Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám · / ·
Pál, elmenjünk már egy szebb országba innet.
Megcsókoltam szent orcáit síró szüleimnek,
Kibontakoztam karjukból mindörökre. Ó semmi!
Egy uj nap alatt egyedül, egyedül lenni!
Tenger, tenger, kit roncsolnak borzasztó szelek.
Hol hosszú napok hosszán ünnepélyesen
Feltárúl a hajó előtt a végtelen...
Mikor jön a másik part? Lángok, zászlók, jelek?
Mennyi várás, kín, nyugtalanság, unalom.
Reggel arany kapun bemenni. Meztelen népek.
Uj virágok, szagok, uj ízű gyümölcsök, álmodatlan szépek.
Mennyi uj csillag, mennyi eltünt birodalom.
Itt a világ túlsó sarka. Hát aztán... no hát?!
Semmi... szívem őrült iramát meg nem fékezte.
Paripám, hiába nyomják a szádba a zabolát.
Meneküljünk: a régi csillag, a szürke este!
Eljött az ordító óra, itt a retteneses éj.
Itt a lépés. Itt a megállás. Szünet. Vége a végnek.
Felráz a borzalom... ó megint csak hallom a mély
Hívást, hangját a kérlelhetlen zenének.
Hát nem a tenger, ami még hátra volt... nem, nem.
O melyik az az út, akin bujdokoljak?
Vissza minek fordulnék, előre sincs hova mennem.
Tegnap. Minden nap tegnap. Sohase lesz holnap?
Fordította: