai annyival szerencsésebbek, műveltsége s vagyonossága annyival nagyobb, léte annyival függetlenebb minden idegen tényező befolyásától, mint a mienk, hogy ami ott hasznos, az nálunk sokszor káros lehet.
Igaz, hogy ezért mi Anglia példáját mindig csak a két ország közötti nagy különbség szemmel tartása mellett alkalmazhatjuk haszonnal, így azonban csak előnyünkre szolgálhat az ottani fejlődés ismerete. S általában az Anglia történelmével való foglalkozás mindig tanulságos és lebilincselő, mert az ott elért eredmény a legfényesebb, amelyet nemzet a politika és közgazdaság terén felmutatni képes. A brit birodalom nagyobb Caesarénál vagy macedóniai Sándorénál, alkotmányos szabadsága szilárdabb és tágabb, mint bármely világbirodalomé valaha volt. Az egyén joga és szabadsága s a törvény szentebb, mint bárhol másutt. Vagyonossága a legnagyobbak egyike, amelyet eddig társadalom elért s a vagyonmegoszlás is kedvezőbb, mint a legtöbb más nemzetnél.
Legújabban a szociális törvényhozás terén is meghaladta a többi európai államot s olyan példát adott, melyet a viszonyokhoz és képességekhez mérten előbb-utóbb minden más államnak követni fog kelleni.
S e csodás sikert nem nagy uralkodóknak vagy hadvezéreknek, nem Nagy Pétereknek, Napóleonoknak, Bismarckoknak, Moltkéknak hanem főleg az egész nemzet nagy tulajdonságainak s az intézmények erejének köszönheti. Óriási fejlődésének a nemzet józansága, erélye, kitartása és konzervatizmussal kapcsolatos reformáló képessége s bátorsága, valamint intézményeinek célszerűsége képezte valódi okát.
Ezért mindig hasznos a legnagyobb politikai nemzet viselt dolgaival való foglalkozás és sohasem elvesztett idő, ami parlamentarizmusunknak működését az angol ideálhoz mérni - persze mindig szemmel tartva a viszonyaink között lévő mérhetetlen különbséget.
Ezek előrebocsátása után áttérek arra a polémára, mely Tisza közt és közöttem a Magyar Hírlapban megjelent cikkem következtében az angol viszonyokra vonatkozólag kifejlődött.
A polémiát nem volna szükség cikkem politikai intenciójának védelme végett folytatnom, mert a Tisza által emelt ellenvetések mind csak apróbb részletekre vonatkoznak s nem is akarják azt a fő tételemet megdönteni, hogy azért, mert az angol többség magában a parlamentben egyszer bizonyos haszonnal rendkívüli hatalmat gyakorolt, ugyanazt a hatalmat a magyar többség is veszély nélkül nem gyakorolhatja.
Tiszának minden egyes állításában igaza lehetne anélkül, hogy azért cikkem politikai tézise meg volna döntve, vagy csak gyengítve is lenne. Ezért a mai fejtegetés teljesen távol áll a napi politikától. Csak azért állok még egyszer vitába, mert a felvetett kérdés önmagában véve érdekel, mert kívánatos volna a vita során felmerült kérdéseket tisztázni.
Tisza azzal kezdi cikkét, hogy »a mi angol tudósainknak egy igen elterjedt tévedését« kell helyreigazítania, kik szerinte »lépten-nyomon« esnek abba a hibába, hogy a legújabb korra nézve is Eskine May-re hivatkoznak, akinek műve pedig csak 1864-ig terjed s hogy azt a kötetet, amelyre a »magyar tudósok« szeretnek hivatkozni, Holland írta.
Megvallom, hogy alig hiszem, hogy nagyobb bajok következtek volna el, ha Tisza a helyreigazítás kötelességét nem teljesíti. Ez a tévedés igen elterjedt alig lehet, mert a May munkájához Holland által írt kötet 1912-ben jelent meg, nálunk pedig a publicisztika nem oly sűrűn foglalkozik alkotmányos kérdésekkel, hogy angol munkákat megjelenésük évében már »lépten-nyomon« használjon. Tudtommal E. May ezen kötetére más nem is hivatkozott, csak én. »Tudósaink« alatt tehát magamat kell értenem. De gyakran én sem hivatkoztam Mayre, csak egy ízben, tehát az én tévedésem sem járhatott oly súlyos következményekkel, melyek a beavatkozást sürgőssé tehették. Egyébként ebben az esetben még én sem tévedtem. Igen jól tudtam, hogy a neve alatt megjelent munkának harmadik kötetét nem E. May írta, hanem Holland. Ez világosan meg van írva e kötet címlapján. Aki csak egy pillantást vetett a munkára tisztában lehet a szerző kilétével.
E munkára írásban nem is hivatkoztam, mert akkor részletesen megmondottam volna, hogy miként áll a dolog, hanem telefonbeszélgetés során, mikor a Magyar Hírlap szerkesztősége közölte velem, hogy Tisza állításaimat cáfolta, lehető röviden forrásul azt a címet neveztem meg, mely alatt a könyv megjelent, s amely alatt azt mindenki, ki idézetemet ellenőrizni akarná, megtalálhatja.
Tisza ama bizonyos magyar tudósoknak szemére veti azt is, hogy Holland szavaira esküsznek s szegénységi bizonyítványt állítanak ki magukról, mikor állításait perdöntőknek tekintik.
De honnan veszi Tisza azt, hogy én Hollandra esküszöm, hagy mindenkivel szemben perdöntőnek tartanám az ő ítéletét? Ilyesfélét sehol sem mondtam vagy írtam, a könyv címét pusztán csak megneveztem. Én Hollandot, mint lelkiismeretes szakembert az ő szakmájában mindenesetre elegendő tekintélynek tartom Tiszával szemben, ki aligha foglalkozott annyit az angol alkotmánnyal, mint Holland. A tényekre való hivatkozással szemben azonban én is tényekkel kívánok érvelni, nem pedig tekintélyekkel, sem Hollanddal, sem mással.
