Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám · / · Figyelő
A modern művészet sorsa akkor dőlt el, mikor az objektív naturalizmussal szemben újra meggyőződéssé lett, hogy a művészi alkotás magában csak annyiban értékes, amennyiben egyéni. A régi felfogással, a kész eredmény mérlegelésével szemben ma már inkább a művészi munka folyamata, a temperamentum megnyilatkozásának módja érdekel bennünket. Hozzászoktunk, hogy nem annyira a művet magát, mint inkább a mögötte rejtőző egyéniség értékét mérlegeljük. Az impresszionizmussal kezdődött és expresszionizmussá fejlett nagy mozgalom gyorsan hódított Párizs után a külföldön is. Nálunk a nagybányaiak közt vert először gyökeret, hol első közvetítője Czóbel Béla volt.
Jellemző a németországi viszonyokra a nagy liberalizmus, mellyel ott az új igazságok keresőit fogadták. A nyilvános gyűjtemények kapui ott nyíltak meg előttük leghamarabb. Ott rendezte a Sonderbund westdeutscher Kunstfreunde und Künstler a Rajna-vidék francia kultúrával telített földjén az első nagy nemzetközi kiállítást is, melyen az expresszionizmus eddigi fejlődése és programja rendszeres bemutatásra került.
Nekünk magyaroknak is jutott egy kis hely a többi meghívott nemzet közt, sajnos nem annyi, amennyi a résztvevők egész erejének éreztetésére elég lett volna. Észre lehetett venni a fogadtatáson, az igénybe vehető hely kijelölésén, hogy a magyarság a német birodalom távol eső részén még olyan idegen fogalom, amelyik semmi érzelmi asszociációt sem támaszt.
A sajtó azonban mégis megmozdult. A kölni kiállítás nagy attrakciói - Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Munch, Picasso és Kokoschka - valamint a németek és franciák túlnyomó nagy csoportja után minket méltatott legtöbb figyelemre s míg más idegen nemzetek ügye csak nagyon sommásan intéződött el, addig a magyarok közül a külön elismerés is kijárt mindenkinek egyik vagy másik helyen,
Legtöbb megértésre Kernstock talált. A vele szemben megnyilatkozó rokonérzés nyilván nem lett volna oly nagy, ha nem ismerték volna fel nagy lovas képén a szellemi rokonságot közte és Marées közt. Kétségtelen azonban, hogy aki ez alkalommal Kernstock erősen innervált alakjait éppen a németek nagy részének kevés bensőséget mutató festésével összehasonlította, erős lökést kellett hogy érezzen e minden izében nagy energiával festett vászon előtt. A hatás legfőbb tényezője a mozgás éreztetésében megnyilatkozó közvetlenség volt.
Nem akarok azonban újságsikerekről beszámolni, jóllehet a nagy német birodalomban komolyabban vehetők azok is. Arra szeretnék inkább rámutatni, mely törekvések mutatkoztak a mi embereink részéről életrevalóknak, illetőleg olyanoknak, amelyek az egyéniség szabad érvényesüléséhez vezetnek.
A művészi lehetőségek kiaknázásának kérdése Berény Róbertet foglalkoztatta legnagyobb mértékben. A képfelület színértékek és vonalmozgások szerinti tagolása azonban korántsem megy vissza nála tisztán optikai alapon nyugvó spekulációkra. Formáinak rendszerbe foglalása interpretatív jellegű és a körvonalak felbontásán alapszik. A lineáris képelemek ilyfajta keresése azonban nem képzelhető el bizonyos skolaszticizmus nélkül s Berény művészete éppen ezért mostani állapotában többet ígér kolorisztikus szempontból. Kölnben kiállított festményein szerencsésnek mondható a színkompozíció és még életrevalóbbnak tartom azt a törekvést, mely a kolorisztikus és plasztikus értékek egyenjogúsításához vezet.
