Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Tavaszi szél
Rang kell a magyarnak és hivatal, ha már birtok nincs.
Rakoncza Ábris úr hazajött a falujába, minekutána negyven évig bujdosott a pusztában, mint a zsidók. Megunta a bujdosást, mert bármily alaposan kutatta is a bornak forrásit, elapadának azok végre, s Ábris úr megtére őseinek földjére.
Rakoncza Ábris úr déczházi ember. Hajdan ugyan úgy mondják vala, hogy Déczháza a Rakonczáké, most az új hivatalos stílus szerint a Rakonczák lettek déczházi illetőségűek.
Jó borontó világ ez a Déczháza. Most negyven esztendeje, mikor Ábris úr még csirkeparittyázó kis úrfi volt, már rohamosan olvadtak fel a földek borrá, mint tavasszal a kemény jégmezők vízzé s már akkor mondogatták az irigy és kárörvendő parasztok, hogy Ábris úrfi bakter lesz még azokon a szőlőkön, ahol most Máté úr úrkodik.
Fülébe került ez Máté úrnak. Roppant méregbe jött rá.
- Nem vásik abba a kentek foga. Úr lesz az én fiam. Rangja lesz annak mindenkor és módja. Nem szorul az erre a vén földre. Viszem az őszön Patakra.
S ősszel csakugyan be is vonszolta a fiát Patakra, de sokkal bajosabban, mint mikor fiatal bikabornyút vágóhidra visznek.
A Rakonczákban ősi volt az ellenszenv a betű iránt. Hatszáz évig valának ők nemesek és vitézlők, mikor akadt egy közülök, aki megtanulta a nevét lefirkantani. S ez a magyar, Ábrisnak csak a nagyapja volt, úgyhogy ő még közel esett azokhoz az ősökhöz, akik a kard markolatjával verték az m. p.-t.
Volt dolguk a pataki professzoroknak, míg ilyen tradíciók gazával borított gyermeki lelket a tudományok bekebelezésére alkalmatos talajjá műveltek. Arra nem is volt elég nyolc esztendő, hogy ő megérjen maturándus tudóssá, kellett arra tizenöt! Két tanári kart nyűtt el, mert mikor oskolába vitték őt, öreg urak karcerezték, míg meg nem unták s el nem haltak, vagy meg nem szöktek előle, azután csupa ifjú professzorok vénültek bele a hivatásukba a neki beírt szekundákon keresztül.
Hanem az apja is addig élt, míg a fiát ki nem taníttatta. Akkor aztán Ábris úr búcsút mondott a falunak s elment hivatalt keresni. Nincs széles Magyarországon olyan hivatal, amelynek a ranglétráját meg ne próbálta volna. De csak az első fokra lépett, a másodikra sose jutott el. Volt ő a segédjegyzőségtől a búsmagyarságig minden rangon, míg aztán negyven évre kikopott előle az ország s haza jutott a falujába.
A szíve vitte haza, mert a legvígabb korhelykedései közben is mindig megemlékezett arról, hogy az ő ősei milyen borokat ittanak a déczházi pincékben s lám ő hálátlan ivadék, rossz korcsmárosok pancsolt borát issza.
- Atyámfiai - köszönt be a parasztokhoz - hazajöttem. Itt laktak az atyáim, itt haltak meg, itt nyugosznak. Itt fogok meghalni én is a ti kebleteken. Hanem addig is adjatok valami hivatalt, kedves barátaim.
A kedves barátaim összenéztek, megvakarták a fejüket. S Konya Ferkó esküdt megkockáztatta:
- Talán a dinnyelopászati ellenőrség megfelelő volna.
Ábris úr legyintett.
- Dinnyecsősznek jó lesz a Misu cigány is, én a pincekurátorságra pályázom barátaim.
A parasztok szóba állottak. Ki tudja nem okos dolog-e. Aki annyi bort kóstolt világéletében, az csak érthet a borhoz. Meg is alkudtak. Fizetés nem jár, bort ihat, amennyi kell, enni hol itt, hol ott, majd csak kerül valami.
Ábris úr megkezdte a hivatalt, sorra kóstolván a falu összes pincéinek összes borait. Ez jó ideig eltartott, minden pince kapott egy-egy napot, esetleg többet, már tudniillik, hogy meddig hallgatta a gazda az Ábris úr adomáit. Mert folyt belőle a szó, mint keze alatt a csapból a bor.