Azonban, miután én hoztam őt bajba, kötelességem hangsúlyozni, hogy semmiképpen sem osztom Tiszának Hollandról való véleményét. Nem tartom címbitorlásnak, hogy E. May munkájához egy harmadik kötetet írt. Az olvasó közönség csak nyert vele, hogy May helyes rendszerét arra az anyagra is kiterjesztette, melyet a szerző fel nem dolgozhatott. Ezáltal az olvasó közönség az egész parlamenti fejlődésnek egységes rendszerét egy munkában feldolgozva kapta kézhez. Kifogást csak akkor lehetne tenni ha Holland az ő feladatát rosszul oldotta volna meg, vagy ha elhallgatta volna, hogy a folytatást ő írta s hagy érte ő felelős, nem pedig az elhalt szerző. E tekintetben azonban Hollandot semmi szemrehányás nem érheti. Tisza ugyan Holland könyvének tartalmát is lehordja s azt mondja, hogy ultraradikális felfogást tükröz vissza, mely »teljes történelmi felületességgel özönvíznek tekinti az 1868-i s főleg az 1885-i választójogi reformot, fosszíliának minden ezt megelőző alkotmányjogi elvet és precedenst, és saját a priorisztikus elveinek spanyol csizmájába kívánja beleszorítani Anglia ezeréves múltjának összes eredményeit«.
Ezt a vádat azonban indokolatlannak tartom. Holland munkája alapos. Egyéni véleményt csak ritkán fejteget, akkor sem apodiktikus módon. Legtöbbnyire csak leírja a különböző felfogásokat s eseményeket és épp olyan hűséggel adja vissza az egyik pártnak, mint a másiknak nézeteit.
Mikor Holland azt állítja, hogy az angol alkotmány napról-napra radikálisabb irányt vesz fel, igazat ír. Lehet ennek örülni, lehet szomorkodni, de tény az, hogy Anglia az 1867-i s 1884-i választási törvények óta fokozatosan átalakult s az angol politikai élet Balfour és Asquith idejében sokkal demokratikusabb, mint Gladstone és Disraeli, vagy pláne Pitt és Fox korában volt. A parlamenti konvenciók sok tekintetben annyira átalakultak, hogy az utolsó évtizedek eljárásával szemben alig lehet a Peel vagy Wellington korában nyilvánuló felfogásokra mint precedensekre hivatkozni.
Ma nem ismerek más oly demokratikus kormányzatú országot, mint aminő Anglia. Sehol sincs az állami hatalom minden ága tökéletesebben a nép kezében, mint ott. Sehol sem bír a választók akarata oly döntő hatalommal az állami élet minden ágára, mint ott. Franciaország s Észak-Amerika sincs annyira a tömegek uralmának alávetve, mint Anglia, sőt a társadalmilag demokratikusabb angol kolóniákban sem bír a tömeg azzal a hatalommal, mint az anyaországban. A két előbb említett ország köztársaság ugyan, de egyiknek törvényhozása és kormányzása sem áll annyira a nép szabad akaratának befolyása alatt, mint Angliáé. Amerikában Montesqieu elméletét akarták megvalósítani s ezért előrelátó gondossággal függetlenné tették egymástól a törvényhozást s a végrehajtó hatalmat. Ennek következtében nincs is ott olyan erő az államban, mely annak minden egyes intézményén uralkodnék. A kormány s a kongresszus nincsenek ugyanazon hatalom hatása alatt, mint Angliában a parlament s a kormány, A törvényhozás legnagyobb része bizottságok zárt termeiben, nyilvánosság nélkül megy végbe. Az alkotmányt nem változtathatja meg a rendes törvényhozás, mint azt Angliában teheti. A bíróság az alkotmányba ütköző törvényeket egyszerűen nem alkalmazza. S a választások is kevésbé szabadok, mint Angliában. A korrupció, a »trösztök«, a milliárdosok, a »kaukus«, a pártszervezetek sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak, mint Angliában, aminek egyik oka az, hogy Amerikában nem függ az egész kormányzat és törvényhozás iránya egy választástól, mint Angliában s a választások nem döntenek nagy érdekű, dramatikus küzdelmekben, két párt, két vezér versengésében, mint Angliában. Az Amerikában divatos sokféle választások egyike iránt sincs olyan érdeklődés, mint az angol képviselői választások iránt.
Franciaországban sem módosíthatja a törvényhozás az alkotmányt. A kormány nagy hatalmával a kinevezett s kizárólag tőle függő Préfet segítségével sokkal nagyobb egyenes befolyást gyakorolhat a választásokra mint Anglia kormánya annak ellenére is, hogy Angliában nincs általános választójog, Franciaország pedig a Suffrage Universel klasszikus hazája. Az angol kolóniákban a demokrácia minden hatályosságát ellensúlyozza, hogy minden törvényt érvénytelenné tehet az anyaország parlamentje.
Anglia fejlődése, különösen 1832 óta, következetesen demokratikus irányban halad. A választások befolyása a törvényhozásra s a kormányzatra mindig nagyobb lesz, a választók függetlensége, bármelyik más közhatalomtól, az államélet bármelyik más intézményétől mindig tökéletesebb lesz azzal a módosítással talán, hogy a pártszervezetek hatalma fokozódik. A korona hatalma mindinkább erkölcsivé válik, mindinkább tanácsadásra szorítkozik, a felségjogok mindinkább a nép, azaz a többség jogaivá és harci fegyvereivé válnak. A demokratikus forradalomtól az intézmények maguk nem védik többé meg Anglia történelmi alkatát, hanem csak a népnek a hagyományok iránt érzett tisztelete és józan gyakorlati szelleme.
