Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám
Most szeretnék egy förtelmeset zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.
Ugyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik
Mint vicinális sötét kis vidéken.
Fölkinálom két nyult karom föltartva,
Életemet,
De az a gúnyos Sors nem akarja.
Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy, úgyahogy de élőn megmaradtam.
Gyönyörködök a földi gyönyörökben
És utamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.
Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.