Rippl-Rónai József, Bornemisza Géza, Perlrott Csaba Vilmos, Orbán Dezső és Bató József kiállított képei sokkal kevesebb programszerűséget, de bizonyos irányban koncentráltabb törekvést mutatnak, amennyiben a testek domborúságát éreztető árnyékolás tompa színvegyüléke helyett tiszta, átlátszó és meleg színfelületeket keresnek s a
mélységet ezzel az átlátszósággal és melegséggel éreztetik. Márffy Ödön, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, jóllehet más és más temperamentumok, művészetük alaptényezőjében, a jellemzőnek ösztönszerű fokozásában egyek.
A tudatos problemistákkal szemben külön hely illeti azokat, kiknél a látás fokozott érzékenysége korunk általános magasabb művészeti kultúrájából folyik. Ezeknél (Julus Pascin, Hatvany Ferenc, Somló Lili) az újszerűség, mint pl. Pascinnál a jellemző vonások bizarr kiélezése, Hatvany artisztikusan fokozott anyagszerűsége, tisztán a munka kvalitásán fordul meg.
Kalmár Elza plasztikájában is az ösztönszerű megnyilatkozások az értékesek. Táncoló bronzalakjai nagy bensőséggel átérzett mozdulatokat juttatnak fokozott kifejezésre.
A kiállításon képviselt többi három szobrászunk, Vedres Márk, Fémes Beck Vilmos és Körmendi Frim Jenő törekvésében a ritmuskeresés közös és ebben Vedres a legmonumentálisabb, míg Fémes formaérzékében nyilatkozik meg a legtöbb temperamentum.
Az egész kiállítási anyag, jóllehet nagyjában egy programot képvisel, mindenesetre azt a benyomást kelti, hogy a fejlődésben lévő művészeti irányok nagyobb eltérést mutatnak, mint valaha. Ma már a lehetőségek teljes kihasználásának, az egyéniség fenntartás nélküli kultuszának jegyében élünk. Egyre közeledünk annak a felfogásnak a tudatos érvényesüléséhez, hogy a természet az igazi művész szemében sem külön életet élő valami, formakincse egyéni hozzáadás nélkül semmitmondó.
A művész viszont csak önmagát látja a természetben, csak egyéni, emberi érzéseinek tükörképét látja benne. Amit a természetben szépnek tart, az tulajdonképpen saját énjében van és semmi egyéb, mint saját érzésének visszahatása bizonyos szuggesztív motívumokra. Minél érzékibb jellegűek (elsősorban optikai szempontból) ezek a reflexiók, annál mélyebbek és amellett annál általánosabban felfoghatók. Minél egyénibbek, annál komplikáltabbak, annál inkább át vannak szőve másodlagos érzésekkel, annál arisztokratikusabb jellegűek.
A művészet fejlődésének természetes rendje szerint a kevésbé artisztikus reflexiók meg szokták előzni a tisztán művészieket. Legjobban ellenőrizhető e folyamat az impresszionizmus, a modern szín- és vonalkeresés, majd pedig az expresszionizmus és az új emlékszerűség kifejlődésén a tárgyilagos naturalizmusból. Az utóbbi szokott lenni rendesen a tömegek, az artisztikus érzés vagy nevelés nélküliek művészete.
Az idei kiállítások egyik legérdekesebbike éppen arra a mozgalomra nyújt visszapillantást, amelyik nálunk a művészietlen naturalizmusból kivezetett.
Szép és ideális cselekedet volt a nagybányai festőktől ezt a kiállítást magában Nagybánya városában rendezni és ezzel bebizonyítani, hogy az országnak fővárosától és sok tekintetben annak eszmekörétől távol eső részei sincsenek arra kárhoztatva, hogy nagyobb kulturális vállalkozásokba ne foghassanak, önálló értelmi tevékenységre ne törekedjenek. A szellemi élet nem magyar közigazgatás, amelyik központosítást kíván és a szabad verseny a művészetnek is ép oly éltető eleme, mint az iparnak. A pesti kultúrember azonban most is, amikor már Hollósy, Thorma, Réti, Ferenczy és Grünwald művészeti jelentősége fölött nem vitatkozik, még mindig lemosolyognivalónak tartja azt a gondolatot, hogy tíz órát vasutazzon oda, ahol nem nézhet mindent a saját szempontjából s ennek fejében esetleg kiteheti magát egy vidéki vendéglő apró kényelmetlenségeinek.