Anglia politikai világa sokáig a lángeszű és aranyszavú Burke felfogásának hatása alatt állt. Sokáig a dicső angol alkotmányt s a közszabadságot annak tulajdonították, hogy az angol állam különböző jogi tényezői egymást ellensúlyozzák, hogy az állam egyik szerve sem nyomhatja el a másikat és kompromisszumok állandóan szükségesek. Ma pedig a közfelfogás az alkotmány lényegét abban látja s a szabadság biztosítását abban találja, hogy a nép akarata jusson föltétlenül érvényre és pedig lehető gyorsan s a maga teljességében. Ma az a felfogás uralkodik, amit Dicey úgy fejez ki, hogy a parlamenti konvencionális egyezmények szabályának célja azt biztosítani, hogy mindig a választók akarata érvényesüljön s hogy ámbár a jogi szuverén a parlament, azaz a király, a lordok háza és az alsó ház együttesen, ám a politikai szuverén az a tényező, amelyé a legfőbb hatalom, amelynek minden másik tényező engedelmeskedni tartozik: a választó közönség.
S a parlamenti szokások tényleg mindinkább ezen cél biztosítása végett módosultak. Némely kérdésben már teljesen alkalmazkodtak a szokások e felfogáshoz, másokban most vannak átalakulóban. Ezért történik meg, hogy aki a jelen kor történelméről beszél, sokszor a klasszikus parlamentarizmus tanait »a radikális spanyolcsizmába« kénytelen szorítani, mert az élet ezt előtte megtette már.
De most áttérek a vita egyes kérdéseire.
Tisza az angol parlament utolsó negyvenöt évének kivonatos ismertetését közli s belőle olyan következtetéseket von le, melyek mind kisebbítik azt a különbséget az angol közállapotok s a mieink között, amelyet én ecseteltem.
Először azt a kettős következtetést vonja le a negyvenöt éves múltból, hogy a való életnek nem felel meg az a divatos felfogás, hogy Angliában két nagy egységes párt felváltva bírja a többséget s a hatalmat s hogy a kormányok rendszerint a választásoknál vesztik el többségüket.
E tétel igaz, de nem lehet ellenem irányozva. Nem állítja a kormányok bukásának okait más világításba, mint ahogyan én tettem. Az utóbbi negyvenöt év alatt egy többség sem bukott meg azért, mert a koalíció megbomlott, mert palotaforradalom ütött ki a pártban, még kevésbé azért, mert a korona elejtette, vagy mivel azon hatalmi eszközök nem hatottak elég gyorsan, melyekkel az ország többsége ellen harcolt, mint nálunk szokott történni - hanem mindegyik azért bukott meg, mert politikája a választók vagy a parlament bizalmát elvesztette. Minden egyes bukás története azt bizonyítja, hogy Angliában a kormány csakugyan nem ura sem a parlamentnek, sem a választó közönségnek s azért azonnal megbukik, amint eljárása nem tetszik a parlamentnek vagy a választó közönségnek - amit nálunk állítani nem lehet.
Különben Tiszának e tételeit nem is vontam kétségbe. Sohasem tagadtam, hogy a parlament ideális típusa Angliában sem valósul meg mindig s gyakran szükséges a koalíció.
Azt sem állítottam, hogy a kormányok Angliában rendesen a választásnál buknak meg, sőt én egyenesen kiszámítottam, hogy hányszor bukott meg a parlamentben kormány és arra is rámutattam, hogy Anglia közt és köztünk az is egyik nagy különbség, hogy míg ott a parlamentben is megbukhatik a kormány, nálunk ez alig történhetik meg.
Tisza az angol s a magyar parlamenti viszonyok között általam hangoztatott ellentétet azzal is akarja elpalástolni, hogy kiemeli, miszerint 1874-ben először történt, hogy a többségben levő kormány a választásoknál megbukott s hogy azontúl is csak kétszer fordult ez elő ... Ez a beállítás, ámbár szintén igaz, az általam felállított tételt, azt, hogy Angliában a kormányok a választásokra döntőleg befolyni nem bírtak s nálunk a választásokat a kormányok irányítani csaknem mindig képesek, legkevésbé sem érinti.
1832-ig, az első választási reformig, a kormány valóban olyan hatalmat gyakorolt a választókra, mely a győzelmet számára biztosíthatta. Az akkori viszonyok s a magyar jelenlegi viszonyok között meg is van az a hasonlatosság, hogy mind a két esetben a végrehajtó hatalom döntő befolyást gyakorolt a parlamentre. De erről a korról én nem is beszéltem. 1832 óta azonban a kormányok Angliában nem tudják többé a választásokat döntőleg befolyásolni. Fényesen bizonyítja ezt az a tény, hogy 1832-től a század végéig 15 általános választás közül 10 végződött a kormány s csak őt az ellenzék hátrányára.
Éppen a Tisza által említett 1874-ik évi választás után egymásután négy választás döntött a kormány ellen, ami azzal a ténnyel összevetve, hogy nálunk 45 év alatt csak egyszer bukott meg a kormány, állításomat, úgy hiszem, elegendően beigazolja.
Az, hogy azok a kormányok, melyek a választásoknál nem bírták a többséget megnyerni, gyakran a választások előtt sem bírtak többséggel, amire Tisza István reá mutat, igaz ugyan és csak annak a következménye, hogy gyakran a választást azért rendelték el, mert a kormány a parlamentben kisebbségbe jutott, de legkevésbé sem szól az én tételem ellen.
Tisza kiemeli azt is, hogy a parlament tárgyalásai közben többséggel nyert kormány nem mindig azonnal választatott, hanem még nagyobb törvényhozási működést fejtett ki, ami valóban ellenem látszik tanúskodni annyiban, hogy a választásokkal szemben a parlament súlyát bizonyítja.
