Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Tavaszi szél
Zsuzsi néni kofa volt. Paprikás kofa a Nagypiacon. Ott szokott árulni a Csapó utca szegletjin. Hát bizony keserves egész nap ott ülni, de nem egészségtelen, meghízik és megokosodik attul az ember.
Zsuzsi néni is már olyan okos, hogy többet tud az eszinél. Hogyne, mikor csak úgy olvassa az újságokat egyre másra, mer mindenik kofa vesz valami újságot, osztán az kézrül-kézre megy, Zsuzsi néni mind elolvassa az utolsó betűig, mán akár érti, akár se.
Egyszer csak nagy dolgot lel az újságban, valami pesti újságban, ott, ahol az igazán érdekes olvasni valók vannak, hátul, a hirdetések közt. Valami bécsi gyáros egy egész bútorzatot kínál, asztalt, széket hatot, díványt, siffont kettőt, ágyat kettőt, de még éjjeli szekrényt is, meg még sok mindent, szóval egy teljes berendezett háló szobát és ebédelőt tizenhat forintért.
Zsuzsi néni elolvasta először duruzsolva, azután egészen fennhangon, utoljára a szomszédasszonyának torkaszakadtából kiabálva.
- Hallottak e mán ilyet, pedig nyomtatás nem haduvál! Tizenhat forintért ennyi meg ennyi bútort! Ezek a cábár asztalosok mit nem kérnek érte, lám az a belga nyelvű Kappan Győrffy csak egyfiókos ládáért elkér mai időben öt pengőt!
Mindenki csudálta a dolgot s egész délelőtt erről beszéltek a paprikás kofák, egy-egy szót átkajdászva egymásnak.
- Jó vón e nekem, ha mernék hinni a nímetnek! - mondta Zsuzsi néni s nagyon bólogatott hozzá.
- Bizony hallom, hogy a gyalog szarka, gyalog sátán má megjárta az útját! - mondta a jobbkéz felőli szomszédasszony.
- Jaj galambom, túl vagyunk mán azon, vasárnap kihirdetik az ispitály templomba a gyerekeket - vallotta be Zsuzsi néni, mert a komendáló asszonyokat híjják Debrecenben gyalog szarkának, gyalogsátánnak.
Most már csak azt vón jó tudni, hogy lehet ez valóság! Ez a bútor história, mer azt jó vón tudni!
- Nagy a világ, minden megeshetik! - mondta a balkéz felőli szomszéd.
- Még e csak a tubák! ha ezt én megvenném a jányomnak, egy gyerekemnek! De ha el nem sül, akkor megráz engem az én uram, mint Krisztus a vargát.
- Nem kell elibe tálalni neki, csak ha mán meg is vette kied. Akkor aztán bá bika veres bornyú!
így tárgyalgatták a dolgot, míg déllére csakugyan azt mondta Zsuzsi néni, hogy:
- No hát egye meg a Mándoki uram fenéje, én megpróbálkozom a nímettel. Nem is kárhoztatom én az embert előre, nem vadítom, nem mirgesítem, majd csak lesz ahogy lesz. Elküldöm postán a pízt osztán csak nem kél lába! Törvínyes világot ilünk mán.
Úgy is tett.
Attól kezdve mindennap erről beszéltek a paprikás kofák.
- Aj, az isten áldja meg aztat a nímetet - mondta Zsuzsi néni - még a hótt csonttyát is, hogy az ilyen jól kisegíti a szegény embert a csávábul. Tudom, fognak szájat tátani a debreceni nípek, ha meglátják az én jányom bútorát, mégpedig »mindent a legfinomabb kivitelben«.
Otthon nem szólt egy árva szót se, csak mosolygott a szája szegletiben, mikor bútorrul, miegymásrul beszéltek. Hát egyszer csakugyan jön ám a postáról az írás, hogy megérkeztek a bútorok.