Az emberek hamar felejtenek. Hamar napirendre tértek afölött, hogy annak, aki tizenöt évvel ezelőtt tisztességes művészetet akart csinálni, menekülni kellett a főváros korrumpáló légköréből, Szem elől tévesztik azt is, hogy mekkora szerepet játszott egy-egy ilyen szerencsés menedékhely másutt is egyes művészek vagy egész művészcsoportok fejlődésében, hogy mennyi alkotásra ösztönző erő van a természetben, ha karaktere elég érdekes és határozott s összhangban áll a benne élő művész egyéniségével.
Nagybányának is megvan a maga sajátos karaktere. Nagytömegű hegyeinek rajzában bizonyos érzelmes, szelíd, komoly ritmus buja lombozatú erdőségeiben sejtelmes mély tónusok ösztönzik munkára a megfelelően hangolt kedélyű művész képzelőtehetségét. Aki egyszer Nagybányán körülnézett, lehetetlen hogy ne ismerte volna fel jobban a saját lelki életének mélyebb rugóit, annyira általánosan érthető emberi nyelven szól hozzánk az az intim motívumokban gazdag tájkép. A nagybányai hegyek, gesztenyések és gyümölcsösök közt bolyongva egyre- másra olyán részletekre bukkanunk, amelyek zárt egész gyanánt hatnak, mint egy magányos kis világ, hol az ember függetlennek érzi magát s egyéni hangulatának és kedélyállapotának teljes összhangján át nézheti csöndes környezetét.
Nagybánya a legkevésbé profán hely az ország összes művészvárosai közt. És hogy ebben a minőségében, rátermettségénél fogva, mekkora morális erővel rendelkezik, legjobban mutatja a kolónia története. Melegen ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a kiállítás katalógusának kitűnően megírt terjedelmes előszavát Réti Istvántól. Látni abból, hogy míg Szolnok, Gödöllő, Kecskemét nagy pénzeket nyeltek el, addig Nagybánya a legprimitívebb körülmények közt, úgyszólván semmiből tartotta fenn magát. Művészei óriási anyagi áldozatokkal fizették meg fényes erkölcsi győzelmüket és mikor a sors az iskola, a művésztelep gerince ellen fordult Réti, Thorma, Ferenczy ingyenes korrektúrákkal tartották benne a lelket, míg új életre nem kapott,
A nagybányai festőtelep a puritanizmus és a szabadság jegyében született s ezért ott fogamzott meg nálunk először minden modern törekvés. Hogy ennek a jövőben sem tesz akadálya, mutatja a mostani retrospektív tárlattal kapcsolatos iskolai kiállítás, amelyikben a tanulmányok egyformasága ismeretlen fogalom.
A nagybányán uralkodó emelkedett szellem legfényesebb megnyilatkozása azonban a szegény Maticska Jenő esete. Művészetéhez az inspirációt és iskolát kizárólag Nagybányán kapta. Rövid pályafutása alatt alig festett egyebet, mint szülővárosának legjellemzőbb motívumait. Húszéves korában már meghalt, de addig oly műveket alkotott, amelyek érzésben úgy mint tudásban a teljes kifejlettség képét mutatják. Nagybányán kiállított gyűjteménye a tél folyamán a Művészházban is látható lesz és akik akkor fel fogják fedezni benne a zseniális alkotóerőt, fel fogják fedezhetni egyúttal Nagybánya művészetének legmélyebb titkát is.