De az ilyen esetek az elmúló szokások közzé tartoznak. Azon elismert szabály következtében, hogy a választóké a döntő szó, ma legfeljebb teljesen kivételes körülmények között történhetik meg, hogy a képviselőház huzamosabb ideig támogasson más kormányt, mint amelynek jegyében a választás megtörtént. Helyesen és világosan fejti ki az erre vonatkozó újabb fejlődést Lowell, kitűnő amerikai író, ki az angol alkotmányról szóló munkájában azt mondja, hogy »kétségtelen, hogy a kabinet léte a képviselőház tetszésétől függ, mert tényleg a kormány megbízását az országtól kapja az általános választások révén. A kormány jelenleg azon esetben (ha a parlamenti szavazás juttatja kormányhoz) nem keresi a parlament támogatását, hanem azonnal feloszlatná a házat s új többséget kérne a választásoktól. De ez semmiképpen sem volt így negyven év előtt«. Ezután Lowell felhozza azokat a példákat, melyeket részben Tisza is említ, azokat az eseteket, melyekben a kormányok sokáig dolgoztak azzal a parlamenttel, amelyben eredetileg, a választások után, többséggel nem bírtak s hozzáteszi, hogy »azóta« (1866-68) semmi ilyen sem történt, minden későbbi kormányváltozás vagy általános választások közvetlen következménye volt, vagy ha ez nem így volt, akkor az új kormány a régi házat csak addig tartotta együtt, amíg abszolút szükség volt folyó ügyek elintézésére, azután a nemzethez apellált. Gyakorlatilag tehát a kormányváltozás ma vagy az általános választások következménye, vagy általa azonnal szentesíttetik«. S Lowell ezen magyarázata meg is felel a tényeknek. Az 1873, 1880, 1886 és 1892-i választások következtében azonnal kormányválság állott elő. 1895-ben és 1905-ben pedig a parlament által okozott kormányváltozást azonnal követte a feloszlatás. Csak 1885-ben történt, hogy a konzervatív kormány, mely időközben többséget kapott a parlamenttől, nem oszlatta fel rögtön a házat, de ez annak a körülménynek volt a következménye, hogy az előző évből való választási törvény még nem volt végrehajtva s ezért nem lehetett a házat feloszlatni. Salisbury miniszterelnök azonban azonnal kijelentette, hogy amint a választások megejthetők lesznek, feloszlatja a házat s mielőtt a kormányalapítást elfogadta volna, Gladstone azon támogatását biztosította magának a királynő közbejöttével, amely nélkül ideiglenesen sem élhetett volna meg.
Tisza azt a további következtetést vonja le az általa előadott eseményekből, hogy a miniszterelnök kinevezése tekintetében sincsen meg az a különbség Anglia és Magyarország között, amelyre én utaltam, mert Angliában az utolsó évtizedekben két esetben érvényesült a kinevezésnél a királynő akarata, nálunk pedig két, a király által kinevezett államférfinak nem sikerült kormányt alakítani.
A tények igazak, de azt az állítást, hogy e tekintetben kevés a különbség Anglia közt és közöttünk, azért még koránt sem írnám alá. Lowell, szerintem megint helyesen, a következőképp foglalja össze a tényeket. Az ellenzéknek rendesen van elismert vezére s amikor ez az eset, akkor a királynak reá kell a kormányalakítást bíznia. Ha azonban a többségnek nincs ily elismert vezére, a király a kormányalakítást a vezérek közül bármelyikre bízhatja, aki e feladatra vállalkozik. Ugyanígy van ez, ha az ellenzék különböző csoportokból áll, (főleg, ha azoknak számbeli súlya között nincs nagy különbség) és csak koalíciós kabinet alakítható. Ilyen akciószabadsága van a királynak akkor, ha a kormány feje időközben visszavonul vagy meghal.
Lowell ezen összefoglalása teljesen megegyezik azon állításommal, hogy szabály szerint a király keze meg van kötve a kabinetalkotás tekintetében s csak kivétel, hagy néhány államférfi között választhat. A tények is azt bizonyítják, hogy igazam volt. A király nem minden esetben vetette neki magát önként alá, a végeredmény azonban mégis mindig e szabálynak érvényesülése volt.
1859-ben, mikor a whig pártnak két csaknem egyenlő igényű vezére volt, Palmerston és Russel, kik - mint később Salisbury és Northcote tették - megegyeztek abban, hogy egymás kabinetjében szolgálnak, a királyné arra hivatkozva, hogy nem dönthet a két férfiú egyenlő igénye felett, egy harmadikat, Granvillet akarta kinevezni. De Granville nem tudok kabinetet alakítani és Palmerston lett a miniszterelnök, kinek tényleg a legtöbb igénye is volt, mert utoljára ő volt a whig miniszterelnök.
Hasonlóan végződött a korona kísérlete 1880-ban is. Ekkor Viktória Hartingtonet bízta meg kabinet alakítással Gladstone helyett, ki ellen mindig ellenszenvet érzett. E kísérlet azonban megint nem sikerült. Miután Gladstone kijelentette, hogy nem szolgál más kabinetjében, a királyné kénytelen volt őhozzá folyamodni. Ekkor pedig kivételes okok védték a királynő eljárását. Gladstone 1875-ben lemondott az ellenzék vezérségéről s ámbár az 1879-i választásokat tényleg ő irányította, az ellenzék hivatalos vezére mégsem ő volt. Ezen kívül külpolitikailag is hátrányos lehetett volna Gladstone kinevezése, mert ő ekkor mondta, hogy nincs a földön hely, ahol Ausztria bármikor használt volna. De e mentségek a szabály erejével nem tudtak megbirkózni.
Tisza a mi szokásaink hatása alatt Gladstone akkori eljárását ambíciójának tulajdonítja. Én azt tartom, hogy Gladstone helyesen cselekedett, mert megmentette a királynét attól a fiaskótól s az országot attól a kártól, mellyel a parlamentarizmussal ellenkező az a terve járt volna, hogy olyan liberális kabinet alakuljon, melynek élén ne a legnagyobb liberális államférfi, ne az igazi vezér álljon. A helyes, a lojális eljárás ritkábban az uralkodó momentán kedve szerint való eljárás, mint inkább érdekeinek szolgálata.