Teremtő egy isten, milyet fordult egyszerre Zsuzsi nénivel a piac. Majdnem teleszórta - örömiben, minden emberfiának szemit-száját veres paprikával. Bezzeg most sietett ám haza, megmutatni a levelet az urának meg a gyerekeinek. Világos, hogy örült mindenki a szerencsének, de kivált Julis majd kibújt a bőriből, hogy neki olyan nem ilyen amolyan bútora lesz.
Lett is tanácskozás, nagy, hogy hozzák haza. Andrisnak a vőlegénynek mindenesetre ott kell lenni, a sógornak is van talyigája, hát a három talyigán majd csak hazahordják.
Fel is pakoltak mindjárt a talyigákra s meg sem állottak a postáig. Csak a sógor ne lett vón olyan irigy kutya, egész úton bökögetett holmi piszkáló szókat. Hiába, nyakóc ember volt, az ilyenektül meg az isten őrizzen. De Andris mindig odasózott, nem hagyta a napát.
- Vasúton kék annak gyünni - mondta például a sógor. Ki fene hallott még ilyet, postán annyi bútort!
- Csakhogy nem parasztbútor a, hanem úri jószág! - kente oda Andris, amire nem is volt mit mondani... Bekászolódtak a posta udvarára, Zsuzsi néni, meg Julis, meg Andris, meg az apjok, no meg a sógor. Egész députáció.
Hát egy postás beigazíti őket valami szűk rácsos helyre, hogy ott megkapják, amit keresnek. Zsuzsi néni büszkén dugja be a rácson a céduláját, csak a sógor pusmogott.
- Megeszem én azt a bútort, ha annak talyiga kell!
- Ugyan ne izgágáskodjék ke - szólt rá nagyralátin Andris, hátrul van valahun a komorába!
Kacagtak egyet a nagy bizalmúak, a postás csak felemel egy csomagot a földről s elébük teszi...
- Há mi ez - kérdi Zsuzsi néni s levegő után kapkod.
- Ez a maguk csomagja.
- Csomag! A nyavaja ájjon bele... nem csomagír gyüttünk mink, hanem bútorír!
- Hátsz az van benne.
- Mi?
- Rá van írva, hogy bútor van benne!
- Miféle bútor?
- Olvassa el: bababútor!
- Mán hogy bábu?
- Az.
Úgy megnémultak mindnyájan, de még a sógor is, mintha megsimította volna őket egy kis lapos guta. Az apjuknak jött meg először a szava, az is csak ennyit mondott:
- A nyüstyit neki! Asszony! Gyere csak haza!
Elkullogtak szégyenszemre, mintha mindnek az orravére folyna. Julis fogta a csomagot s cipelte a két szoba bútort könyvedző szemmel.
Zsuzsi néni azonban minekelőtte hazament volna, aholott is menthetetlenül várt rá a bot, a görbe, a nagyerdőn nyesett, ment elébb a piacra, hogy ha mán a szégyen megvan, legalább ne más kárálja ki a nagyvilágnak! Ne a sógor, aki úgyis elhíreli még ma, az isten tegye a villahajtóba. Hát inkább ő maga tette csípőre a kezét s megeresztvén hangját, az egész piacnak kitálalta keservét szívének:
- Hej, a Krisztus pofozza fel a büdös nímetjit, kibánt az énvélem, törje ki a happáré, egye meg a féreg, hűljön rá a bűr! Küldött a nekem bútort, az isten istene ne legyik, nyakvas ájjon belé, a rossz verje meg. De micsoda bútort, fusson ki a szeme, törjön el a bokája, száraggyon le a kezeszára! Bábunak való bútort, rogyassza rá az isten az eget, akassza keresztül benne a karót, boríccsa gyászba a fekete fenével! Az én tizenhat forintomért, gebeggyen meg, szivembül kívánom, törjön ki a nyaka, fusson ki a szeme! Az én drága tizenhat forintomér fiadzik bele a kutya a lelkibe, az isten lűjje fűbe, a fene essik hasra vele az én tizenhat forintomér!
(1900)
[+]