Szép napok voltak ezek. A parasztasszonyok jó ebédet főztek, mint aratáskor, nem kímélték a disznóhúst, s akkora csörögéket sütöttek, mint egy-egy malac. Ábris úr százszor is elmondta napjában, hogy áldja a percet, amelyben kedves szülőfaluja eszébe jutott.
Déczházán annyi a pince a lapos kis hegyoldalban, mint az ürgelyuk a mezőn. És mégis mindennek van határa. Mikor egyszer csakugyan végigjutott a pincék során, sehogy sem tudta rávenni a gazdákat, hogy kezdjék vele újra a farsangot. Kitavaszodott, jöttek a mezei munkák. Kapát kalapáltak, kaszát fentek mindenfelé s káromkodtak, mint a veszedelem. Senkinek sem volt már ideje, hogy a pincében hűsöljön.
- Majd ősszel - mondogatták - Nem jó bizgatni a bort, csak hagy érjen magának.
De hát nem azért ád az isten hivatalt az embernek, hogy észt is ne adjon hozzá. A falunak is volt nagy pincéje, amit a bíró őrzött. Ábris úr hát elővette a bírót s addig zúgott neki, míg ki nem ment vele a pincébe. Ott aztán minden hordónak kitalált valami nevezetes munkát s a hordó faránál leste órák hosszat a csöndes erjedés kellemes illatát.
A bíró elunta, ott hagyta s nagy csizmáival ment a maga mezejére. Hadd dolgozzon az öreg. Csak van szíve, nem rontja el a bort, aki úgy szereti.
Lassan egészen tulajdonába ment át a pincekulcs, s az arca a boldog hivataltól egyre fényesebben ragyogott s a beszéde egész nyáron magasan szárnyalt. Ha olykor ellenőrizni benézett valaki, láthatta, hogy a hordók szépen sorjában állanak.
Egész nyár elmúlt, Ábris úr a nagy szorgalomban egészen odalett. Már nem evett és alig volt ereje jártányi. Örök szomjúság gyötörte s a távoli pincékbe alig bírt kimászni. Úgy, hogy kint lakott, kint hált az ászkok alatt, vagy az árokban, mikor hazafelé baktatott.
Egyszer aztán vészhír futotta be a falut, mintha tüzet kiáltottak volna. Az asszonyok kicsődültek az utcára és a kezüket tördelték, az emberek mogorván hallgatták a fehérnép szörnyű átkait s dühösen verték a vasvillát a jószághoz.
Kisült, hogy a falu pincéjében százakra menő kár van. Ábris úr egymaga tízével ürítette ki a gönci hordókat s azt csak most kellett észrevenni ősszel, mikor a falu rendes szokás szerint bort akart eladni a jó megérett öreg hordók közül.
Mint a ludak rohantak rá az öregre, hogy elvegyék tőle a pincekulcsot. De Ábris úr, beesett mellel, révedező szemmel ugyan, ám úri legénységgel állott a keménymarkú parasztok elé:
- Egy esztendőre megválasztott pincekurátor vagyok! Engem nem lehet elmozdítani! Meglátom, ki merészeli ököllel ütni le a kurátorát! Reszkető inain alig állott s az emberek köptek, de nem nyúltak hozzá. Ábris úr szabadon járt s hol itt, hol ott, ezután is meghívták enni is.
- Nagy okos maga Ábris úr - mondta neki a bíró menyecske leánya - hogy a falu nem tud megszabadulni magától.
Ábris úr legyintett.
- Mer az egész falunak nincs egy pohár bor ára esze!
- Hát ugyan mit kék tenni, ha maga vón a bíró helyibe? Ábris úr részegen röhögött s megcsípte a menyecske mellit.
- Mit?... Adj egy pohár bort.
Beöntötte reszkető kézzel olthatatlan örök szomjúságának öblibe.
- Barmok! - motyogta - mér nem tesznek más lakatot a pincére!
Azzal felballagott a hegyre a pincéjéhez. Lassan vonszolta a lábait, fel-felbukott, hosszú ideig hevert s egyre motyogta:
- Még annyi eszük sincs, még annyi eszük sincs.
Estére ért a pincéhez. Bele akarja dugni a kulcsot a zárba, nem megy. Nem megy s végre ráismer az új lakatra.
Gutaütéssel dobbant a földre s hebegve reszketett.
- Vége van a rangnak, vége van a rangnak. Tolvajok. Zsiványok. Más lakatot tettek a pincémre.
(1905)
[+]