Egyébként a király a miniszterelnök szabad megválasztásának jogát abban az esetben sem gyakorolta mindig szabadon és zavartalanul, mikor nem volt senkinek sem pozitív igénye a kinevezésre. Így rosszul járt Viktória, mikor Gladstone végleges visszavonulása után az ő megkérdezése s a liberális pártnak meghallgatása nélkül Roseberyt nevezte ki. A mellőzött Harcourt s az elégedetlen radikális frakció az új kormány sikerét nagyon megnehezítette s végül a liberálisok nagy vereséget szenvedtek.
Amikor aztán Salisbury visszavonulása után a király újból hasonló helyzetbe kerül, már nem élt szabadságával, hanem Balfourt csak akkor nevezte ki, mikor a konzervatív párt vezérévé megválasztották.
Nálunk ellenben olyan szabály nem alakult, nem is alakulhatott ki, mint Angliában, mivel nálunk a kormányválságok nem járnak a pártok változásaival, s a király a megbukott miniszterelnök utódját csaknem mindig szabadon választhatja meg. A két ország körülményei eltérő voltának természetes következménye tehát az, hogy míg Angliában a király kinevezési joga rendesen formális, nálunk mindig reális jog. Nálunk a király e szabadsággal teljes sikerrel élt akkor is, mikor az ellenzék győzött. Így, mikor Khuent egyszer leszavazták a parlamentben, nem is fordult ellenzéki politikushoz, hanem utódjául a szabadelvű párt egy más politikusát nevezte ki, s mikor Tisza a választásoknál megbukott, Wekerle lett miniszterelnök, ámbár ő nem is volt tagja a parlamentnek s nem vett részt abban a harcban, mely az ellenzék győzelmével végződött ...
Mindezt nem azért hozom fel, hogy bírálatot gyakoroljak, hanem csak hogy a nálunk dívó szokást megmutassam.
Az a körülmény, hogy úgy Angliában, mint nálunk, az utóbbi évtizedekben két kivételes eset fordult elő, a legkevésbé sem bizonyítja, hogy e kérdésben, mint Tisza ezekből következteti, a két ország szokásai között nincs nagy különbség. E tekintetben az mérvadó, hogy az a szabály, amely alól Angliában és az, amely alól nálunk két kivétel fordult elő, homlokegyenest ellenkező szabály. A hasonlatosság csak abban a körülményben van, hogy a kivételek száma egyenlő, amiből azonban a két ország helyzetének hasonlatosságára következtetni valóban ritka merész dolog.
Különben az a két eset, melyben a király által kijelölt politikus nálunk nem tudott kabinetet alakítani, nem is azért fordult elő, mert a többségben levő párt azt az igényt állította fel, hogy ő jelölje meg, hogy ki legyen a vezére, hanem azért, mert mind a két esetben olyan politikát tulajdonítottak a kormányalakítással megbízott államférfiaknak, amelyet nem voltak hajlandók elfogadni.
Teljes joggal írhattam tehát a Magyar Hírlapban, hogy »rendes körülmények között« a királynak a miniszterelnök kinevezésénél nincs szabad választása, nálunk pedig teljes választási szabadsága van.
Tisza az elmúlt évtizedek történelmére hivatkozva, fenntartja a pótválasztásokra vonatkozó állításom cáfolatát is.
Szerinte e tekintetben sincs meg az a különbség Anglia és Magyarország között, amelyről én beszéltem, mert a pótválasztásnak Angliában sincs meg az a hatása, hogy miatta a kormány lemondjon.
Hogy állunk ezzel az állítással?
Angliában a pótválasztásoknak a politikai világ mindig nagy fontosságot tulajdonított s azoknak sorsa a pártok jövő reményeire és magaviseletére mindig nagy befolyást gyakorolt.
Abban a két esetben (1874 és 1895), melyben tudomásom van arról, hogy az utóbbi évtizedek alatt a pótválasztások huzamosabb ideig mind kedvezőtlenül ütöttek ki, a kormány ezt a körülményt döntő alkotmányjogi jelentőségűnek tulajdonította. Az első esetben Gladstone ebből azt a következményt vonta le, hogy a házat kell feloszlatni. Ő a pótválasztások miatt egyszerűen nem akart a parlamenti többséggel tovább kormányozni, hanem kísérletet akart tenni, hogy egy tetszetős választási programmal, a jövedelmi adó elengedésével, nem változtathatja-e meg a közvélemény felfogását s nem szerezheti-e vissza a nemzet azon támogatását, melynek szükségét többsége ellenére érezte s melynek meggyengülését a pótválasztások bizonyították. De ez a kísérlet nem sikerült. Az időközi választások a nemzet igazi véleményét fejezték ki s Gladstone megbukott. Ekkor ő azt mondotta ugyan, hogy helytelen annak a kormánynak, amely többséggel rendelkezik a parlamentben, pusztán csak a pótválasztások miatt lemondania, mert ezzel hátrányos precedenst teremtene, tényleg azonban mégis megteremtette ezt a precedenst. Mert ha a pótválasztások eredménye a házfeloszlatást igazolni képes, addig, míg a kormány komolyan számíthat a többség megszerzésére, akkor a lemondást megindokolja, amint a választás ilyen eredményt nem ígér.
Tényleg eszerint a példa szerint járt el Balfour abban a második esetben, mikor a pótválasztások hosszú sora a kormány ellen döntött. Tisza azt állítja ugyan, hogy Balfour tulajdonképpen nem is a pótválasztások miatt, hanem azért mondott le, mert parlamenti helyzete már alig volt tartható. Azt mondja Tisza, hogy »akcióképes párttal s határozott programmal bíró kormány« sohasem jutott még arra a gondolatra, hogy a pótválasztások miatt lemondjon.
Ezekben igaza van, de sem egyik, sem másik állításának nem mondtam ellene s egyik sincs az én felfogásommal ellentétbeli. Igaz, hogy Balfour lemondásának előzménye s előidézője helyzetének politikai nehézsége volt, de ez nem változtatja meg azt az általam felhozott tényt hogy az alkotmányjogi ok, melyet a kormány lemondásának indokolásául adott, mégis az időközi választás volt. Hisz minden lemondásnak van politikai indokon kívül alkotmányjogi oka is. Hisz csak a politikai indok bírja arra a kormányt, hogy az alkotmányjogi tényt, amely mindig a vereség valamely neme, véglegesnek tekintse. S Balfour lemondását még jellegzetesebbé teszi, hogy ez nem is az ő ötlete volt, hanem az ellenzék követelte. Az ellenzék állította, hogy neki a parlamenti többség ellenére le kell mondania, most az időközi választások nagyszámú kedvezőtlen eredménye világosan bebizonyította, hogy a nemzet megvonta tőle támogatását és bizalmát, ezért további kormányon maradása az alkotmány szellemével ellenkeznék. S mivel Balfour meg volt győződve arról, hogy az általános választások nem segíthetnének a helyzeten, nem akart a nemzet hangulatával ellentétbe kerülő parlamenti többségre támaszkodva kormányon maradni. Lowell amerikai író, kire már többször hivatkoztam, azt mondja, hogy Balfour ez eljárásával elismerte, hogy ha nem is szükséges, de megengedhető, hogy a pótválasztások következtében a többségben levő kormány lemondjon, ami azt hiszem, helyesen is fejezi ki e kérdésről a ma uralkodó felfogást.
S hogy Balfour eljárása nem volt elhibázott, hogy a pótválasztások csakugyan az ország hangulatát tanúsították, azaz bizonyítja, hogy a nemsokára következő általános választás a liberálisok nagy diadalával végződött. Így bízvást foglalhatom össze e tényeket abban, hogy az időközi választások befolyása egészen más Angliában, mint nálunk s hogy előadásom azzal a hozzátétellel, hogy a kedvezőtlen pótválasztások rendesen vagy a házfeloszlatására vagy lemondásra adnak ürügyet, teljesen igaz.
Tisza felhozza azt is, hogy Angliában még vitatott kérdés, hogy a kedvezőtlen választások után le kell mondani a kormánynak, de nézetem szerint ebben nincs igaza.
Először Disraeli adta meg a példát arra, hogy a választások ítéletét a házhoz való fellebbezés nélkül illik elfogadni. 1868-ban Viktória királynő azt írja Gladstonenek, midőn az új kormány megalakítására felszólítja, hogy Disraeli az új képviselőház összeülése előtt lemondott s mivel az akkor lefolyt választások eredménye olyan világos, hogy az új ház szavazata által való további megerősítésre nem szorul, a királynő is abban a nézetben van, hogy a legméltóbb s a közérdeknek a legjobban megfelel a rögtöni lemondás. S Disraeli ezen elhatározása korszakalkotóvá vált. Azt írja róla Spencer Walpole történetíró és miniszter, hogy alkotmányellenes volt, mert minden precedens nélküli eljárás Angliában alkotmányellenes, de az angol alkotmány nem rideg alkotmány, precedensek és célszerűség módosítják - amit Disraeli meg is tett mikor eljárásával először ismerte el, hogy az alsóház kisebb fontosságú, mint a választó közönség. S elhatározása annyira megfelel a kor szellemének, hogy általános utánzásra talált.
Mikor 1874-ben Gladstone ellen döntött a választás, ez az államférfi egy ideig kétségeskedett, mit tegyen. Azon állásponton volt, hogy a parlament hivatott a kormányt buktatni s ha a választók végeznék ezt a teendőt, a parlament tekintélye veszítene. De mégsem cselekedett ez első impressziója szerint. A kabinet s a közvélemény nyomása alatt lemondott s nagy ellenfele példáját követte. (Morley).
1879-ben Disraeli s 1886-ban Gladstone megint ugyanabba a helyzetbe kerültek, mint 1868-ban s 1874-ben voltak s megint úgy cselekedtek, mint először. A kedvezőtlen választások után azonnal lemondtak.
Csak két kivétel volt általában 1868 óta a szabály alól, de mind a kettő megerősíti e szabályt.
Az első kivétel 1885-ben volt, mikor a választások a kormányon lévő pártnak nem adtak többséget s a liberálisok és írek együtt szerezték meg azt. De az írek a választások alatt Salisbury kormányával tartottak, úgyhogy korántsem volt biztos, hogy nem fognak később is vele maradni. Csak a kormánynak a házban való magatartása döntötte el az írek magatartását s ezzel azt a kérdést, hogy kivel van a többség.
A második hasonló eset 1892-ben volt, mikor megint Salisbury került kisebbségbe a választásoknál a liberálisokkal s az írekkel szemben. De az ő pártja volt akkor a ház legerősebb pártja s kétséges volt, hogy Gladstone meg akarja-e a koalíció gyenge többségével a lordok házának nagy ellenzése mellett a kabinetet alakítani. Később is gyakran hibáztatták Gladstonet, hogy erre a kockázatos feladatra vállalkozott, mely tényleg a liberálisok nagy vereségéhez vezetett 1895-ben. Salisburynak tehát mind e két esetben teljesen joga volt az új házat s a koalíció magatartását bevárni, mielőtt lemondott volna, anélkül, hogy hűtlen lett volna nagy elődjének és volt vezérének Disraelinek példája és felfogása iránt.
Ezek szerint azt hiszem, kétségtelen, hogy ma Angliában az uralkodó felfogás az, hogy amint a választások világosan és félreérthetetlenül kifejezik a nemzet akaratát, a kormány ehhez alkalmazkodik s a parlament döntését csak abban az esetben várja be, ha kétség van a választók döntésének következményei felől.
Általában Angliában mindinkább az a praxis fejlődött ki, hogy a helyes és alkotmányos politika nem az, hogy a kormány mindaddig hatalmon maradjon, míg az csak lehető, míg megvannak az alkotmányos kormányzás formai feltételei, de csak addig, amíg üdvös működést képes kifejteni.
Tisza azt az állításomat is kifogásolta, melyet arra vonatkozólag tettem, hogy az angol kormányok minő javaslatokat szoktak a nemzet megkérdése nélkül a ház elé terjeszteni.
Tisza azonban e kérdésben nem azt cáfolja, amit én állítottam. Én nem azt mondtam, hogy »a parlament nem hozhat törvényt« olyan fontos kérdésben, mely nem volt a választók ítélőszéke előtt, hanem csak azt, hogy a kormányok »alig« fognak a választók mellőzésével ilyen javaslatokat benyújtani. Pozitívabb formában a tételt nem akartam kifejezni, mert tudtam, hogy ez a kérdés vitatott s tényleg mindig alkalmazható szabály már azért sem lehet, mert nincs megállapítva, hogy melyek azok a fontos tárgyak, amelyek a választók megkérdezése nélkül meg nem oldhatók. Én nem is akartam e pontra nézve az angol szokás részleteibe bocsátkozni, elég volt célomhoz annak kiemelése, hogy Angliában aligha fog az megtörténni, hogy nagyfontosságú javaslatok a ház elé kerüljenek, mielőtt a nemzetnek alkalma lett volna hozzászólni. Ez pedig meg is felel a tényleges helyzetnek.
Amit ellenben Tisza cáfolatként felhoz, az túlzása a tényállásnak. Túlzás, hogy a konzervatívok csak »egyszer-másszor megszorult« helyzetben vetették azt az elméletet a többség útjába, hogy nagy fontosságú javaslatokat a nemzet elé illik vinni, s túlzás az is, hogy Gladstone s a konzervatívok is mindig az ellenkező elmélet szerint cselekedtek. Tisza első tételének beigazolásánál úgy bánik el a legnagyobb államférfiakkal, egy-egy dicsérő szó kivételével, mintha szegények magyar koalícionisták volnának. Disraelit Anglia egyik legelvtelenebb politikusának nevezi, aki a radikális jelszavakkal zseniális vakmerőséggel dobálózott. Balfourról azt írja, hogy ő derült cinizmussal és fölényes szkepszissel kezelte az elvi kérdéseket. Szomorkodhatunk, meg is botránkozhatunk, mondja, afölött, hogy a pártérdekből mélyreható alkotmányjogi elvekkel valaki ilyen játékot, ilyen taktikát űzzön, de ez mit sem változtat a dolgokon s ezen angol államférfiak véleményének értékét az ő szemében nagyon leszállítja.
E kifakadás vigasztalásul szolgálhat azoknak a magyaroknak, kiket Tisza nem egyszer ilyen módon ok nélkül letett, de kellő megindokolás nélkül valóban fölényes eljárás.
A konzervatívok nem frivolitásból, nem cinizmusból, hanem a konzervatizmus érdekében állították fel a radikálisnak látszó elméletet. Ők elismerték, hogy a nemzet akaratának, bármilyen hibás legyen az, mégis érvényesülnie kell, de legalább azt kívánták biztosítani, hogy ne kelljen a mandátum nélkül fellépő többség akaratának szintén föltétlenül törvényerőre emelkednie. Ők azzal akarták a stabilitást fokozni, hogy nagy horderejű átalakítások csak a választók által kétségtelenül elfogadott javaslatok alapján legyenek megvalósíthatók.
A referendum gondolata sem volt egyszerű szükség szülte ötlet. Azt kiváló írók már korábban felvetették. Már Lecky, a XIX-ik század utolsó negyedének talán legkíválább angol történetírója és Dicey, az angol alkotmányjog egyik legelső tekintélye törtek mellette a 90-es években lándzsát.
Lecky pártpolitikai kényszerhelyzetből eredő rögtönzésektől s a többség kialakulásához esetleg szükségessé váló kis pártok követeléseinek zsarnoki erejétől féltette a haladás fokozatosságát. Azt akarta biztosítani, hogy a nemzet forradalmi lépéseket ne tegyen kis pártpolitikai okokból, azért, mert nem ismeri a helyzetet, hanem csak az egész kérdés felderítése után, jól megfontolt szándékkal.
Ezért ajánlotta a referendumot.
Ezen háttér s a sok komoly érv, amelyet mellette felhoztak, okozták azt, hogy a referendumot nemcsak Balfour, Cromer, Landsdowne, Curzon, nemcsak nagytehetségű és eszű konzervatív államférfiak, hanem Rosebery, a liberális párt volt miniszterelnöke is elfogadták s hogy Anglia szám szerint legerősebb s nagy intelligenciájú pártja a maga egészében e jelszó mögé tömörült.
A konzervatív pártnak tehát nemcsak múló taktikából és cinizmusból keletkezett jelszava, hogy a választóközönség hozzájárulása nélkül nem illik nagy horderejű változtatásokat behozni, hanem reális érdekek által előírt következetes felfogása. Hollandon kívül nem egy elméleti író is a konzervatívok tézise mellett foglal állást.
S ezekkel szemben a liberális párt nem cselekedett következetesen azon elvi meggyőződése szerint, hogy a kormány nagyfontosságú ügyeket sem tartozik végleges elintézésük előtt a választók elé terjeszteni.
Gladstone ugyan 1868-ban Disraeli megbuktatása céljából az ír egyházra vonatkozólag olyan elvi fontosságú rezolúciókat terjesztett a ház elé, melyek felett a választók nem döntöttek, de ezek csak rezolúciók voltak, nem pedig végrehajtható törvényjavaslatok. A kormány azon ellenvetésére, hogy a kérdést nem volna illendő az általános választások előtt megoldani, a liberálisok meg is nyugodtak abban, hogy a kérdés felett csak az elrendelendő választás fog végleg dönteni.
A kormány az ellenzék segítségével keresztül is vitte azt a javaslatot, mely lehetővé tette, hogy a nemzet az új választási törvény alapján nemsokára ítélkezhessék.
Gladstone ezután az ellenzéki többséggel olyan törvényjavaslatokat vitt még keresztül az alsóházban, mely egy évre megtiltotta; hogy a korona az ír egyházra vonatkozó kinevezési jogot gyakorolja s ezzel az egyházi vagyonnal való szabad rendelkezést megnehezítse. Ezt a javaslatot ugyan a lordok visszadobták s azzal támadták, hogy prejudiciumot képez a főkérdés tekintetében, amely felett a döntést közös egyetértéssel a választókra akarták bízni; de ez a törvényjavaslat nem döntötte el az elvi kérdést, hanem csak átmeneteli érvénnyel bírt úgy, hogy a választások előtt való elfogadása ellen jogos kifogást nem lehetett emelni.
Mikor azután Gladstone a választásokon győzött, ő az új parlamentben több olyan törvényjavaslatot is fogadtatott el, melyek a választásoknál nagyobb szerepet nem vittek. De e javaslatok nem érintettek elsőrangú fontosságú pártpolitikai szempontokat, olyanokat melyekre vonatkozólag a nemzet előző ítéletét a konzervatívok követelték.
Tisza felhozza azt az esetet is, hogy a home rule-ra vonatkozó javaslatot Gladstone 1886-ban a nélkül terjesztette a ház elé, hogy a választók erről előzetesen nyilatkoztak volna.
Azonban ez a példa sem találó, mert Gladstone ír politikáját a megelőző választásoknál tényleg kifejtette s ő olyan program alapján választatott meg, mely a home rule megadását nem zárta ki s Gladstonenek teljesen szabad kezet engedett a választás után az írek által követelt megoldást megfontolás tárgyává tenni.
Tisza tévesen emlékszik arra, hogy Gladstone e választásnál a home rule ellen nyilatkozott volna. Tényleg, mondja Herbert Paul történetíró, Gladstonenek az utolsó beszédje, melyet az ír követelés ellen tartott, tizenöt évvel azelőtt hangzott el. Gladstone eljárását ez esetben nem is azzal indokolta meg, hogy az ír kérdést megoldhatja a választók utasítása nélkül, hanem Roseberynek írt levelében azt fejti ki, hogy a megoldás alapját és elveit ő a választók elé terjesztette s csak a részletekre vonatkozólag nem szólt, melyeket azonban helyesen a képviselőház megítélése alá kell bocsátani.
Harlington, ki a home rule beterjesztése miatt lépett ki a liberális pártból, maga is elismerte, hogy azok után, amiket a választásoknál mondott, nem csodálkozhatni Gladstonenak az ír kérdésben tanúsított eljárásán. Gladstone különben is nagy súlyt helyezett arra, hogy az ír választók határozottan és félreérthetetlenül Parnell s a home rule mellé állottak s hogy az eddigi rendszert az első sorban érdekelt nemzet kifejezett akarata ellen nem szabad többé fenntartani.
Az 1907-ből vett példa sem látszik semmit sem bizonyítani. Az az alsóházi rezolúció, amelyre Tisza hivatkozik, nem azt a célt szolgálta, hogy a kormányok jogát állapítsa meg olyan javaslatok előterjesztésére, amelyek felett a választók még nem döntöttek, nem is akarta a képviselőház a pártok, vagy a kormány s a választók közötti viszonyt szabályozni. Kizárólag csak azt akarta biztosítani, hogy a lordok a képviselőház és a választók közötti viszonyba ne avatkozhassanak. Az egész rezolúció kizárólag a lordok ellen volt irányítva. Csak az ellen tiltakozott, hogy a lordok a választásokat kierőszakolhassák, kiknek azért nem akarták ezt a jogot megadni, mert túlnyomó nagy többségük mindig a konzervatív párt befolyása alatt állott.
Különben a rezolúcióban kifejezésre jutott lordok elleni harc további sorsa bizonyítja, hogy a liberálisok is tényleg a nemzet ítélőszéke elé vitték a nagyfontosságú kontroverz kérdés eldöntését.
Magát a választók által még nem approbált rezolúciót nem akarták a lordok ellenállásának legyőzése végett törvényerőre emelni. Mikor azonban 1909-ben a költségvetés visszautasítása által megsértett többség a lordok ellenállását tényleg meg akarta törni, a kormány egy év leforgása alatt két választást is rendelt el. Először a budget szentesítésére; másodszor, ámbár annak szüksége az első választásnál is erélyesen kidomborodott, a veto billre való felhatalmazást kérték a nemzettől. Tizenegy hónappal az első választás után azzal indokolta meg Asquith miniszterelnök a ház feloszlatását, hogy az utolsó választás óta új király van, akitől nem volna méltányos a szükséges támaszt kérni, ha nem volna kétségtelen, hogy a nemzet a lordok hatáskörét maga is meg akarja szorítani s hogy az előbbi választásnál az 1909-i költségvetés is nagy szerepet vitt s ezért helyes, ha a nemzet döntése a lordok kérdése felett külön történjék meg.
Mindezek alapján e kérdésre vonatkozólag oda konkludálok, hogy bátran állíthattam cikkemben, hogy az angol kormányok »alig mernének nagyfontosságú javaslatokat a ház elé terjeszteni, ha felettük a választók meg nem nyilatkoztak.« A konzervatív párt elvi álláspontja s a liberális párt tényleges eljárása ez tételemet teljes mértékben beigazolják.
De befejezem úgy is túl hosszúra nyúlt polémiámat s vitámat abban foglalom össze, hogy teljes mértékben fenntartom összes kifogásolt állításaimat.
Az angol s a magyar parlamentarizmus között valóban óriási a különbség. Míg Angliában a kormány s a parlament már 1832 óta fokozatosan függetlenebb lett a koronától s a későbbi parlamenti reformok után a kormány mindig nagyobb függésbe került a parlamenttől és a választó közönségtől, a parlament pedig a választó közönségtől, addig nálunk a kormány nem független a királytól, de független a parlamenttől és a választó közönségtől, a parlament pedig nem független felfelé és nem függ küldőitől.
[+]
Eskine May: Constitutional History of England. I-III. kötet, különösen a Francis Holland által írt III-ik kötet.